(Kosztolányi szerette a bolondokat. Hogy miért? Talán mert tudta, "bolond lett a bölcsből, most a hazug az igaz, tenni kéne valami jót, hogy találhass vigaszt /Hobo/". Összeállításunkat április elseje apropóján ajánljuk Olvasóink figyelmébe! – A Szerk.)
Látogatás a zártosztályon
„Benyitottunk a zárt osztályra. Körülözönlöttek ifjúkori novelláinak kedves hősei, a bolondok. Velük is rögtön szóba állt. Volt köztük egy mulatságos alak, valami hegyaljai iparoslegény. Folyton közbekottyant, de millió kilométerre attól, amiről szó volt. »Régóta van itt?« – kérdezte Kosztolányi. »Mert kérem, mondtam én a bátyámnak, te János, miért robbantják föl a csehek a hidat« – felelt rá az őrült. Háta mögött ott állt félkörben a többi elmebeteg. Vihogtak, vigyorogtak, hahotáztak: »Ni, a bolond, miket fecseg össze-vissza!« – kacsin[t]gattak ránk cinkos módra. Mi is nevettünk. Csak Kosztolányi maradt komoly, halálosan.” (Forrás: Juhász Géza: Kosztolányi Dezső. Az Egyetemi Kör ünnepélyén mondott emlékbeszéd, Debreceni Szemle, 1937/jan–febr., 7–10.)
Danse Macabre (részlet)
"Carneval herceg ezen a farsangon soványan és sápadtan lődörög az éjszakában. Én is így találtam meg múltkor a körúton, amint elfanyarodott kedéllyel, a báloktól agyonizzadtan, egy szenesedő egyiptomi cigarettát rágicsált a fogai között, és a tabetikusok biccenésével haladt előre a maga útján. A jó, züllött, vén fiú örült, mikor meglátott, már messziről a levegőbe penderítette csörgősipkáját, amelyről lehullottak az összes csörgők és szalagok. Üdvözöltem őhercegségét, aki rögtön előrántotta frakkjából a piros selyem cigarettatárcát és megkínált belőle.
- Hová? - érdeklődtem félénken, és szemügyre vettem fájdalmas arcát.
- A Lipótmezőre. Ez az egyetlen hely, ami még némiképp érdekel. Ma az elmegyógyintézet igazgatósága hangversennyel egybekötött bált ad az őrültek mulatságára.
Kissé meghökkentem és tétováztam, mikor meghallottam rekedt kacaját.
- Nem izgatja az ön fantáziáját - folytatta a bohém - a kényszerzubbonyos lengyelke, a jégsipkás és morfiuminjekciós keringő, amit esetleg vizeslepedőkkel fognak súlyosbítani? Képzeljen el azután egy négyest, ahol a rendező egyszerre elkiáltja magát: Colonne des paralitiques; tsardache hystérique; boston epiléptique.
Nem tudtam nevetni ezeken a fáradt ötleteken, villamosunk a Lipótmező elé ért. Már csak az intézet tetőzete meredt ki a szürkületből, mint egy elborult, zseniális homlok. A hamuszínű égbolton a Hűvösvölgy jegenyéi közt szomorúan kandikál ki a kora délutáni hold. Szótlanul mentünk a lejtőn, az elmegyógyintézet kapuja felé. A hideg villanyfénnyel világított előcsarnokban azután elváltam kísérőmtől, aki boldogan vegyült el alattvalói közé, s egyedül maradtam." (Forrás: Kosztolányi Dezső: Danse Macabre, A Hét, 1908. márc. 1.)
Naplórészlet
Jegyzet – Schwartzer Április 20. Látogatás a Schwartzerben. Juhász Gyula különszobájában fekszik, a vaságyon, fején egy ércből való hűtővel. Orvosa jelenti, hogy nem óhajt látni, de azt tanácsolja, azért menjek be hozzá. Ismerve őt, hogy mennyire szeretné magát regényesnek feltüntetni, s betegségét, melyet - mint általában a pszichózist - valami varázsfénnyel vesz körül - arról kezdek beszélni, hogy engem ez a környezet untat, egy úri kaszinóban több és érdekesebb őrültet találok, mint itten. Kikinek joga van úgy végezni magával, ahogy kedve tartja. Az őrület - az élettől való elfordulás - is egyik módja az öngyilkosságnak. Megteheti, de nem ajánlom. Szavaim jól hatnak rá. Beszélget, már mosolyog is. Félelmi érzetekről panaszkodik, anélkül hogy pózolna. Sötétbarna szakáll, bajusz árnyékolja arcát. Van benne valami jelentős. […]
Őfelsége B.-né, egy ötvenöt éves mániás. Ferenc József vette el, utána Károly, most Ottó menyasszonya.
