Ezúttal Halasi Andor visszaemlékezéseiből idézünk, aki a Baross kávéházban töltött régi szép időkről mesél. A történet színészekről szól: arról, vajon mennyiben pontos a szövegmondásuk…
“A Barossban sokáig fenn voltunk. Komolynak látszó művészeti kérdések körében kergetőztünk, hancúroztunk. Kosztolányi mindent szétszedett. Eleme volt: a végletesség. Egyik végletből a másikba csapott. Szenvedélyéhez tartozott az intenzív hangulatkeltés. Vagy izgalmasam mulattatott, vagy izgalmasan rémített. Most vitákat és ellentmondásokat illusztrált mulatságos esetekkel. Elmondta: nemrég tanúja volt az asztalnál Hevesi Sándor és Ódry Árpád vitájának. Hevesi raccsolva mérgeskedett, hogy a színészek nem fordítanak elég gondot a pontos szövegmondásra. Ódry vitatkozó kedvében volt, de vigyázott Hevesi érzékenységére, szerényen megjegyezte: a nézőtéren mégis inkább nézőközönség ül, mint hallgatóság. Ők azt akarják látni, mi történik, a játék a fontos, a fülük mellett elmegy minden szó, ami maga is nem cselekvés. Persze, a szöveget tudni kell. Hevesi bedőlt, szokása szerint hosszú előadást tartott a kérdésről. Ódry ezt akarta, szerette hallgatni Hevesit. Egyszerre csak közbevágott: fogadjunk, hogy még ön sem fogja észrevenni, ha egy cselekménytelen monológ-részben meghamisítom a szöveget, senki sem fogja észrevenni a nézőtéren. Hevesi hitetlenül nézett rá, meg is fenyegette: csak ezt merje!
– Ott voltam Ódry legközelebbi fellépésén – mesélte Kosztolányi. – Ádámot játszotta a Tragédiában. Remek volt, beszédtechnikája óriási, úgy hallgatja az ember, mint a zenét. Én kívülről tudom a szöveget. Igen éles a hallásom. De nem hittem a fülemnek, amikor Ádám a nőről álmodozik és azt kell mondania: Ó, nő, mily szűk, mily gyarló látköröd, S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád. Így hallottam: Ó, nő, mily szűk, mily gyarló lábközöd, S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád. Körülnéztem a nézőtéren. Senki nem vett észre semmit. Magam sem hittem, hogy jól hallottam. Pedig így volt. Ódrynak volt igaza.
Ha Kosztolányival töltöttem az éjszakai órákat, sohasem vettem észre, hogy múlik az idő. Vagy így, vagy úgy, mindig fogva tartotta a figyelmet. Felragadta az embert a földről a szellemi gőzök felhői közé.”
(Forrás: Halasi Andor: Évek Kosztolányival, Látóhatár, 1969/márc. – ápr., 180.)
Hozzászólások