kosztolányidezsőtér

Kosztolányi Desiré mester születésnapját ezúttal egy tőle vett, hosszabb idézettel ünnepeljük: az Esti Kornél Tizenkettedik fejezetével. Kellemes újraolvasást!

“Német diákéveiről mesélt, egy előkelő, finom öregúrról, egy darmstadti közéleti kitűnőségről – teljes nevén: Baron Wilhelm Friedrich Eduard von Wüstenfeld –, aki az ottani közművelődési egyesületnek, a Germániá-nak elnöke volt, de ezenkívül még számos más politikai, irodalmi és tudományos egyesületnek, társulatnak, társaságnak, szövetkezetnek, értekezletnek, főbizottságnak és albizottságnak elnöke, illetve igazgatója.

– Tehát – folytatta Esti Kornél – ez mindig úgy történt, ahogy mondtam. Az elnök megnyitotta az ülést, és elaludt. A fölolvasó oda sem ért az asztalhoz, s az elnök már aludt. Gyorsan, villámütésszerűen aludt el, mint a csecsemők. Az ébrenlét pereméről egyenest az álom feneketlen szakadékába zuhant. Szemét lehunyta. Mélyen, édesdeden aludt.

A fölolvasó az asztalhoz lépett, megköszönte a tapsot, hajlongott, a fölolvasó leült, rendezgette fenyegetően púposodó kézirathalmát, a fölolvasó köszörülte torkát, s bele is kezdett értekezésébe, mely vagy A dinamikus lét lényegszemléleté-ről, vagy Heinrich von Morungen szerelmi verseiben előforduló állat- és növénynevek-ről szólt, de mindez már nem vonatkozott az elnökre, aki az öntudat világából feltűnés nélkül kiszökött egy nem látható rejtekajtón, csak teste maradt ott zálogul az elnöki székben.

Amikor ez a fölolvasó végzett, az elnök a nyomtatott műsorból a másikat szólította a dobogóra, aztán a harmadikat, s míg ezek teljesítették kötelességüket, ő is teljesítette a maga kötelességét.

Értsétek meg: a fölolvasások s az elnök rövid időre meg-megszakadó, de azért kitartó és folyamatosnak nevezhető álma kölcsönhatásban, végzetes kapcsolatban, szinte oksági viszonyban volt egymással. Az elnök megnyitotta az ülést, és szemét lezárta. Az elnök bezárta az ülést, és a szemét kinyitotta. Eleinte ez számomra is rejtélyes volt. […]

Vajon a könyvtár emberi élmény-e, a kapormártás irodalmi élmény-e, Minna pedig bölcseleti élmény-e, vagy megfordítva? Nekem ez a három eddig egy volt. Összekevertem a könyvtárat a kapormártással és Minnával, az emberi, irodalmi és bölcseleti élményt. Jó időbe került, míg – a folytonos elmetornák során – szét tudtam választani őket. […]

Műveltségük káprázatos. A gimnáziumból az egyetemre mennek, de akkor se fejezik be tanulmányaikat, s élek a gyanúpörrel, hogy utána valamennyien beiratkoznak a világegyetemre is. A világegyetem miriád csillagjával ott van számításukban, sőt előjegyzési naptárjukban is. […]

Gyakran mondogattam, hogy csak a németek közt szeretnék beteg lenni és meghalni. De élni lehetőleg másutt szeretnék: itthon, szabad időmben pedig Franciaországban. Én azonban nem is élni mentem oda, hanem tanulni. Mindenekelőtt megtanulni az ő kissé kemény és érdes, kacskaringós és bonyolult, de gyönyörű és ősi nyelvüket, melyen még csak gyarlón és fogyatékosan gagyogtam. […] Hát eljártam mindenüvé, ahol nyilvánosan vagy nem nyilvánosan németül beszéltek. Kevés olyan szenvedélyes látogatója volt a Germaniá-nak és egyéb közművelődési egyesületeknek, mint én. Törik-szakad, német szót akartam hallani, minél többet, s nem törődtem azzal, hogy mit.

Engedjétek meg, hogy e hosszú, de szükséges elkalandozás után végre visszatérjek báró Wüstenfeldre, az elnökre […] Már kora délelőtt megnyitott egy rendkívüli közgyűlést, délben összehívott valami előkészítő albizottságot, délután egy politikai tanácskozást vezetett, és este valami díszvacsorán köszöntötték fel az ünnepeltet. Általában mindenütt elnökölt, mindenütt csöngetett, mindenütt bevezető vagy záró szót mondott. Közben meg is jelent mindenütt, ahol kellett, és neve sohase hiányzott a jelenvoltak névsorából. Csoda-e, hogy az évek terhétől tetézve elbágyadt ennyi lázas és hasznos tevékenységtől? […]

Ha az elnök nem aludt, akkor tudtam, hogy az ülés még nem kezdődött meg, s kisétáltam a folyosóra, és elszívtam egy-két cigarettát. Valósággal belém edződött a tudat, hogy az elnök alvása egyszersmind a szellemi munka megindulása is, s csalhatatlan ismertetője, tudományos fokmérője annak. […]

De hát hogy aludt? Mesterien, bámulatra méltóan, tökéletesen aludt, utolérhetetlen művészettel. Ez érthető is. Már mint fiatalember – huszonnyolc éves korában – megkapta ezt a díszes tisztséget, s azóta – immár egy emberöltő óta – állandóan viselte a Germaniá-ban s egyéb közművelődési egyesületekben. Óriási gyakorlatra tett szert. Két oldalán a dobogón egy-egy alelnök vette körül, mint a jobb és bal lator. Professor dr. Hubertus von Zeilenzig és Professor dr. Eugen Ludwig von Wuttke. Nem mondom, ezek is bóbiskoltak, szenderegtek, szunyókáltak, sőt aludtak is, de csak fél szemmel, mint a nyúl, és idegesen, mint a kutya. Az éles megfigyelőnek elég volt egy pillantást vetni rájuk, tüstént észrevette, hogy mi a különbség a mester és a kontárok között, hogy ezek csak tanítványok, csak alelnökök, és sohase lesz belőlük elnök. Ő azonban, aki közöttük mély meggyőződéssel és szakértelemmel aludt, az elnök volt, az igazi elnök. Isten is annak teremtette. Darmstadtiaktól hallottam, hogy ez a ritka képessége már gyermekkorában megnyilatkozott, s míg bohó társai a mezőn viháncolva labdáztak, ő félreült egy emelvényszerű dombra, és ott elnökölt.