Mennyire megvetendők az úgynevezett épelméjűek. Azol alig beszélnek a halálról. Itt mindenki róla beszél.
Egy hölgy veri a zongorát. Egy férfi beteg torkaszakadtából rám ordít. Olyan dühös, hogy eláll a szívem verése." (Forrás: Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók, Budapest: Osiris, 1998, 839–840.)
Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről, nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről, mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még, mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.
Húsz éves voltam hajdanában, sápadt és vézna kisdiák, most túl a harmincon ijedten hallottam ezt az áriát. Húsz évesen arról daloltam, ki kisgyermekként égre kelt, most éneklem húsz éves másom, ki egykor erről énekelt.
A férfikort, a vad kalandot, az ásítást, a férfibút, s téged, öreg diákkaszárnya, akáclombos Üllői-út. A háborút, a forradalmat, a lázat, mely elégetett, mély bánatát az elbukónak, ki majdnem hogy elégedett.
Jaj, életem édes regényét hogy űzzem-fűzzem itt tovább. Nyájas, bízó baráti arcok ma mind vigyorgó koponyák. Süket, kopár földnek kiáltok, poros hazám szegény fia, mert nem veri már vissza versem a Kárpát és az Adria.
Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről, nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről, mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még, mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.
Március 29-30-31-én ismét lesznek Kosztolányi Napok Szabadkán!
A program:
Március 29-én, délután 17 órai kezdettel:
Köszöntőt mond Ágoston Pribilla Valéria, Dragan Rokvic, Korhecz Tamás, valamint Pomogáts Béla.
Kosztolányi-lapozó:
Pomogáts Béla bevezető előadása Thierry Loisel: A kortárs magyar irodalom fogadtatása Franciaországban
Bemutatásra kerülő könyvek:
Thierry Loisel: A rossz orvos francia nyelvű fordítása Hózsa Éva: Melyik Kosztolányi(m)? Kapcsolatformálódások Mária Tóth Ignjatovic: A Pacsirta és az Édes Anna szerb nyelvű fordításai Arany Zsuzsanna: Isten bálján Nero, a véres költő – kritikai kiadás (s. a. r. Takács László)
Bemutatják a szerzőkön kívül: Bencsik Orsolya, Dévavári Beszédes Valéria és Ágoston Pribilla Valéria
Helyszín: a Városi Könyvtár Olvasóterme.
Március 30-án, délelőtt 9 órai kezdettel:
9:00-10:00 Kosztolányi-talány vetélkedő. Gyülekező az Olvasóteremben 10:00 Köszöntőt mond Lovas Ildikó és Hicsik Dóra 10:15–14:00 Vetélkedő 14:00 A Kosztolányi-emléktábla és Kosztolányi mellszobrának megkoszorúzása
(A Nőnap előtt tisztelgünk Desiré mester e korai költeményével! – A Szerk.)
A szeme zöld, s sárgára festi a haját. Ha rád tekint, megölt e csillogó, szines agát, e villogó, bűvös agát. A szeme zöld, s sárgára festi a haját.
A csókja tűz, titokzatos, vérforraló, kacaja a halálba űz, s azt mondja, lenn a sírba jó, a mély, a hűvös sírba jó. A csókja tűz, titokzatos, vérforraló.
A lelke bűn és mély, akárcsak a halál. Ha nevet és az éjbe tűn, hozzá anyák siralma száll, bősz átka és siralma száll. A lelke bűn és mély, akárcsak a halál.
Bús éjeken ó, hányszor átkozom haját. Elátkozom, eltemetem, s fejem bilinccsel fonja át, selyem bilinccsel fonja át. Bús éjeken ó, hányszor átkozom haját.
