(Kosztolányi szerette a bolondokat. Hogy miért? Talán mert tudta, "bolond lett a bölcsből, most a hazug az igaz, tenni kéne valami jót, hogy találhass vigaszt /Hobo/". Összeállításunkat április elseje apropóján ajánljuk Olvasóink figyelmébe! – A Szerk.)
Látogatás a zártosztályon
„Benyitottunk a zárt osztályra. Körülözönlöttek ifjúkori novelláinak kedves hősei, a bolondok. Velük is rögtön szóba állt. Volt köztük egy mulatságos alak, valami hegyaljai iparoslegény. Folyton közbekottyant, de millió kilométerre attól, amiről szó volt. »Régóta van itt?« – kérdezte Kosztolányi. »Mert kérem, mondtam én a bátyámnak, te János, miért robbantják föl a csehek a hidat« – felelt rá az őrült. Háta mögött ott állt félkörben a többi elmebeteg. Vihogtak, vigyorogtak, hahotáztak: »Ni, a bolond, miket fecseg össze-vissza!« – kacsin[t]gattak ránk cinkos módra. Mi is nevettünk. Csak Kosztolányi maradt komoly, halálosan.” (Forrás: Juhász Géza: Kosztolányi Dezső. Az Egyetemi Kör ünnepélyén mondott emlékbeszéd, Debreceni Szemle, 1937/jan–febr., 7–10.)
Danse Macabre (részlet)
"Carneval herceg ezen a farsangon soványan és sápadtan lődörög az éjszakában. Én is így találtam meg múltkor a körúton, amint elfanyarodott kedéllyel, a báloktól agyonizzadtan, egy szenesedő egyiptomi cigarettát rágicsált a fogai között, és a tabetikusok biccenésével haladt előre a maga útján. A jó, züllött, vén fiú örült, mikor meglátott, már messziről a levegőbe penderítette csörgősipkáját, amelyről lehullottak az összes csörgők és szalagok. Üdvözöltem őhercegségét, aki rögtön előrántotta frakkjából a piros selyem cigarettatárcát és megkínált belőle.
- Hová? - érdeklődtem félénken, és szemügyre vettem fájdalmas arcát.
- A Lipótmezőre. Ez az egyetlen hely, ami még némiképp érdekel. Ma az elmegyógyintézet igazgatósága hangversennyel egybekötött bált ad az őrültek mulatságára.
Kissé meghökkentem és tétováztam, mikor meghallottam rekedt kacaját.
- Nem izgatja az ön fantáziáját - folytatta a bohém - a kényszerzubbonyos lengyelke, a jégsipkás és morfiuminjekciós keringő, amit esetleg vizeslepedőkkel fognak súlyosbítani? Képzeljen el azután egy négyest, ahol a rendező egyszerre elkiáltja magát: Colonne des paralitiques; tsardache hystérique; boston epiléptique.
Nem tudtam nevetni ezeken a fáradt ötleteken, villamosunk a Lipótmező elé ért. Már csak az intézet tetőzete meredt ki a szürkületből, mint egy elborult, zseniális homlok. A hamuszínű égbolton a Hűvösvölgy jegenyéi közt szomorúan kandikál ki a kora délutáni hold. Szótlanul mentünk a lejtőn, az elmegyógyintézet kapuja felé. A hideg villanyfénnyel világított előcsarnokban azután elváltam kísérőmtől, aki boldogan vegyült el alattvalói közé, s egyedül maradtam." (Forrás: Kosztolányi Dezső: Danse Macabre, A Hét, 1908. márc. 1.)
Naplórészlet
Jegyzet – Schwartzer
Április 20. Látogatás a Schwartzerben. Juhász Gyula különszobájában fekszik, a vaságyon, fején egy ércből való hűtővel. Orvosa jelenti, hogy nem óhajt látni, de azt tanácsolja, azért menjek be hozzá. Ismerve őt, hogy mennyire szeretné magát regényesnek feltüntetni, s betegségét, melyet - mint általában a pszichózist - valami varázsfénnyel vesz körül - arról kezdek beszélni, hogy engem ez a környezet untat, egy úri kaszinóban több és érdekesebb őrültet találok, mint itten. Kikinek joga van úgy végezni magával, ahogy kedve tartja. Az őrület - az élettől való elfordulás - is egyik módja az öngyilkosságnak. Megteheti, de nem ajánlom. Szavaim jól hatnak rá. Beszélget, már mosolyog is. Félelmi érzetekről panaszkodik, anélkül hogy pózolna. Sötétbarna szakáll, bajusz árnyékolja arcát. Van benne valami jelentős. […]
Őfelsége B.-né, egy ötvenöt éves mániás. Ferenc József vette el, utána Károly, most Ottó menyasszonya.
Mennyire megvetendők az úgynevezett épelméjűek. Azol alig beszélnek a halálról. Itt mindenki róla beszél.
Egy hölgy veri a zongorát. Egy férfi beteg torkaszakadtából rám ordít. Olyan dühös, hogy eláll a szívem verése." (Forrás: Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók, Budapest: Osiris, 1998, 839–840.)
Hozzászólások