Jelentősen aludt, szigorúan és tekintélyesen, leírhatatlan méltósággal és önérzettel. Ezzel közel sem akarom azt jelezni, mintha éber állapotában e kívánatos tulajdonságok bármelyikét is nélkülözte volna. Ébren is tekintélyes volt. Szeretetre méltó, de jéghideg, méltányos, de komoly. Ha állig gombolt szalonkabátjában, készen vett fekete nyakkendőjében, élre vasalt nadrágjában bárhol is megjelent, az ajkakra fagyott a mosoly. Barátjaink beszélték, hogy egy nyáron, amikor a német természetbúvárokat fogadta és hivatalosan kalauzolta a darmstadti erdőben, mihelyt az erdő területére lépett, a rigók, a cinegék s az összes énekesmadarak egyszerre abbahagyták a helyzet komolyságához nem illő éneküket. […]

Nemrég múlt éppen 100 esztendeje, hogy Mágnás Elza holttestét megtalálták a Dunában. A fiatalon meghalt nő eredeti neve Turcsányi Emília volt. Éveken át a perverzióiról híres osztrák bútorgyáros, Schmidt Miksa szeretőjeként ünnepelték a pesti éjszakák feltűnő szépségét. Karrierjét pincérlányként, illetve büfédámaként kezdte: először az Olimpia Mulatóban, majd a Casino de Paris-ban árulta bájait, végül pedig a Fővárosi Orfeumban kapott munkalehetőséget. Miután Schmidt szeretője lett, pazarul berendezett lakásban élt, saját fogaton járt, ruháit Párizsból hozatta, és különleges ritka ékszereket viselt. A bútorgyáros kérésére mindig hófehér kreációkban járt. Krúdy Gyula még azt is tudni véli a férfiról, hogy “azokat a nőket, akik megtetszenek neki, fehér menyasszonyruhában, mirtuszkoszorúval érckoporsóba fektette, és úgy imádta őket. Mágnás Elza »sokkal butább« volt – mint társnői mondták –, hogy ellentmondhatott volna a gazdag embernek…”

Elza holttestét 1914. január 12-én este, a budai rakodóparton, a Kacsa utcánál két kocsis találta meg, egy utazókosárban. Majdnem meztelen teste össze volt fagyva, térdeplő pózban a kosárban. A személyazonosságot csak napok múlva sikerült kideríteni. Rövid részlet a jegyzőkönyvi leírásból:

„Körülbelül 30 éves, keresztény típusú, közepes nagyságú, mérsékelten táplált, gondosan ápolt testű. Szeme szürke, szempillái hosszúak, szőkék, szemöldöke szőke, ívelt, szája közepes nagyságú, ajka duzzadt, orra közepes, széles egyenes orr, füle a fejétől kissé elálló. Kezén, lábán a körme gondosan ápolt. A holttesten fehér, silány minőségű batiszt ing, közönséges gépcsipke-dísszel.”

A gyilkosságot Elza szobalánya (Kóbori Róza) és annak szeretője, egy Nick Gusztáv nevű péksegéd követte el. A temetésen Kosztolányi Desiré mester is járt. A Hét című lapban közölte is ezzel kapcsolatos írását (1914. jan. 18.), A tót maîtresse címen. Ezúttal ezt a szöveget ajánljuk olvasóink figyelmébe!

A tót maîtresse

“Az ördög – az igazi, középkori ördög – kísért ebben a városban, ezen a héten, az, aki a hivőt valaha szédülő meredélyre hurcolta, és innen megmutatta neki a föld összes kincseit. Egy listát tár elénk. Arról számol be, hogy mit talált a rablógyilkos a maîtresse páncélszekrényében, aki törülközővel az arcán, megfojtva hevert a padlón, a sárga hajával, a pittyedt, mágnásos szájával, s a nőolvasó, a nyájas, figyelni kezd, a férfi elkomorul, és az egész rongyos és éhes város elkáprázik a gyémántok pokoli tűzrózsáitól, együtt számol az ördöggel, aki ceruzával a kezében, papíron kimutatja, hogy a szerencsétlen nő kerek egymillió koronát hagyott hátra. Nem mézes ígéretekről van szó, de számokról, pozitív adatokról. Mindnyájan inventáriumba vesszük a nagy aranyszívet (ötezer korona), a briliánsokkal kirakott aranycikláment (ezer korona), a gyémánt fülbevalót (harmincezer korona), az orosz boát és a karmantyút (húszezer korona), a cobolyt, a nyestet, a krokodilbőr bőröndöt, a kígyófejes ékszert, a képeket, a vagyont érő bútorokat és azokat a bankjegyeket, amelyek elszórtan hevertek a lakásában, mint a kereskedőnél a pakolópapiros, mint az íróasztalunkon a kutyanyelvek. Télvíz idején veszedelmesek ezek a pontos, nagyon pontos adatok. Most a hőmérő higanyoszlopa mélyen a fagypont alatt van. Arról gondolkozik a sok bús pesti ember, mit kapjon magára, és nincs sok ideje habozni a coboly és nyest között. Karriert futunk mi is, kései lefekvésekkel, hajnali ébresztőóra-riasztóval, tíz vagy tizenöt korona haszonnal. Nem csoda, hogy egy pillanatra megállunk a taposómalomban, és nem azt találgatjuk, mint lett a metrec-ből maîtresse, de számot vetünk önmagunkkal.



