kosztolányidezsőtér

(Mivel közeleg Valentin napja, úgy gondoltuk, A szerelmi szál… című sorozatunkkal indítjuk a februárt! Mivel eddig főként Radákovich Mária visszaemlékezéseire fókuszáltunk, Desiré mester szerelmi életén belül, ezért most úgy döntöttünk: hallgattassék meg a másik fél is! Nevezetesen Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona, kinek híres-hírhedt levelét tárjuk most olvasóink elé! – A Szerk.)

Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona levele Radákovich Máriához, 1935. szeptember 30.:

 "Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől - sajnos joggal - rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát.

Figyelmeztetem, hogy az én uram, aki - sajnos - súlyosan beteg és idegbeteg, alig várja, hogy megszabaduljon magától. Ezt nekem - maga jól tudja, hogy én nem szoktam hazudni - többször hangoztatta, s csak tévesen értelmezett férfiúi büszkeségből s a maga aprócska méregadagjaitól és eltűnéseitől nem tudta a döntő lépést megtenni. Szégyellje magát, még szép emléket sem tud hagyni egy férfiban, még elmenni se tud szépen. Van arról magának sejtelme, hogy micsoda tragikomikus helyzetet idézett fel szenvelgő ostobaságával?

Egyébként, ha az uram erről a levélről tudomást szerez - én nem félek, csak őt szeretném megkímélni -, akkor ez annak a bizonyítéka lesz, higy maguk holmi unokanővére vagy az uram egy állítólagos barátja révén mégis érintkeztek. Az én uram nem tud titkot tartani, ahhoz nem eléggé férfias. Én minden apró részletet tudok, még azt is, ami az erdőben történt.

Egyébként aziránt megnyugtathatom, az uram nem lesz öngyilkos, s ha lesz, csak miattam, mert ezek után bizonyára alaposan meg fogom gyötörni, joggal.

Még egyet. Az uram összes leveleit, valamennyit, 24 órán belül juttassa el Kiss tanársegéd úrhoz. Ha nem tudná véletlenül, az Ernánál vannak. Irodalmi romantikát nem csinálunk, kedvesem.

Magának pedig azt az emberi tanácsot adhatom, hogy vagy azonnal ugorjon a Dunába, de jól, vagy pedig tanuljon, és próbálja megtudni, mi van a látszatok mögött. Ez talán még rendes embert csinálhat magából."

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók, szerk. Réz Pál, Bp.: Osiris, 1998.)

S hogy miként emlékezik vissza minderre Radákovich Mária? Sorozatunk folytatásában ezt is eláruljuk! 

Zsuzsika,
álmomba láttalak.

Világoskék ruhában álltál
a járda szegélyén,
a téli esőben,
kis utcai lány te,
szőke hajad koszorúba befonva,
búzavirágkék, tiszta szemednek
csillaga lángolt
s épen olyan voltál a sötétben,
mint ahogy álmodod önmagad ébren,
mint ahogy eldicsekedsz, mikor ittál:
"Mint egy vidéki
földbirtokos édes,
kis felesége."

Ámde nyakadban
valami vastag
kendő fehérlett,
mint csitri leánynak,
hogyha a torkát
beköti anyja.

Ezzel jelezte
nyilván az álom
jelképisége
(és gyávaságom),
hogy mégse szerethetlek soha téged
s beteg vagy.

Ezt persze nem érted.
hisz még freudista sem vagy,
csak egyszerü, kedves,
jó utcai lányka.

De azt, ugye, érted,
hogy gyönyörü voltál?

Már egy hete minden vígaszom annyi,
hogy visszaidézem
álombeli szoknyád,
búzavirágkék,
nagy szemed, arcod,
torkod körül azzal a furcsa-lidérces,
tiltó lepellel
s ha járok az utcán, vagy irodalmi
vitákba veszek részt a dobogókon,
lehúnyom a szemem,
hogy újra lássalak.

 …Desiré mester tollából, kritikai kiadásban!

