kosztolányidezsőtér

Ezúttal a korai szerelem, Lányi Hedda – akit Kosztolányi mester csak "Fecskelánynak" nevezett – egy levelét ajánljuk olvasóink figyelmébe! (A Szerk.)

Lányi Hedda levele Kosztolányi Dezsőnek, Szabadka, 1912. jan. 12.

"Elolvastam a levelét végre, hosszas viszontagságok után. Kérem ne szóljon erröl a K.-nak, mert ő nem tehet róla, hogy oly sokáig hányódott a zsebében a levél. Csak azért írom ide, hogy ne gondolja hogy egy percig is tünödtem, válaszoljak-e, vagy nem, miután a levelet elolvastam. Söt érzem, hogy most, most itt az alkalom arra, hogy Magát valami szerencsétlen tévedésben ne hagyjam. […]

Először is: szeretném, ha kissé visszaemlékeznék a mi elválásunkra. Talán ez kellemetlen lesz magának, de én reménykedem, hogy már magának is oly idegen, oly távoli az a pár majusvégi nap, hogy nem kerül majd nagyobb megeröltetésébe. Emlékezzék csak: hogy hagyott maga engem, milyen szavakkal, drága tanácsokkal búcsúzott! Emlékezzék csak. Azt mondta. Legyek egyszerű, nem titokzatos és nem valami különleges egyéniség. Legyek nöies, hü, jó, őszinte. Őszinte Magához és a szüleimhez, mert maguk szeretnek engem egyedül. Legyek okos. S az én akkori, forrongó, még ki nem formálódott lelkem, szépen belehajlott e kijelölt keretekbe. És lassan, ez a gyenge, tehetetlen erökböl összetevödött egyéniség, – megerösödött, megszilárdúlt. Akkor a tizenhatodik évemben jártam, és egy rossz, beteges gondolkozású és idegrendszerü gyerek voltam. Akkor végbemehetett és végbement is a nagy, egészséges változás. Most? Most sem mondom, hogy egy teljesen kiforrott és kiformálodott egyéniség vagyok, – de az alap – amit Maga vetett el édes édes Didém, az most már izmos gyökér. Hagyjuk hát, ahoz hiába is nyúlnánk. Az erősebb már nálunk, szegény gyönge embereknél, az erös és egészséges mint a szerelem, az én erös, egészséges nagy szerelmem, mely a maga távoli kezei alatt nött fel, emberesedett meg. Tulajdonképpen a kettöt el sem kéne választani, mert egyek ök, egy vagyok én a szerelmemmel.

Most mondok magának valamit. Én egészen értem a levelét: Magát. Maga olyasfélét akar, »vágjad le az egyik karodat és küldd el nekem«. Értsen meg Maga is. Én egy egyszerü nö vagyok. S csak anyit tehete[k] amennyire egy nő képes. Kevesett tehetek – keveset adhatok. Én szeretem azt a kevés inteligenciát, ami bennem van, s amit az Apámtól örököltem. És féltem. De szeretem a szememet is, mert azzal látok, és abban látnak engem. Féltem azt is. Az egyiket odaadjam Magának – az inteligenciámat – a lelkemet – a másik meg, szegény szemem itthon sírjon és ahítozzék azután, hogy Maga belenézzen. A kettöt igen. Most ismét értsen meg. Nem az érzékiséget és a lelket akarom én összekapcsolni, nekem nincs lelkem, és nincsenek érzékeim. Legalábbis nem választhatók külön. Én egy vagyok és szeretem Magát. Szeretem a kezeírását, és szeretem a kisújját.

Nézze, most még mondok valamit. Én abszolúte nem igénylem, hogy Maga engem, így egyszerüen, odadó szeretettel – ahogy egykor óhajtott magának – akceptáljon. Belátom, hogy ez így lehetetlen. Valamelyikünknek engedni kell. Én nem tehetem, mert elöször is nem cselekednék okosan. Maga azt mondja, hogy már nem fiatal. Nem szeretek ellentmondani, de tudja édes drágám, hogy leveléböl, gondolkozásából – boldogan – az ellenkezöjéröl gyözödtem meg. Higyje el, pár év múlva egészen máskép fog gondolkozni. Keresni fogja az egyszerüt, a magátólértetödöt, az emberit, mert csak is ez igaz és szép. És csak is ez örök. És akkor igazat fog nekem adni. Én várhatok ameddig akarja. Ha elfordul tölem, sem változik meg szerelmem, egyéniségem. Most mondok még egy okot, miért nem mehetek bele ebbe a fél-közösségbe magával, mert ezt titokban kivánja. Én nem tudok nem őszinte lenni a szüleimhez, épp' úgy, mint Magához nem, mert szeretnek engem, és nehéz idökben mellettem voltak. Sajnálom Magát édes szerelmem, hogy hasonlót nem mondhat magáról, mert a maga szülei erre nem képesek. – Hogy szeretném én ezt a hiányt is betölteni a Maga életében! Érzi-e, milyen önzetlenül és tisztán szeretem?

Nézze még egyet. Tudom hogy Maga nem ért félre engem, de hátha – –

Ismétlem hát. Én semmi féle áldozatot nem kivánok Magától. (Tehát én már meghoztam az áldozatot ezzel!) Nem kívánom, hogy a szülei ellenére tegyen, – ha a boldogsága is kívánja, – hogy aktiv módon közeledjék hozzám. Nem kérem, hogy szeressen; – semmit. Csak annyit, hogy ne zavarja meg az én szép, tiszta képeimet, amit Magáról alkottam – én elhiszem Magának, hogy én nem vagyok olyan inteligens lány, aki Magát most – ilyen fiatalon – kielégíthetné. Tudom, hogy a Maga kedéllye arra nem képes – hogyha mégis, megelégednék csak a szeretetemmel, – eljönne – és tüzön-vizen: gyülöleten és aljas rágalmakon keresztül – elvinne magával. Én ezzel régen-régen számoltam. Tehát nem mondott újjat vele.

Nézze, néha nagyon szégyenlem magam, hogy idegenek, akikhez semmi közöm, az én legszentebb dolgaimról, szabadon fecsegnek, kérdezösködnek, tanácsolnak, árulkodnak, – mert ök a Maga megbízottjai. Nézze drágám, hallgattassa el öket és legfejjebb eggyel – akiben legjobban megbízik – játszassa e szerepet. Katona azthiszem nem rossz fiú, – bár én igazán olyan bizalmatlan vagyok mindenkivel szemben, – de akkor mondja meg neki, hogy legyen kissé ovatos és ne mondjon nekem kellemetlenségeket. […]

Ha akarja tegye el ezt a levelet, ha akarja, küldje el a Mamájának. Had örüljenek. Nekem már úgyis mindegy.

Arról az arckép dologról csak annyit, hogy Kuthy (vagy Kuty) Sándor temesvári újságírónál (akinek egyidöbe jöttek a Hétben versei) nekem van egy egész kis gyerek kori fényképem. Minthogy ílyen csak egy van az a kis »labdás« kép – amit Magának adtam, s nem emlékszem, hogy vissza kaptam-e, támadt az a helytelen gondolatom, hogy hátha Maga adta neki. Csacsiság, bocsásson meg! Az az úr álmodik. A kép nem engem ábrázol. – Sokat írtam és mégis mílyen keveset! Isten áldja –

Leveléről senki sem tud!

Hedvig"

(Forrás: MTA Könyvtár Kézirattára)