A pesti férfi, kesztyű nélkül, kékre fagyott körmökkel monologizál magában az aszfalt peremén. Micsoda hozománnyal bocsátotta el a természet, a férfiak cudar mostohája. Adott neki harminckét fogat, húsz körmöt, két izmos kart, amellyel zsákot hordhat, és a koponyájában néhány grammal több agyvelőt, mint a nőnek, hogy annak idején diplomát kapjon, és egy év alatt gerincroppantó munkával összekuporgasson annyit, mint a tót maîtresse egyetlen hitványabb ékszere. A nő azonban, minden nő, most szeretettel gondol a természetre, az ő édesanyjára, amely hozománnyal indította útnak, és megnyitotta a számára a karriert, minden karrier lehetőségét. Még a proletárlány is végignyújtózik a keskeny, harmonikás díványán, a fűtetlen szobában először érzi önmagát, észreveszi, hogy a teste ruganyos, mint a gumilabda, és félig tréfából, félig komolyan – próbául – belemosolyog a zöld kézitükrébe. Mosolyt lát és kincseket, gyémántos foglalatban bámulja a mosolyát. A dézsától az aranyvederig, a koldustarisznyától a gyémántjászolig nem oly messze az út. Erkölcsi prédikációt óhajtanánk tartani. De a zimankó is prédikál, a hideg számok is prédikálnak, amelyeket előbb leltároztunk. Soha még ilyen kísértést nem állott ez az ájult, szegény város. Borzadozva olvasta a riportokat. A meggyilkolt nő temetésén azonban már tüntetett és ünnepelt. Őt ünnepelte, a diadalmast, diadalmas arccal, aki győzött és aztán meghalt, és nemcsak a riadt kokottok, de mindenki, úriasszonyok, akik birkóztak a rendőrrel egy talpalatnyi helyért, hivatalnokleányok, akik havi negyven koronáért címszalagokat írnak, parasztpesztrák, akik áhítatosan emelték buta tekintetüket a moziszerűen elvonuló gyáros, a férfi, a hős felé, jól nevelt kislánykák, akik gondosan kiválasztott családi lapokat olvasnak, még sírnak a rossz versek giccsein, de a franciaóra címén elszöktek a temetésre. Az embernek az volt az érzése, hogy szeretné ezt a sok csibét és libát egy szárny alá, valami grandiózus anyatyúk védőszárnya alá fogni.



Másként semmi sem érdekes, és említésre érdemes se történt. Az történt, hogy vége szakadt a karriernek, és egy briliánsos nő festett haját lemosta a hólé, az arcát pedig, amelyet még előző este langyos párákban áztatott, körülcirógatta a téli folyóvíz. Ennek a nőnek még kedves olvasmánya lehetett a detektívregény, fehér egérkéktől huzat planétát, ha a bon ton megengedi, a szerelmi levelező fejezte ki leginkább a szíve érzelmeit, szerette az esküvőket és temetéseket, mint a cselédek, az ékszert és nem a virágot, nyári délutánokon a téglás udvaron nyikorgó verklit, amely oly egyszerűen és meghatóan beszéli el, hogy bús az élet. A dézsáknál tót dalokat énekelt. De tót lélek maradt mindhalálig. Mindig túlzó és szenvedélyes volt, meleg, mint a galamb, és együgyű is, mint a galamb. Valaha tót akcentussal a pesti csibésznyelvet selypítette pezsgőspoharak fölött, de hűtlenül elhagyta, és megtanulta a gazdag emberek bohémetikettjét, tudott autón ülni, halat és gombát enni, csikorgó hidegben fagylaltot kanalazni, pazarolni az aranyokkal és fukarkodni a fillérekkel, szeretni és megvetni, elfogadni és visszautasítani, stílszerűen élni és meghalni. Mosogatás közben talán ilyennek álmodta az élet teljességét, a karrierjét. Gyémántok tündököltek a fantáziájában, de néha, este, mikor belebújt hideg selyemingébe, rablógyilkosoktól is félt. Ha megöregszik, babonás anyóka lesz belőle, aki pénteken nem mer semmit kezdeni, kártyáktól, száraz gallyaktól kérdi a jövendőt, egy kis pisze tót boszorka, aki az imakönyveket és a templomokat bújja. Gyerekkorában azonban nem ezt akarta, csodaszép esküvőről ábrándozott, vagy – ez a kettő egy a romantika előtt – csodaszép temetésről, amilyenben most része volt neki. A halál menyasszonyának látta magát, akire rózsaszín pántlikás inget adnak, fehér cipőt és kesztyűt, gyöngyös, hermelines moiréruhát, lila betéttel, operaénekesek kardalánál roppant fekete ravatalra emelik királynői testét, amely alpakka koporsóban pihen, pálmák és délszaki növények közt, ríkató-szépen, és a koporsó mellett zokog a világ, pirosra sírt szemmel, a lesújtott, sírig hű szerelmes, aki egy gróf, egy báró, egy herceg vagy talán maga az ifjú, külföldi királyfi. Az álma beteljesedett. Megérkezett az ifjú, külföldi királyfi is, a bécsi gavallér, az egzotikus szerelmes, cilinderén vastag gyászszalaggal, és ő vetette koporsójára az első rögöt. Három fekete-ezüst ruhás pap énekelt fölötte latin éneket, és füstölt neki tömjénnel. Zarándokló tömeg kisérte a sírig. A gavallér, aki a temetést rendezte, talán kihívja a kényes ízlés berzenkedését, de nem lehet eltagadni, hogy mindvégig bátran állta a helyét, következetes maradt önmagához, hipermodern moráljához, külön esztétikájához, és ahhoz is, akit szeretett.



Megható volt, kérem, a temetés, mint egy szentimentális tucatregény utolsó fejezete, cifra, mint a konyhaedények alá csipkézett színes papiros, és fényes, egzotikus, könnyekkel és misztikummal teljes. Nézzétek: ilyen a tót mennyország.”