Örömmel adjuk hírül, hogy immáron az ötödik kötete is napvilágot látott a Kosztolányi Kritikai Kiadásnak. A Nero, a véres költő című regényt Takács László rendezte sajtó alá, illetve látta el kísérő tanulmányokkal és jegyzetekkel. A kötet lektora Bengi László, Ritoók Zsigmond és Szegedy-Maszák Mihály voltak. A francia szövegek gondozásában részt vett Józan Ildikó, a gyorsírásos részeket pedig Lipa Tímea fejtette meg. Ahogyan az alapos és értékes kiadvány készítői fogalmaznak:

"Nero - az európai ember tudatában a történelem egyik leggonoszabb uralkodójaként élő római császár Kosztolányi Dezső kilencven éve, 1921-ben megjelent első regényének főszereplője. Az író azonban a történeti hagyomány ismeretében azt igyekszik benne megtalálni és megragadni, ami művészi és emberi gyarlóságának kulcsa, hogy alakján és sorsán keresztül az embert és a művészt a modern korban is kínzó kérdésekre keressen válaszokat. Korát és terét tekintve ez a mű távol esik ugyan a későbbi regényekben ábrázolt helytől és időtől, a XX. század elejének Magyarországától, mégis egyszerre feszeget benne Kosztolányi húsba vágóan személyes és riasztóan modern társadalmi problémákat. Vall életről és halálról, költészetről, művészetről és politikáról, hűségről és árulásról, tartásról és alakoskodásról. E sokrétű és költőien megírt, ugyanakkor népszerű regény kritikai kiadásának célja, hogy közelebbről láthassuk és vizsgálhassuk az alkotó Kosztolányit, hogy jobban megértsük a Nero, a véres költő üzenetét. Ebben segít a kézirat és a szerzői jegyzetek közreadása mellett a keletkezés és a befogadás történetének bemutatása s a bőséges tárgyi magyarázat."

A nagyszabású munkát 2012. január 19-én mutatták be, a Szlovák Intézetben megrendezett Kalligram-esten. A regény kiadásáról Szegedy-Maszák Mihály beszélt, de jelen voltak a Kosztolányi-kutatócsoport tagjai is. Fényképes beszámolónkat hamarosan olvashatják a kosztolanyioldal.hu-n is!

Hányszor gondoltam téli éjjel
Ha sirtam, mit csinál a tenger?
Most itt vagyok. Tél van. Köd és szél.
És küzködöm a fergeteggel.

Most itt vagyok. És sírva nézem,
Hogy búg a szél a kékes áron.
Egy lány nevét dobtam beléje,
Mi lesz, mi lesz, ha kihalászom?

De nincs sehol. Hol is keressem?
Köd, tél, habok gyászindulója.
Pedig de sokszor megsirattam
E nyári álmomat azóta.

Fejem a hullámokba fúrom,
Felkotrom a sötét fenéket.
Csak víz. Örök víz. Változatlan.
Hát arcom lett csupán fehérebb?

Más semmi? Mindhiába. Vége.
Hullám moraj már a szerelmünk.
Húzzuk szemünkre kalapunkat.
Föl a fejet. Szépen. Temessünk.

(A videón Fabian Perez alkotása látható.)

 (Korábban is előfordult már, hogy szerkesztőségünk más alkotók műveit is méltónak tartotta a közlésre, s nem feltétlen Desiré mestert idézte. Meglátásunk szerint maga a Mester is örülne e kitekintéseknek, ezért bátorkodunk ismételten kalandozgatni. Ezúttal Pilinszky János két, egymásra felelő remekművét szemeltük ki, melyeknek főhőse a rettegett Nicolas Sztavrogin, Dosztojevszkij Ördögök című regényének démoni figurája. Fogadják szeretettel! – A Szerk.)

Sztavrogin elköszön

Unatkozom. Kérem a köpenyem.
Mielőtt bármit elkövetnek,
gondoljanak a rózsakertre
vagy még inkább egyetlen rózsatőre,
egyetlen egy rózsára, uraim.

Sztavrogin visszatér

Nem gondoltak a rózsakertre,
és elkövették, amit nem szabad.

Ezentúl üldözöttek lesznek
és magányosak, mint egy lepkegyűjtő.
Üveg alá kerülnek valahányan.