Nekem mindig érthetetlennek tetszett, hogy ebben a farsangoló, bálteremszerű városban az élet megy a maga útján, hogy a villákban, melyek alját a lagúna hervadt vize nyaldossa, szabóműhelyek, sajtkereskedések, kórházak vannak, hogy az emberek nemcsak mutatványos, festői, kirakat-féle életet élnek, de üzleteket kötnek, a babaszobában szűk díványokon hevernek, a remekbe készült reneszánsz kastélyokban dolgoznak is. Úgy érzem, itt mindenki csak átutazóban van s az élet itt csak színjáték. A kilincseket megbámulom, de sohase gondoltam arra, hogy velük kapukat nyitogatnak. Sugallatosan nyilatkozott meg előttem e város lelke, mikor először végiggondoláztam a canalén és egy aranyos házon – csodálkozó gyermekszemmel – megláttam egy fogtechnikus címtábláját. Bizony elkényszerült mosolyra rándult a szájam. Nem hittem, hogy a velenceieknek fáj a foguk. Azóta tízszer-tizenötször jártam itt, félig honos is lettem, de az első benyomásomat nem tudtam kiverni a fejemből és még mindig nem tudok hinni e szép-szép, ezerszer szép város gyakorlati voltában, mint ahogy nem hiszek egy költemény praktikumában. Úgy vagyok vele, mint az olasz nyelvvel, mely csemege az ínyemnek és fülemnek, datolya és terzina, de nem bírom elképzelni, hogy holtomig ezt az ünnepi nyelvet használjam hétköznapi mondanivalók kifejezésére. Amilyen tarka itt az élet, olyan furcsa a halál is.
Láttam a temetőjüket. A sírokon a fekete lámpákat vérvörös pipacsok takarják. Ide feküsznek le a szereplők a játék végeztével az ötödik felvonás után.
Itt a temetőben láttam, hogy a bálteremben mégis meghal sok-sok ember, a színpadon igazán meghal egy tömeg.
A commedia dell'arte szereplője, a pantalós legény leveszi fekete maszkját s elárulja, hogy ugyanaz, aki a kórházakban, a pesti sikátorokban, az autószerencsétlenségeknél és a háborúkban öl, a közönyös, a cudar, a modern barbár: – a halál.
(A szöveg forrása: Tinta című kötet, Gyoma: Kner, 1916) (Fotók: AnJou)
(Idén ezzel a költeménnyel tisztelgünk a Valentin-nap előtt, ünnepelve a szeretetet és a szerelmet! – A Szerk.)
Nem kamasz-szerelem kis hevületében beszélek. Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól vallok, nők, rokonaim. Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám, mint senki más, s szeretlek is benneteket.
Zavarosak, mint én, termékenyek, mint én, zavaros források, melyekből aranyat mostam, igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, de igazabbak a meddő gondolatnál, a büszke hazugnál, a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál. Hová is futhatnék én, kócos fejemmel, költészetemmel, rettenetesen cikázó tétovaságommal, ha nem volnátok ti, megértők, megbocsátók, elvtelen szentek, jámbor pogányok, bizonytalan jók, valóság hű sáfárjai.
Ha varrtok, vagy vajat mértek, kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel, s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok, fölkacagok az örömtől, hogy vagytok, és én is vagyok mellettetek.
Hozzátok kötözött engem a végzet, örökkévalóan, köldökzsinórral, azután a vágyak eleven kötelével, hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé, s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.
Nem egy, hanem mindegyik. Mindegyik leányom, mindegyik feleségem, mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem. Mindegyik anyám.
(A Farsang időszakát olyan fontosnak tartja szerkesztőségünk, hogy többször is áldozni fogunk a Tél Halálának és a Tavaszi Újjászületésnek az oltárán! Ím, az első! – A Szerk.)
Hajnalban, farsangkor az ember megáll a hideg kályha mellett, frakkban, izzadt gallérban, rekedten. Ilyenkor a ködben beteg képeket, zaklató arabeszkeket lát.