Örömmel értesítjük Kedves Olvasóinkat, hogy megjelent a Kosztolányi Kritikai Kiadás sorozatának legújabb kötete! Ezúttal a levelezés első része (1901 és 1907 közötti időszak) látott napvilágot, Buda Attila szerkesztésében, illetve munkatársai, Józan Ildikó és Sárközi Éva sajtó alá rendezésében. Könyvbemutató 2014. január 16-án lesz, melyre mindenkit szeretettel várnak a kötet készítői, a sorozatszerkesztők, a Kalligram Könyvkiadó és a szervezők!

A könyvbemutató helye és időpontja:

2014. január 16-a, 16 óra
Írók Boltja (1061 Budapest, Andrássy út 45.)

A kötetet bemutatják a szerkesztő és a sajtó alá rendezők:

Buda Attila, Józan Ildikó, Sárközi Éva

Beszélgetőpartnereik:

Veres András, a Kosztolányi Kritikai Kiadás sorozatának egyik főszerkesztője
Mészáros Sándor, a Kalligram Könyvkiadó vezetője

„Kosztolányi Dezsőt életműve a 20. századi magyar irodalom egyik legnépszerűbb szerzőjévé avatja. Költőként, prózaíróként, műfordítóként és publicistaként egyaránt jelentős. De míg számos kortársáról sokkal több ismerettel rendelkezik az utókor, addig az ő életművének és életútjának kritikai feldolgozása csak néhány évre megy vissza. Ady, Babits, Móricz levelezése mellett – többek között – már közreadták Fülep Lajos, Juhász Gyula, Tóth Árpád levelezését is, némelyiket a kritikai kiadás igényével. Jóllehet Belia György évtizedekkel ezelőtt – Török Sophie gyűjtésére alapozva – megjelentette Babits, Juhász és Kosztolányi egymással folytatott ifjúkori levelezését, ám Kosztolányi teljes és önálló levelezésének megjelentetése csak most kezdődik a kritikai kiadások szempontjai és szabályai szerint. Nem lehet ugyan azt mondani, hogy Belia György munkáján kívül más kiadások ne lennének – itt elsősorban Réz Pál terjedelmes gyűjteményét, Dér Zoltán közleményeit, többek között a családi levelek megjelent kötetét kell említeni; ezek azonban valamilyen szempontból válogatnak, szövegközlésük néha pontatlan, néha kihagyásokat tartalmazó, eltérő indokok miatt cenzúrázott, jegyzeteik pedig egy tudományos kiadás felől nézve hiányosak. Természetesen fel kell használni segítségüket, de nem helyettesíthetik a Kosztolányi Dezső valamennyi elérhető levelét s a neki küldötteket is magába foglaló kritikai kiadást. […]
A munkát 2013 őszén [a szerkesztő és a sajtó alá rendezők] a következő gondolat jegyében fejezték be: »a filológia előkelő hitet föltételez – hogy kevesek kedvéért, akik mindig csak »jőni fognak« és nincsenek itt, előre el kell végezni igen sok kínos, sőt tisztátlan munkát: mindez munka in usum Delphinorum, trónra kerülő hercegek használatára« [Friedrich Nietzsche A vidám tudomány című munkája 102. paragrafusának részlete Kerényi Károly fordításában]”.

(Részlet a kritikai kiadás előszavából. Buda Attila – Józan Ildikó – Sárközi Éva: Előszó, in Kosztolányi Dezső Levelezése I. 1901–1907. Kritikai Kiadás, szerk. Buda Attila, s. a. r. Buda Attila, Józan Ildikó, Sárközi Éva, Pozsony: Kalligram Könyvkiadó, 2013, 7–13.)

További információk az esemény Facebook-oldalain: https://hu-hu.facebook.com/events/177766562434611/permalink/177766569101277/ és: https://www.facebook.com/events/391227117687691

Kosztolányi Kritikai Kiadás. Sorozatszerkesztők: Dobos István, Szegedy-Maszák Mihály, Veres András

Kosztolányi mester egyik szilveszteri történetével kívánunk minden kedves olvasónknak nagyon boldog új esztendőt! (A Szerk.)

"A Karácsonyest és a Szilveszter-éjszaka közötti időben megereszkedik kissé az ember kedélye. Elfelejti a prózát és az egyszeregyet, s valami tisztább, művészibb és megnyugtatóbb után vágyakozik. Egy komoly matematikusokból álló társaság, amely kék csájalángokkal és pezsgődurrogással köszöntötte az új évet, szintén ennek a hangulatnak hódolt, hogy a félig homályos szalonba léptem. Az asztalon, mintha csak társasjátékot játszottak volna, egy hófehér kartonlap volt. A kartonon két párhuzamos vonal. Valaki felkelt, s egy tűt behunyott szemmel, egészen a véletlenre bízva magát, rádobott a síkos kartonra vagy százszor egymás után. Aztán a társaság számolni kezdett. A dobások számát elosztotta azzal az összeggel, mely azokat az eseteket fejezte ki, melyekben a tű a véletlen ötletéből metszette a parallel vonalat. És az eredmény minden esetben ugyanaz volt: a π, a Ludolf-féle szám. Megismételték a kísérletet egyszer, kétszer, háromszor, sokszor; az eredmény egyre pontosabb lett. Az ősrégi szám, melyet még Arkhimedész számított ki, fatális biztonsággal ütötte ki fejét az esetlegességek kusza homályából.

Érdekes volt nézni a tudósok arcát. Egy fiatal, sovány matematikus sápadtan és idegesen kelt fel. Hová lett az egyszeregy igazsága, gondolhatta magában, és hová lesznek a tervei, a valóság szilárd talaja, az élet és minden, ha eszközeit se ismeri, melyekkel oly gyakorlott biztonsággal operál, mint a katona a mannlicherrel? Rejtély marad ez a szám, ősi szimbólum és babonás szeszélye a természetnek, mint a villamosság, melyet csak használunk, de valójában nem értünk?

A másik, egy kövér, körszakállas úr, vállat vont és nevetett. Elméleteket koholtak, disputáltak és veszekedtek. Csak a hófehér aggastyán maradt szótalan, kinek kék szemeiben hit, csodálkozás és nyugalom tükröződött.