Üveg alatt, tűhegyre szúrva
ragyog, ragyog a lepketábor.
Önök ragyognak, uraim.

Félek. Kérem a köpenyem.

(Képünkön Franz von Stuck Lucifer című alkotása látható.)

 Kosztolányi Desiré mester figyelmét sem kerülte el Alice Crespy francia költőnő különös esete. A közel negyven esztendős nő ugyanis meglehetősen bizarr szerelmi ügybe keveredett. A válását követően elment meggyónni bűneit. Feloldozás helyett azonban az abbé szerelme fogadta. Három éven keresztül voltak szeretők, s mikor az abbét áthelyezték egy másik parókiára, a hisztériára hajlamos művésznő nem bírta tovább, és lelőtte az állítólag magas és jóképű férfit. Eleinte öngyilkosságra gyanakodtak, azonban a nyomozás ezt idővel kizárta.

Crespynek mindössze egyetlen kötetét ismerjük, mely La Mort des Heures (Az órák halála) címen jelent meg, Párizsban. Az esetről a korabeli francia lapokon túl Desiré mester is beszámolt, aki nem pusztán a kis liaisonról, hanem a művésznő költői teljesítményéről is bírálatot mondott:

 "Crespy Alice, francia költőnő, gyilkosság vádjával ül a vádlottak padján, az ageni esküdtszék előtt. Azzal vádolják, hogy ő ölte meg Chassaing abbét, a szeretőjét. Olvastuk a költőnő verseit. Bizony gyengécske dolgok ezek, érzéki limonádék, dekadens habarcsok, perverzkedő pózok, amelyekbe szegény leány, egy tisztességes família tagja beleháborodott, mint ahogy a divatba, egy nagy kalapba, vagy egy csipkeblúzba belebomlik egy nő. Ezektől a versektől már csak egy lépés az, hogy méltó sujet-t találjon hozzá, egy exotikus abbét, aki parfümözi a soutaneját és Maeterlincket olvassa. A legközelebbi lépés már a gyilkosság. Egy új romantikus korban élünk, mikor a vérnek megint bódító a sava. Szegény költőnőcske mindezt nem csinálta végig komolyan, csak »irodalmian«, úgy ahogy a verseit kotyvasztotta össze. Ezzel az álmos játékkal azonban odakerült a valóság talajára és az irodalmi hóbortja után a vádlottak padján, a szuronyos csendőrök előtt ébred fel. A kritikusainak nem hitte el, hogy gyenge verseket ír. Most a bírái ébresztik fel azzal, hogy gyilkos. Csakhogy az ítéletet nem lehet széttépni, mint egy rímekkel telefirkált hitvány papirost."

(Forrás: A Hét, 1913. aug. 10., közli: Lengyel András szerk., Innen-onnan, Budapest: Nap Kiadó, 2010, 202. Illusztrációnk: Rivkah Lapidus Writing Woman /Író nő/ című képe.)

 (Kosztolányi mester egy ízben – az Ady-vitát követően, 1929-ben – alaposan kifakadt. Összefoglalta, mi az, amit érez nem pusztán az esettel kapcsolatban, hanem egyáltalán azzal a szellemi-kulturális-politikai közeggel kapcsolatban, amelyben élt. Most így, 2012 elején talán kissé furának hathatnak sorai, s örülhetünk annak, hogy a kívülállók szemével olvashatjuk keserű tapasztalatait. Azóta szerencsére eltelt 83 esztendő, így a „bölcsebb jövő” perspektívájából tekinthetünk az akkori belharcokra. Szerkesztőségünk ezeket a múltidéző gondolatokat ajánlja szeretettel olvasóink figyelmébe, az Újévet köszöntendő! BÚÉK mindenkinek! – A Szerk.)