Fekete álarcot kötöttem és lenge lábon, észrevétlen vágtattam a farsangi ködben kurjantgató, homályos éjen fekete álarc - sötét halálarc - fönn még álmos csillag se reszketett, és sebbel-lobbal és síppal, dobbal kísértek el aprócska szellemek.
Kis nádi hegedűjük pengve belezenélt az éji csendbe, hipp-hopp, rohantam a havon, s amerre mentem, az éji csendben kigyúlt a részeg vigalom, s amerre jártam, játék-batárban jött százezer ugrifüles manó - és dínom-dánom - farsangi álom szállt rám, denevér-szárnyon suhanó.
Hogy merre jártam, merre mentem? Ha elmondhatnám azt tinektek. Violafényű téli kertben villanylámpáknál énekeltek. Kávészínű, ezüst ruhában lányok kacagtak mindenütt, sárgás hajuk arcukba csapzott és lila volt beteg szemük.
Jégből volt a parkett alattam s én nyomba korcsolyára kaptam. Tovább! Tovább! Szálltam tovább, és csattogtattam bősz rohamban a könnyű, táncos korcsolyát.
Jégkertek nyílottak előttem fehér, fagyos, friss levegőben, és ordas farkas ordított. És ködbe veszve lenn messze-messze csábítgatott száz új titok. Csábítva gyulladott a lámpa az elektromos éjszakába, sok lámpa, gyertya, milliom ezer tüzelő liliom, s én szálltam, szállottam tovább - hahó, hahó! - s a gyémántos homályon át hullt, hullt a hó.
Aztán egy bálterembe értem, s táncolni kezdtem táncos éjjel, táncoltam zengő korcsolyákkal, torkig lakó, vak szenvedéllyel.
Ó tánc! Ó tánc! Farsangi pálma! Rogyásig-tánc, te álmok álma! Csak álmainkban táncolunk így.
Izzadt a puha lányderék, tüzes gomolyba rám rohantak szőkék, vörösek, feketék. Csipkés zuhatagok, brokát, mezítlen mellek és bokák, s e lány-pokolba már fuldokolva ugrálni kezdtem esztelen. Csiklandtak és ízekre téptek, kacagtak és fájt a fejem. S a nászra, nászra jött a gyász és elfagyott a kacagás, és a legtáncosabb leányka meghalt a bús, farsangi porban - hajnalra - tüdőgyulladásba. Mentem tovább s a szürke utcán temettek egy kedves halottat, kövér papok, pohos apátok Circumdederunt-ot daloltak. Titokzatos templomok öblén meleg gomolyba szállt a tömjén. A temetőkben orgiáztak s hol a halottra a sír-árok tátongva várt, kártyát vetettek dülledt szemű, részeg betyárok. Menyegző jött. Sírt a menyasszony és kacagott a vőlegény. Királypalást lengett a vállán és csörgősipka volt fején. Majd vége, vége lett a násznak, csak vén leányok vihorásztak.
Tovább, tovább! - És mentem újra a hóba, ködbe, éjbe fúlva, és egy hatalmas, dús terem tárult elébem hirtelen. Torták puffadtak mézes habban, ezüst tálcán angolna, kappan, fekete bor és szőke pezsgő, bűnös szüzek és sok tüzes nő. Hogy merre jártam? Nem tudom már. De ott volt sok tisztes személy, víg hercegek ópium-gőzben lihegtek tiltott kéjekér. Ott volt a véres szemü Bacchus, és több méltóságos alak verejtékezve és zokogva a roskadt asztalok alatt. Mind kornyikált, ivott, dülöngött, elmélkedett magában halkan, s az asztalfőnél hosszú frakkban ott ült az ördög.
Egy kövér kanonok megáldott, azután csöndesen továbbment. Füsttől rekedt, szálkás torokkal nyögtem reá egy csöndes áment. Vöröslő korcsmaablak alján mentem tovább havat tiporva. Pár korhely jött, bús arcú, halvány, már véget ért a vad tivornya, és vágtattam, tovább, tovább még, és szenny tapadt a korcsmafalhoz, meggyűrve csüngött le az abrosz, csupa hamu volt és okádék.
