Ugyan már október végét tapossuk, az időjárás azonban nem akar erről tudomást venni. Az emberek megtöltik a strandokat, nyáriasan öltözködnek és nagyokat sétálnak a szikrázó napsütésben. Egyedül a falevelek jelzik, hogy mégiscsak ősz van. Így hát blogunk szerkesztősége is fölbátorodott, hogy egy - az idei évben tán utolsó - nyáresti történettel rukkoljon elő.
Az alábbi anekdotát Gelléri Andor Endre jegyezte le:
"Hogy abban az időben csak a bús lengyel nőt látogattam a vaságyban, abban nagy része volt Kosztolányinak is. Az Akadémia előtt diskuráltunk, ahova régies könyveket ment átvizsgálni, mert szeretett minden régi írást. Röviden és szuggesztíven megátkozta a házasság intézményét, aztán fehér sálját a nyaka köré csavarintva, még ezt mondta:
-- Ott vannak a szerelem papnői, az aranyosak! Csak int nekik, ha kell, és int nekik, ha mehetnek. S az idő, a szabad idő egészen a magáé. Ne menjen üvegkalitkába kanárinak, még ha zokogva hívják is. Maradjon csak az ágak között, az azúrban.
S lágy, puha tenyerét úgy tette az enyémbe, mintha a szívét nyújtaná."
(Forrás: Gelléri Andor Endre: Egy önérzet története, II. köt., Budapest: Osiris, 2000, 93.)
Köszönet érte Győrei Zsoltnak!
Hozzászólások