Aztán csend lett. És ekkor elmondta, hogy Newton, miután karjával belenyúlt a csillagmiriád titkaiba, és a naprendszer törvényét felfedezte, leborult a földre, és zokogva, a könnyektől sáros arccal imádkozott."

Forrás: V. (=Kosztolányi Dezső): A titokzatos szám, Élet, 1909. jan. 10.

Ezúttal Halasi Andor visszaemlékezéseiből idézünk, aki a Baross kávéházban töltött régi szép időkről mesél. A történet színészekről szól: arról, vajon mennyiben pontos a szövegmondásuk…

“A Barossban sokáig fenn voltunk. Komolynak látszó művészeti kérdések körében kergetőztünk, hancúroztunk. Kosztolányi mindent szétszedett. Eleme volt: a végletesség. Egyik végletből a másikba csapott. Szenvedélyéhez tartozott az intenzív hangulatkeltés. Vagy izgalmasam mulattatott, vagy izgalmasan rémített. Most vitákat és ellentmondásokat illusztrált mulatságos esetekkel. Elmondta: nemrég tanúja volt az asztalnál Hevesi Sándor és Ódry Árpád vitájának. Hevesi raccsolva mérgeskedett, hogy a színészek nem fordítanak elég gondot a pontos szövegmondásra. Ódry vitatkozó kedvében volt, de vigyázott Hevesi érzékenységére, szerényen megjegyezte: a nézőtéren mégis inkább nézőközönség ül, mint hallgatóság. Ők azt akarják látni, mi történik, a játék a fontos, a fülük mellett elmegy minden szó, ami maga is nem cselekvés. Persze, a szöveget tudni kell. Hevesi bedőlt, szokása szerint hosszú előadást tartott a kérdésről. Ódry ezt akarta, szerette hallgatni Hevesit. Egyszerre csak közbevágott: fogadjunk, hogy még ön sem fogja észrevenni, ha egy cselekménytelen monológ-részben meghamisítom a szöveget, senki sem fogja észrevenni a nézőtéren. Hevesi hitetlenül nézett rá, meg is fenyegette: csak ezt merje!

– Ott voltam Ódry legközelebbi fellépésén – mesélte Kosztolányi. – Ádámot játszotta a Tragédiában. Remek volt, beszédtechnikája óriási, úgy hallgatja az ember, mint a zenét. Én kívülről tudom a szöveget. Igen éles a hallásom. De nem hittem a fülemnek, amikor Ádám a nőről álmodozik és azt kell mondania: Ó, nő, mily szűk, mily gyarló látköröd, S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád. Így hallottam: Ó, nő, mily szűk, mily gyarló lábközöd, S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád. Körülnéztem a nézőtéren. Senki nem vett észre semmit. Magam sem hittem, hogy jól hallottam. Pedig így volt. Ódrynak volt igaza.

Ha Kosztolányival töltöttem az éjszakai órákat, sohasem vettem észre, hogy múlik az idő. Vagy így, vagy úgy, mindig fogva tartotta a figyelmet. Felragadta az embert a földről a szellemi gőzök felhői közé.”

(Forrás: Halasi Andor: Évek Kosztolányival, Látóhatár, 1969/márc. – ápr., 180.)

"A Royal (azelőtt Nemzeti) Orfeum zsúfolásig tele van. Vastag szivarfüst kóvályog a levegőben, melyen küllősen sugároznak a villanylámpák, mint a ködben, és ember ember hátán tolong – mennyi halandó ezen a boldogtalan földön – lenn a földszinten, a páholyokban, szűk kis asztalok mellet és fönn a forró magasban, az erkély sötét pirosságában. Sokan állnak. Nem jutott nekik hely. Ma este bemutató van. Tokot, borjúszeletet, almás rétest rendelnek az urak. »A Royal Orfeum konyhája kitűnő! Saját kezelés! Gondos felügyelet! Figyelmes kiszolgálás!« Harsog a nyitány. Szemügyre veszem a közönséget, mely mindennél jobban érdekel, azokat, kik estéiket itt töltik, s bizonyára éppolyanok, mint azok, kik évenkint itt ültek, a többi estéken is. Nem vagyok egészen ismerős. Tíz évvel ezelőtt voltam utoljára orfeumban, mert bohém módon élek, este kilenckor fekszem, reggel hatkor kelek, és egész nap dolgozom.

Azt kutatom, vajon milyen társadalmi osztályhoz tartoznak a nézők.

Kereskedők, hivatalnokok, gyárosok, szóval polgárok, derék, tisztességes, rendes emberek, az uralkodók, a gazdagok, a pénzesek, a boldogok, a mai társadalom vezetői. […]

Az orfeumról jó családokban, tiszta lányszobában afféle huncut somolygással szokás beszélni, mint a vágyak netovábbjáról, a bűnök ördögi csiklandásáról, a tilosról, melyet nem szabad megízlelni a halandónak, különben megmérgeződik, és elpusztul. Én azonban az orfeumnál a kabarénál és minden effajta mulatóhelynél nem tudok polgáribbat. Olyan polgári, mint a hálószoba közepén a két, egymás mellé tolt hitvesi ágy, azzal a különbséggel, hogy az egyik ágyban semmi esetre se a feleség alszik, hanem a szerető. Valljuk be, hogy ennek a világnak is megvan az erkölcse, szigorú formákká merevedve, melyen változtatni semmit se lehet. Éppen ez teszi polgárivá. A férj mindig nevetséges, mert megcsalják, a feleség mindig öreg és unalmas, mert a szerető a szép és mulatságos, és az anyós mindig a humorok humora, a szörnyek szörnye. Orpheusz, alvilági dalos, nem rólad nevezték el az orfeumot, hanem a francia dalárdákról, melyeket orphéon-nak hívtak, azoknak a szelleme, kedélyes vacsorái és diákos szójátékai kísértnek itt állandóan. Mióta a polgári közönség látogatja, átalakította a maga képére és hasonlatosságára. Minden trikón, tüllszoknyán és sikamlós fordulaton át is érzem a kulcskötegek csörgését, a zsírosbödönt, papucsot és a hálósipkát. Múzsája egy tisztes háziasszony, aki sárgára festette a haját, és vastagon kente becsületes arcára a pirosítót. Az orfeum a polgári morfium. […]

A kép, melyet róluk ide vetettem, nem tökéletes. De talán így is hasznát veszi valamilyen távoli történetíró, ki megírja a mai idők történelmét.”