„Nem láttam még földet, ahol ennyire gyűlölték volna azt, ami van, értéket, a tudást, az írnitudást és annyira szerették volna azt, ami nincs: a jövőt, amely olyan lesz (mint a jelen…) – a kétest, a közepest… a szónokló ürességet, (a […]zékeskedést), az alkotni vágyást és nem az alkotást.
Írni-tudásomat takaros és csinos kis jelzőcskével illették és az írástudatlanságot égbe magasztalták.
[…]
Grillparzer írta kajánul, hogy ha Kant A tiszta ész kritikáját magyarul írta volna, alig kelt volna el belőle pár példány. De [olvashatatlan szó] tartom, hogy Montaignet, Pascalt nálunk talán ki sem adták volna, mert nem találták volna elég mélynek és Vauvenargues-t és La Bruyeret [!] bizonyára csak ügyesnek, csinosnak, takarosnak nevezték volna azok, akik tartalmon többnyire valami szónokias komolykodó és fontoskodó nehézkességet, darabosságot és [olvashatatlan szó] akarnak érteni. És előre bizalmatlanságot szavazva maguknak [?], az tetszik nekik, ami nem tetszik és az imponál, ha nem értik azt, amit olvasnak. A nyegleség az a szellem, [ami?] ellen harcolok.
[…]
Anarchista vagyok testestől-lelkestől. Abból az államrendre nem veszedelmes fajtából, amely nem öl királyokat, az egyént tartja a világ központjának és az élet egyetlen értékének azt, hogy az egyéniségét a maga szűk keretein belül érvényesítheti. Ezért választottam életem formájának a magányt is és dolgom (vagy közösségem?) nincsen is egyéb, mint a család és azok, akik véletlenül körülöttem vannak. Ez kívülről nagyon hasonlít a nyárspolgársághoz, de nem bánom. A nyárspolgárság jobb, mélyebb, mint a piac, ahol folyton hazudni kell, frázisokat mondani. Ellensége a divatos kollektivizmusnak, amelytől minden formájában irtózom.
[…]
Higgye el nekem Révész Béla, aki a Népszavában, a munkások lapjában egy nagyon sunyi mondatban azzal fenyegetőzik, hogy a politikával is előhozakodhatik, ha nagyon kell, hogy mindig, mindenkorom volt annyi közöm a szegényhez, szenvedőhöz, az elnyomotthoz, mint bármely pártpolitikai tagnak és meg is tettem értük a kötelességemet, mint ember, amikor hozzám fordultak és mint író, amikor írtam. Minden írásom, minden észrevételem nekik szól. Azoknak, akik szenvednek, de én részvétemet nem tagadom meg a gazdagtól sem és ha egy pohos bankigazgató kubetikus arccal megy el mellettem és azt hallom, hogy rákja van, nem igen tudok örülni, mert ő is embertársam és nem becsülöm túl a vagyont. A nagy szenvedésben mindnyájan találkozunk és órákig tudtam röhögni, mikor a proletárdiktatúra idején a Vörös Újságban egy vihar színes leírását olvastam, aminek a végén az állott, hogy »Budapest proletárközönsége« percekig gyönyörködött a szivárványban. Mintha én, szegény burzsuj vagy még az sem [3 olvashatatlan szó] nem is láthattuk volna meg, nem is gyönyörköhettünk volna abban a régen elfakult szivárványban.
[…]
Ennek a szellemnek vajmi kevés tere és címe lehet itten, a mi földünkön, elismerem, de vagyok, aki vagyok és én sem »alkuszom«.

