kosztolányidezsőtér

"A Royal (azelőtt Nemzeti) Orfeum zsúfolásig tele van. Vastag szivarfüst kóvályog a levegőben, melyen küllősen sugároznak a villanylámpák, mint a ködben, és ember ember hátán tolong – mennyi halandó ezen a boldogtalan földön – lenn a földszinten, a páholyokban, szűk kis asztalok mellet és fönn a forró magasban, az erkély sötét pirosságában. Sokan állnak. Nem jutott nekik hely. Ma este bemutató van. Tokot, borjúszeletet, almás rétest rendelnek az urak. »A Royal Orfeum konyhája kitűnő! Saját kezelés! Gondos felügyelet! Figyelmes kiszolgálás!« Harsog a nyitány. Szemügyre veszem a közönséget, mely mindennél jobban érdekel, azokat, kik estéiket itt töltik, s bizonyára éppolyanok, mint azok, kik évenkint itt ültek, a többi estéken is. Nem vagyok egészen ismerős. Tíz évvel ezelőtt voltam utoljára orfeumban, mert bohém módon élek, este kilenckor fekszem, reggel hatkor kelek, és egész nap dolgozom.

Azt kutatom, vajon milyen társadalmi osztályhoz tartoznak a nézők.

Kereskedők, hivatalnokok, gyárosok, szóval polgárok, derék, tisztességes, rendes emberek, az uralkodók, a gazdagok, a pénzesek, a boldogok, a mai társadalom vezetői. […]

Az orfeumról jó családokban, tiszta lányszobában afféle huncut somolygással szokás beszélni, mint a vágyak netovábbjáról, a bűnök ördögi csiklandásáról, a tilosról, melyet nem szabad megízlelni a halandónak, különben megmérgeződik, és elpusztul. Én azonban az orfeumnál a kabarénál és minden effajta mulatóhelynél nem tudok polgáribbat. Olyan polgári, mint a hálószoba közepén a két, egymás mellé tolt hitvesi ágy, azzal a különbséggel, hogy az egyik ágyban semmi esetre se a feleség alszik, hanem a szerető. Valljuk be, hogy ennek a világnak is megvan az erkölcse, szigorú formákká merevedve, melyen változtatni semmit se lehet. Éppen ez teszi polgárivá. A férj mindig nevetséges, mert megcsalják, a feleség mindig öreg és unalmas, mert a szerető a szép és mulatságos, és az anyós mindig a humorok humora, a szörnyek szörnye. Orpheusz, alvilági dalos, nem rólad nevezték el az orfeumot, hanem a francia dalárdákról, melyeket orphéon-nak hívtak, azoknak a szelleme, kedélyes vacsorái és diákos szójátékai kísértnek itt állandóan. Mióta a polgári közönség látogatja, átalakította a maga képére és hasonlatosságára. Minden trikón, tüllszoknyán és sikamlós fordulaton át is érzem a kulcskötegek csörgését, a zsírosbödönt, papucsot és a hálósipkát. Múzsája egy tisztes háziasszony, aki sárgára festette a haját, és vastagon kente becsületes arcára a pirosítót. Az orfeum a polgári morfium. […]

A kép, melyet róluk ide vetettem, nem tökéletes. De talán így is hasznát veszi valamilyen távoli történetíró, ki megírja a mai idők történelmét.”

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Orfeum, Figáró, 1918. okt. 9.)