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Orfeum, Figáró, 1918. okt. 9.)

Ezúttal a korai szerelem, Lányi Hedda – akit Kosztolányi mester csak "Fecskelánynak" nevezett – egy levelét ajánljuk olvasóink figyelmébe! (A Szerk.)

Lányi Hedda levele Kosztolányi Dezsőnek, Szabadka, 1912. jan. 12.

"Elolvastam a levelét végre, hosszas viszontagságok után. Kérem ne szóljon erröl a K.-nak, mert ő nem tehet róla, hogy oly sokáig hányódott a zsebében a levél. Csak azért írom ide, hogy ne gondolja hogy egy percig is tünödtem, válaszoljak-e, vagy nem, miután a levelet elolvastam. Söt érzem, hogy most, most itt az alkalom arra, hogy Magát valami szerencsétlen tévedésben ne hagyjam. […]

Először is: szeretném, ha kissé visszaemlékeznék a mi elválásunkra. Talán ez kellemetlen lesz magának, de én reménykedem, hogy már magának is oly idegen, oly távoli az a pár majusvégi nap, hogy nem kerül majd nagyobb megeröltetésébe. Emlékezzék csak: hogy hagyott maga engem, milyen szavakkal, drága tanácsokkal búcsúzott! Emlékezzék csak. Azt mondta. Legyek egyszerű, nem titokzatos és nem valami különleges egyéniség. Legyek nöies, hü, jó, őszinte. Őszinte Magához és a szüleimhez, mert maguk szeretnek engem egyedül. Legyek okos. S az én akkori, forrongó, még ki nem formálódott lelkem, szépen belehajlott e kijelölt keretekbe. És lassan, ez a gyenge, tehetetlen erökböl összetevödött egyéniség, – megerösödött, megszilárdúlt. Akkor a tizenhatodik évemben jártam, és egy rossz, beteges gondolkozású és idegrendszerü gyerek voltam. Akkor végbemehetett és végbement is a nagy, egészséges változás. Most? Most sem mondom, hogy egy teljesen kiforrott és kiformálodott egyéniség vagyok, – de az alap – amit Maga vetett el édes édes Didém, az most már izmos gyökér. Hagyjuk hát, ahoz hiába is nyúlnánk. Az erősebb már nálunk, szegény gyönge embereknél, az erös és egészséges mint a szerelem, az én erös, egészséges nagy szerelmem, mely a maga távoli kezei alatt nött fel, emberesedett meg. Tulajdonképpen a kettöt el sem kéne választani, mert egyek ök, egy vagyok én a szerelmemmel.

Most mondok magának valamit. Én egészen értem a levelét: Magát. Maga olyasfélét akar, »vágjad le az egyik karodat és küldd el nekem«. Értsen meg Maga is. Én egy egyszerü nö vagyok. S csak anyit tehete[k] amennyire egy nő képes. Kevesett tehetek – keveset adhatok. Én szeretem azt a kevés inteligenciát, ami bennem van, s amit az Apámtól örököltem. És féltem. De szeretem a szememet is, mert azzal látok, és abban látnak engem. Féltem azt is. Az egyiket odaadjam Magának – az inteligenciámat – a lelkemet – a másik meg, szegény szemem itthon sírjon és ahítozzék azután, hogy Maga belenézzen. A kettöt igen. Most ismét értsen meg. Nem az érzékiséget és a lelket akarom én összekapcsolni, nekem nincs lelkem, és nincsenek érzékeim. Legalábbis nem választhatók külön. Én egy vagyok és szeretem Magát. Szeretem a kezeírását, és szeretem a kisújját.

Nézze, most még mondok valamit. Én abszolúte nem igénylem, hogy Maga engem, így egyszerüen, odadó szeretettel – ahogy egykor óhajtott magának – akceptáljon. Belátom, hogy ez így lehetetlen. Valamelyikünknek engedni kell. Én nem tehetem, mert elöször is nem cselekednék okosan. Maga azt mondja, hogy már nem fiatal. Nem szeretek ellentmondani, de tudja édes drágám, hogy leveléböl, gondolkozásából – boldogan – az ellenkezöjéröl gyözödtem meg. Higyje el, pár év múlva egészen máskép fog gondolkozni. Keresni fogja az egyszerüt, a magátólértetödöt, az emberit, mert csak is ez igaz és szép. És csak is ez örök. És akkor igazat fog nekem adni. Én várhatok ameddig akarja. Ha elfordul tölem, sem változik meg szerelmem, egyéniségem. Most mondok még egy okot, miért nem mehetek bele ebbe a fél-közösségbe magával, mert ezt titokban kivánja. Én nem tudok nem őszinte lenni a szüleimhez, épp' úgy, mint Magához nem, mert szeretnek engem, és nehéz idökben mellettem voltak. Sajnálom Magát édes szerelmem, hogy hasonlót nem mondhat magáról, mert a maga szülei erre nem képesek. – Hogy szeretném én ezt a hiányt is betölteni a Maga életében! Érzi-e, milyen önzetlenül és tisztán szeretem?

Nézze még egyet. Tudom hogy Maga nem ért félre engem, de hátha – –

Ismétlem hát. Én semmi féle áldozatot nem kivánok Magától. (Tehát én már meghoztam az áldozatot ezzel!) Nem kívánom, hogy a szülei ellenére tegyen, – ha a boldogsága is kívánja, – hogy aktiv módon közeledjék hozzám. Nem kérem, hogy szeressen; – semmit. Csak annyit, hogy ne zavarja meg az én szép, tiszta képeimet, amit Magáról alkottam – én elhiszem Magának, hogy én nem vagyok olyan inteligens lány, aki Magát most – ilyen fiatalon – kielégíthetné. Tudom, hogy a Maga kedéllye arra nem képes – hogyha mégis, megelégednék csak a szeretetemmel, – eljönne – és tüzön-vizen: gyülöleten és aljas rágalmakon keresztül – elvinne magával. Én ezzel régen-régen számoltam. Tehát nem mondott újjat vele.