[…]
Európa hű fia vagyok én, a nyugaté és bocsássanak meg, hogy itt a Nyugatban kell védenem – ez több, mint minden sámánizmus. Végtelenül [?] fájlalom, hogy rovásírásunk, sok ismeretlen népregénk, szokásunk itt Nyugaton veszendőbe ment, bűvölő verseink és régi ritmusunk, és egészen átnyugatosodtunk, de miután erre az útra léptünk, nincs más – nem lehet visszaáhítozni azt, amit nem is ismerünk és ami mint szólam is tartalmatlan, hanem, ha magyarok vagyunk nyelvünkben, olyan szerelmi vallomást tettünk, aminél nem lehet nagyobb, úgy, hogy az, aki magyarul szidja a magyart, mint Ady is, magyarabb magyar, mint aki idegen nyelven dicséri és rajong érte.
[…]
Renan Jézus élete tett olyan hatást – mutatis mutandis mint az én szerény cikkem a szerényebb keretben. Mert megtudták, hogy Jézus ember.
Az ilyen embert idegennek érzi mindenki és őt [2 olvashatatlan szó] árulónak tartja, mert szabad.
[…]
Mennyire értetlenül állhatok az emberek köztudatában én, ha annyi munkásságom után még ezt kell fejtegetnem és egyik támadóm többek között azt is szememre lobbantja, hogy az »Édes Anna« című regényből, amelyben leginkább kifejtettem politikai meggyőződésemet is, »nem mertem levonni szociális következtetéseket«. Hiszen ennek minden sora éppen azt hangoztatja, hogy nincsen szociális következtetés, csak emberség van, csak jóság van, csak egyéni szeretet van és a gyilkosságnál is nagyobb bűn, ha valaki embertelen, ha valaki durva, ha valaki fennhéjázó, amiért egy kés se elég megtorlás és a legnagyobb erény a lényegbe ható, figyelmes tisztaszívűség [?], mert többet, gyökeresebbet [?] úgy sem tehetünk itt a földön.”

(Mivel az eredeti kézirat az Aczél-hagyatékban található, melyet nem ellenőrizhettünk, így az alábbi kiadásra támaszkodtunk a szöveg közlésénél: Kosztolányi Dezső Hátrahagyott művei III., Kortársak I., s. a. r. Illyés Gyula, Budpapest: Nyugat, [1940?]. Arról sajnos egyelőre nincs forrásunk, vajon miért csak Desiré mester halála után látott napvilágot a cikk.

Illusztráció: Oliver Ray kanadai festőművész Man Writing /Író ember/ című alkotása.)

"Az igazi szeretet szerény. Az igazi szeretet félreáll, elhagyja azt, akit boldogít, hadd lebegjen a lelke szabadon, hadd röpüljön a maga útján, hadd találja meg azt, amire rendeltetett. Ez a szeretet nem óhajt ellenszolgáltatást. Ez a szeretet elegendő önmagának, és ezért végtelen. Ez a szeretet tudja, hogy semmi sem a mi tulajdonunk, sem mások teste, sem mások lelke, még saját gyermekeink lelke sem."

(Kosztolányi mester Ali című novellájával kívánunk minden kedves olvasónknak nagyon boldog karácsonyt! – A Szerk.)

Múltkor egy társaságban a névnapi ozsonnán arról beszélgettek az asszonyok, hogy kit miért szeret az ura?

Gizi ezt mondta: engem a szememért. Palkovitsné: engem a hangomért. Volt olyan is, aki az orrát vagy a fülcimpáját emlegette.

Körbe ment ez, mint valami társasjáték. Amikor hozzám érkezett, zavarba jöttem. Tűnődtem, hogy voltaképp miért is szeret engem az uram? Csakhogy hiába tűnődtem.

Mert nem vagyok szép. Ne tiltakozz, édesem. Sohase is voltam. Se a szemem, se a hangom. Még a fülcimpám sem. Hogy az egész szép? Nagyon kedves vagy, de nincs igazad. Nem, az se szép.

Azért mégis szeret az uram. Te, ezt oly biztosan érzem, mint ahogy élek. Hogy miért? Tudja Isten. Talán azért, mert szeretem őt.

Szóval én egy kukkot sem tudtam válaszolni, csak makogtam, még el is pirultam, mint az iskolában, mikor kiszólítottak felelni. Nálam be is fagyott a mulatság. Vitatkozni kezdtek. Arról vitatkoztak, hogy mi az "szeretni".

Azt mondták, hogy a szeretet ellenszolgáltatás. Ha szeretnek bennünket, akkor valamiért szeretnek. Ok nélkül nincs szeretet. Az oktalan szeretet képtelenség. Olyan képtelenség, mint az volna, hogy a mérleg nyelve kibillenne akkor is, amikor valamelyik serpenyőjét nem terhelnék meg. Minden szeretet érdeken alapul - minden szerelem is, s minden házasság - egy vagy más szempontból - érdekházasság.