És láttam újat, újra láttam, jártam sötét diákszobákban, és jajjal és nehéz sóhajjal volt teli, és körülvették a halál nyögései. Beteg feküdt ott. Gyertya égett, a téli reggel szürkesége búcsút mondott a téli éjnek. Orvosságszag terjedt köröttem. A beteg arcán jég és kendő. Holnapra őt is sírba dugják. Jaj, jaj nekünk. Minden veszendő.
Csak mentem újra, szálltam egyre, hajnalodó, kék táncterembe, tiport rózsák közt andalogtam és hajtűket szedtem föl ottan. Az ég lassan derült felettem, sírtam, temettem és feledtem, és szédelegve járkáltam egyre, de merre tértem, nem tudom. A fülem csengett, egyszerre csend lett a hamuszínű köruton. Vacogtam már a félelemtől, s csodák csodája! - valóra válva ott állt a kálvintéri rendőr a csendben, a farsangi csendben - és én egy gázlámpát öleltem.
(Zenei illusztrációnk: Camille Saint-Saëns Haláltánc című alkotása.)
(T. OLVASÓINK! MOST EGY PARÓDIA KÖVETKEZIK! - A SZERK.)
Marquis de Sade és Desire de Kostolany emlékének
LEGELSŐ FEJEZET (melyben az olvasó megismerkedik két öreg libertinussal s a remény elején még igencsak ártatlan leányukkal, ki életük bálványa, és hall egy meglehetősen körülményes pusztai kis kirándulásról is).
A díszes, csilláros és tükrös ebédlő támlás, kellemesen puha bársonyos díványán nemzetiszín zsinegdarabok, cukorspárgavégek, papírok foszlányai hevertek, melyek egykori orgiákra emlékeztettek, s a helyi erotikus újság egy izgalomban szétszaggatott példánya, melynek homlokán kövér és vaskos címbetűkkel ez volt olvasható: Sárszegi Éjszakák, 1899.
A falikaptár, a tükör mellett, az erős kiverőfényben föltüntette a hónapot, napot: Május 13. Péntek.
Az ingaóra pedig, mely cifra, fa-faragványos üvegtokjában járt és járt és járt, és csak járt… Le és föl, föl és le, ki és be, be és ki… És közben sárgaréz-sétálójával apró darabokra vagdalta és szabdalta, fogaival tépte és szaggatta a végtelennek látszó napot, egyszer csak megmutatta… az időt: hajnali ½1.
Apa és anya csomagolt az ebédlőben.
Egy vedlett, barna bőrönddel szórakoztak. Becsúsztatták a sűrűfésűt a válaszfalán lévő vászontáskába, aztán összeszíjazták, úgy, ahogy egymást szokták a régi szép időkben, s a földre tették.
Ott állt már útrakészen, repedésig tömve mindenféle holmival, kétoldalt hatalmasan kipuffadó hassal, akár a macska, amelyik majd kilencet kölykezik, s még emlékezik kölykei fogantatására, amit megelégedett nyávogással és dorombolással juttat kifejezésre.
Csak még az asztalon levő utazókosárba tettek be egyet-mást: a fekete és vörös csipkés női bugyogót, a melltartókat, a harisnyakötőt, a mídert és a baby dollt, a blúzt, a nyuszis-pompomos mamuszt, a cipőgombolót, melyet leányuk már gondosan, mit sem sejtve, odakészített. — A fogkefe, — szólt sokatmondó somolygással apa. — Lám, a fogkefe, — bólintott kacéran és hamiskásan anya — majd itthon maradt a fogkefe.
Fejét csóválva már sietett is a folyosóra, onnan a parfümös, rózsaszín leányszobába, hogy a zománcos bádogmosdóról hozza azt a bizonyos fogkefét. Maguk között legalábbis csak így nevezték.
Apa izgalomtól remegő kezeivel még egyszer letapsikolta, végigsimította a holmikat, gyengéden megsimogatva a sok csipkés női fehérneműt, hogy még jobban egymáshoz lapuljanak.
Sógora, Bozsó Béla, az asszony testvérbátyja, több ízben meghívta őket a hosszú, forró, fullasztó és füllesztő nyarakra, hogy Tarkövön, a birtokán kipihenjék magukat.
.jpg)
Hozzászólások