Nézze, néha nagyon szégyenlem magam, hogy idegenek, akikhez semmi közöm, az én legszentebb dolgaimról, szabadon fecsegnek, kérdezösködnek, tanácsolnak, árulkodnak, – mert ök a Maga megbízottjai. Nézze drágám, hallgattassa el öket és legfejjebb eggyel – akiben legjobban megbízik – játszassa e szerepet. Katona azthiszem nem rossz fiú, – bár én igazán olyan bizalmatlan vagyok mindenkivel szemben, – de akkor mondja meg neki, hogy legyen kissé ovatos és ne mondjon nekem kellemetlenségeket. […]

Ha akarja tegye el ezt a levelet, ha akarja, küldje el a Mamájának. Had örüljenek. Nekem már úgyis mindegy.

Arról az arckép dologról csak annyit, hogy Kuthy (vagy Kuty) Sándor temesvári újságírónál (akinek egyidöbe jöttek a Hétben versei) nekem van egy egész kis gyerek kori fényképem. Minthogy ílyen csak egy van az a kis »labdás« kép – amit Magának adtam, s nem emlékszem, hogy vissza kaptam-e, támadt az a helytelen gondolatom, hogy hátha Maga adta neki. Csacsiság, bocsásson meg! Az az úr álmodik. A kép nem engem ábrázol. – Sokat írtam és mégis mílyen keveset! Isten áldja –

Leveléről senki sem tud!

Hedvig"

(Forrás: MTA Könyvtár Kézirattára)

A helyi intelligencia

"Egy szép felvidéki mezővároskában Kosztolányi Dezső meglátogatta valami nyaraló jó barátját.
Amikor már két napig ott mulatott és betelt a vidék természeti szépségeivel és a barátja észrevette, hogy az enyhe unalom árnya jelenik meg az arcán, egy propozíciót tett neki:
– Tudod mit, pajtás, gyere el velem a sörödébe, bemutatlak a helyi intelligenciának. Eldiskurálunk, sörözünk, aztán délután esetleg kártyázhatunk. Jó?
– Nem, nem barátom – tiltakozott Kosztolányi – ne vedd rossz néven, de én senkivel sem akarok megismerkedni.
– Hát legalább gyere el a vendéglőbe – kérlelte a barátja – leülünk egy külön asztalhoz és ha tetszenek neked a fiúk, hát majd aztán összebarátkozunk. Nézd meg őket.
Így is történt. Délelőtt tizenegy órakor elmentek a nagyvendéglőbe, ahová egy hosszú asztalhoz egymásután érkezett a helyi intelligencia. A patikárus, az állatorvos, egy ügyvéd, a bérlő, a járásbíró és a többiek. Kivétel nélkül mindegyik egy korsó sört rendelt és savanyú tüdőt.
– Egy korsó, egy pájsli! – mondta egyik a másik után a pincérnek.
Amikor a helyi intelligencia egyik képviselője – vagy a járásbíró, vagy az állatorvos – elé odatették a sört és az ételt, az dühösen utánaordított a pincérnek:
– Az istenit magának, micsoda éles kést rak maga ide nekem! Azonnal adjon egy mást, hiszen ezzel megvágom a számat!
Kosztolányi odasúgta a barátjának:
– Köszönöm, barátom. Menjünk haza. Jobb, ha nem ismerkedem meg a helyi intelligenciával!"

Csalás…

"Kosztolányi Dezső hároméves fia születése napjára fényes ezüstforintosokat kap a papájától, még pedig öt darabot.
Egy ideig játszik a pénzekkel, azután az egyiket hirtelen elhatározással a szájába dugja.
Az apja rákiált:
– Nem szabad a pénzt a szádba venni!
A kisfiú ijedten rejti a tenyerébe a pénzt, de néhány perc múlva ismét előveszi, gyanakodva vizsgálja és a körmével kapargálja. Egyszerre felháborodva kiált fel:
– Nézd csak, apuka! Ez nem igazi, ez hamis pénz! Nem jön ki belőle a csokoládé!"

A szolid író

"Egy fiatal írónk Csáth Géza, aki nagyon büszke arra, hogy a legkifogástalanabb európai életet éli és rajongó híve a zsentlmén-formáknak, egy este rossz társaságba került. A bohém kollégák magukkal csalták és vígan pezsgőztek egy kávéházban.
A zsentlmén író késő éjszaka az órájához kapott és ijedten mondta:
– Tyüh, de késő van már! No én megyek haza. Még sohasem maradtam el hazulról ilyen sokáig!
– Eh, maradj, már nem érdemes úgyse hazamenni. Majd reggel elmegyünk a gőzfürdőbe és ott kialusszuk magunkat!
Ebben ő is megnyugodott és reggel vígan bandukolt a gőzfürdő felé a többivel együtt. De mikor a kapuban a békés polgárokkal találkozott, akik jól kialudva, rendezett ruhákban mentek a fürdőbe, egyszerre visszahökkent.
– Fiúk, én szégyellek bemenni! Fúj, de utálom magamat! Olyan lompos vagyok, mint egy megrögzött korhely.
Ugyan ne bolondozz, hozzá vannak itt már szokva az ilyen alakokhoz.
– Nem, nem! A szemem kisülne, ha így látnának a szolgák. Fúj!
Elszaladt, de az utcasarkon megállott. Mégis csak nagyon szeretett volna megfürödni. Ekkor fényes ötlete támadt.
Egy boltban vásárolt Csáth egy kis kézi utazótáskát, beült egy konflisba, azután odahajtatott a fürdő elé. Előkelő álmossággal ment a pénztárhoz és így szólott a pénztáros hölgyhöz:
– Kérek egy fürdőjegyet… Egész éjszaka utaztam, tele vagyok korommal!"