Körülbelül így beszéltek. Én megjegyeztem, hogy mégiscsak önmagunkért kell szeretni bennünket. Azzal vágtak vissza, hogy ez az "önmagunk" tág fogalom, s ebben benne van a körmünk is, meg az is, hogy zongorázni tudunk és ismerjük Ibsent, aztán sok más minden. Erre azt mondtam, hogy a lelkünkért kell szeretni bennünket. Egyszerre többen közbeszóltak, és egyszerre öten-hatan kiabáltak, hogy a lélek csak működése, megnyilatkozása annak, amit testnek nevezünk. Ami ezen túl van - állapították meg -, vagy csalás, vagy öncsalás.

Nézd, kérlek, én értettem őket. Csak ők nem értettek engem. Én értettem, hogy mindig valamiért szeretnek bennünket, csak azt nem értettem, hogy ez a valami olyan bizonyos, mint ők hiszik, mert ez a valami, ha igazi szeretetről van szó, mindig rejtély. Azt is értettem, hogy a kezünk-lábunk hozzánk tartozik, de nem értettem, hogy kezünk-lábunk mi magunk vagyunk. Csak a lélek a miénk, az, amit ők nem látnak, s minden, ami ezen alul van, nem kell nekem, mert se hideg, se meleg, a szájamba veszem és kiköpöm. Bocsáss meg ezért a kifejezésért. A Bibliában van.

Bizony, az, amit ők szeretetnek tartanak, rosszabb a gyűlöletnél, s pórul jár az, akit így szeretnek, akárcsak szegény Lozzay Ali. El is akartam nekik mesélni a történetét, de bridzsezni kezdtek. Hát neked mondom el, ha meghallgatnád.

Lozzay Miklós a nagybátyám volt, jómódú ember, földbirtokos. Hajdan velünk szemben lakott, egy kétemeletes bérházban, a saját házában. Az ő fia az az Ali, akiről majd szó lesz.

 "Dezső, menj lefeküdni"!

"Egyik levelében írta például, hogy új szalagot kötöttem a hajamba. Nem kötöttem új szalagot. Hanem ezek az újságírók ott jöttek-mentek. Én voltam egyedül, akinek semmi közöm nem volt az újságírókhoz. És úgy odajöttek, és beszélgettek velem, és biztosan azt mondták, fecsegtek össze-vissza, és azt mondták, hogy udvarol valaki. Nem volt igaz. De volt ott egy újságíró, aki lehetőleg velem volt, de nem tudom már a nevét se. Azt se tudom. Talán akkor se tudtam a nevét. Lehetőleg ott volt. Én kézimunkáztam, ültem, és lehetőleg külön voltam mindig mindenkitől. Csak akkor mentem a többiek közé, mikor ő megkért. Mikor megismertem, és mondta, hogy ne menjek. Szóval ne menjek föl a szobába, hanem maradjak lent este. És akkor vittem a kézimunkámat, és ültem és kézimunkáztam. És az első este ő odaállt mellém, és… Én ültem és kézimunkáztam, és hallottam, hogy »Dezső menj lefeküdni«. Nagyon erős, nőies hang volt. És ő aztán kezet csókolt nekem, de csak nekem, és elment. És borzasztóan sajnáltam, mert megszégyenítette a felesége. Rettenetesen sajnáltam."

(Radákovich Mária visszaemlékezése, forrás: Vargha Balázs beszélgetése Radákovich Máriával, PIM Hangtára, K03008.)

 (Fordította: Kosztolányi Dezső)

Velence napja égő aranyat rak
tüzes hajamba: szent akadémia
varázslatát. S mint íve a hidaknak
szemöldjeim oly könnyedén suhannak

a szemeimnek hangtalan, sima
veszélyén át, melyek a mély vizekkel
titokba kapcsolódnak, hogy a tenger
bennük dagad-apad. És aki ma

meglát, az úgy szeretne az öleb
helyébe lenni, melyet legfölebb
csak néha érint e kéz önfeledten,

mely gyűrűkkel virágzó, sebhetetlen.
S főúri sarj, élet, remény, nem egy,
a szájamon mint mérgen tönkre megy.