(Forrás: Karinthy Frigyes – Szini Gyula – Tábori Kornél: Irói intimitások,
Budapest: A Vidám Könyvtár Kiadóhivatala, [é. n.].)

"Mindaddig, amíg az emberek külön-külön rá nem ocsúdnak arra, hogy milyen ragadozó kegyetlenség lakozik bennük, mindaddig, míg magukat csak valamivel is jobbnak tartják, mint másokat, mindaddig, míg az önismeret által lassanként ki nem gyógyulnak eredendő hibájukból, illetve romboló ösztönüket nem tudják más módon kiélni, becsvággyá és munkává finomítani, semmi remény sincs arra, hogy a földön vége szakad annak a tenger szenvedésnek, melyet a háborúk és a forradalmak támasztanak. Ezt azonban tömegmozgalommal, közintézményekkel nem lehet elérni. Az erőszak minden rendszerben megtalálja a maga ürügyét. Nem lehet az egész emberiséget megváltani, csak egy embert lehet, ez is csak önmagát válthatja meg, az önismeret által. Az író kétségbeesetten fut vissza önmagába, az egyéniségnek arra a szigetére, melyet már a krétai Zenón is dicsért, s Max Stirner az ember egyetlen menedékének jelzett, és itt küzd pártok nélkül, itt lázadozik a természet és társadalom igazságtalanságai ellen, itt szolgáltat igazat mindenkinek mint egyén, és mindenkinek mint egyénnek, itt bünteti meg azokat, akik vétettek egy magasabb törvénykönyv ellen, mely nemcsak a bűnt, hanem a mulasztást és szépséghibát is megtorolja, s gyakran nemcsak azokat sújtja halállal, kik nem voltak valakivel eléggé emberiek és emberiesek, figyelmesek és udvariasak, hanem akik nem viselkedtek szépen. De ennek az álmodott világnak, mely a maga zártságában kerek és tökéletes, nincs közvetlen összefüggése a tényleges világgal, ahol a bűnt egyáltalán nem követi oly következetesen a bűnhődés, mint itt. Az igazi író óvakodik is attól, hogy ezt a kettőt összekeverje. Ő csak a dolgok viszonylagosságát hirdeti, minden ember megértését, azt az igazságot, melyet értelme igazságnak ismert meg. Ez az igazság sötét, de mégse fél attól, hogy őt magát is sötétnek tartják, mert nem hazudja rózsaszínűnek a világot, mint azok a veszedelmes csalók és öncsalók, akik nem merik bevallani, hogy az a kő, melyet elengednek, a természet törvényei szerint mindig a föld középpontja felé esik, s azt hitetik el másokkal és magukkal, hogy ez a kő egyszer majd mégiscsak fölfelé fog röpülni."

Forrás: Pesti Hírlap, 1933. március 19.
Illusztráció: René Magritte: Kastély a Pireneusokban

A visszaemlékezések szerint Hauber László doktorhoz intézte utolsó szavait Kosztolányi. "Tedd, hogy éljek" - írta föl egy cédulára, mert beszélni ekkor már nem tudott. Ma 77 éve, hogy meghalt.

„Emlékszem az intellektus villogó fényeivel bevilágított arcára, ék-alakban felhúzott sűrű szemöldökei alatt iróniával csillogó szemeire, s durcás, önhitt, kedves groteszk mosolyára, hibátlan szép mozgására – nem, nem ilyen halált hittem volna méltónak hozzá! Élni akarok! – mondta a szanatóriumban, – segítsetek! Szeretlek benneteket, úgy szeretlek! – mondta sokszor egymásután és sírt, s míg könnyeit töröltem, kezembe kapaszkodott. – Tegyetek valamit velem! – mondta a férjemnek, – álljatok össze barátaim és gondoljatok ki valamit, mentsetek meg engem! Szeretlek benneteket! – úgy fájt ezt hallani, hiszen Kosztolányi nem volt érzelmes természet, s aki sohasem tűrt volna részvétet senkitől, most gyermekes kiszolgáltatottsággal mindenki részvétét könyörögte.”

(Török Sophie: Harc a félelemmel)

„Rossz időben született. Mennyit bosszankodott, mennyit unhatta magát a különféle diktatúrák egyhangú szólamainak korában. Éppen ezért valami türelmetlenség fog el, hogy némelyik nekrológja párhuzamot von közte és Ady között. Ez írások megdicsérik az elhunyt költő nagy kultúráját, tiszta művészetét. Viszont nem állják meg, hogy meg ne jegyezzenek olyasmiket, mint például, hogy: »nem fejezte ki fajtájának aggodalmait azon a biblikus erejű, perzselő nyelven, mint Ady«. Való igaz. Közvetlenebb témái voltak és más nyelve. De talán lehetnek olyan szellemek is, akiket jobban megragad az ő művészete, mint a faj szorongó aggodalma, amelyet biblikus erejű nyelven adnak elő.”

(Hunyady Sándor: A költő halálához)

„Bánatos és szép és egyszerű volt a temetésed s ami Neked a legfontosabb lehet: a konvenció kényszere nem produkált rikító, méltatlan »giccset« sehol – olyan harmonikus és finom volt, a diszkrét őszi borúban, mint egy halványzöld tintával frissen megírt Kosztolányi-vers. Nem rikácsolt és jajgatott senki és döngő frázisok sem repesztgették szemfödődet – igazán, Didus, hidd el, ott állhattál volna Te is a közönség között, akár mellettem is és nem lett volna okunk nevetést elnyomni és velem együtt, kicsit megszeppenve, kicsit megkopva, hallgattuk volna a szép tremoló dalt, aminek nem értelmét, csak szavait és zengését szeretted, a minden értelemnél különb és nagyszerűbb formát hallgattuk volna eltűnődve és elbájolva: »circum dederunt me gemitus mortis et dolores inferni«, mert most már mind a ketten tudjuk, miről szól ez a dal.”

(Karinthy Frigyes: Eltemettük Kosztolányi Dezsőt)