A helyi intelligencia
"Egy szép felvidéki mezővároskában Kosztolányi Dezső meglátogatta valami nyaraló jó barátját.
Amikor már két napig ott mulatott és betelt a vidék természeti szépségeivel és a barátja észrevette, hogy az enyhe unalom árnya jelenik meg az arcán, egy propozíciót tett neki:
– Tudod mit, pajtás, gyere el velem a sörödébe, bemutatlak a helyi intelligenciának. Eldiskurálunk, sörözünk, aztán délután esetleg kártyázhatunk. Jó?
– Nem, nem barátom – tiltakozott Kosztolányi – ne vedd rossz néven, de én senkivel sem akarok megismerkedni.
– Hát legalább gyere el a vendéglőbe – kérlelte a barátja – leülünk egy külön asztalhoz és ha tetszenek neked a fiúk, hát majd aztán összebarátkozunk. Nézd meg őket.
Így is történt. Délelőtt tizenegy órakor elmentek a nagyvendéglőbe, ahová egy hosszú asztalhoz egymásután érkezett a helyi intelligencia. A patikárus, az állatorvos, egy ügyvéd, a bérlő, a járásbíró és a többiek. Kivétel nélkül mindegyik egy korsó sört rendelt és savanyú tüdőt.
– Egy korsó, egy pájsli! – mondta egyik a másik után a pincérnek.
Amikor a helyi intelligencia egyik képviselője – vagy a járásbíró, vagy az állatorvos – elé odatették a sört és az ételt, az dühösen utánaordított a pincérnek:
– Az istenit magának, micsoda éles kést rak maga ide nekem! Azonnal adjon egy mást, hiszen ezzel megvágom a számat!
Kosztolányi odasúgta a barátjának:
– Köszönöm, barátom. Menjünk haza. Jobb, ha nem ismerkedem meg a helyi intelligenciával!"
Csalás…
"Kosztolányi Dezső hároméves fia születése napjára fényes ezüstforintosokat kap a papájától, még pedig öt darabot.
Egy ideig játszik a pénzekkel, azután az egyiket hirtelen elhatározással a szájába dugja.
Az apja rákiált:
– Nem szabad a pénzt a szádba venni!
A kisfiú ijedten rejti a tenyerébe a pénzt, de néhány perc múlva ismét előveszi, gyanakodva vizsgálja és a körmével kapargálja. Egyszerre felháborodva kiált fel:
– Nézd csak, apuka! Ez nem igazi, ez hamis pénz! Nem jön ki belőle a csokoládé!"
A szolid író
"Egy fiatal írónk Csáth Géza, aki nagyon büszke arra, hogy a legkifogástalanabb európai életet éli és rajongó híve a zsentlmén-formáknak, egy este rossz társaságba került. A bohém kollégák magukkal csalták és vígan pezsgőztek egy kávéházban.
A zsentlmén író késő éjszaka az órájához kapott és ijedten mondta:
– Tyüh, de késő van már! No én megyek haza. Még sohasem maradtam el hazulról ilyen sokáig!
– Eh, maradj, már nem érdemes úgyse hazamenni. Majd reggel elmegyünk a gőzfürdőbe és ott kialusszuk magunkat!
Ebben ő is megnyugodott és reggel vígan bandukolt a gőzfürdő felé a többivel együtt. De mikor a kapuban a békés polgárokkal találkozott, akik jól kialudva, rendezett ruhákban mentek a fürdőbe, egyszerre visszahökkent.
– Fiúk, én szégyellek bemenni! Fúj, de utálom magamat! Olyan lompos vagyok, mint egy megrögzött korhely.
Ugyan ne bolondozz, hozzá vannak itt már szokva az ilyen alakokhoz.
– Nem, nem! A szemem kisülne, ha így látnának a szolgák. Fúj!
Elszaladt, de az utcasarkon megállott. Mégis csak nagyon szeretett volna megfürödni. Ekkor fényes ötlete támadt.
Egy boltban vásárolt Csáth egy kis kézi utazótáskát, beült egy konflisba, azután odahajtatott a fürdő elé. Előkelő álmossággal ment a pénztárhoz és így szólott a pénztáros hölgyhöz:
– Kérek egy fürdőjegyet… Egész éjszaka utaztam, tele vagyok korommal!"
(Forrás: Karinthy Frigyes – Szini Gyula – Tábori Kornél: Irói intimitások,
Budapest: A Vidám Könyvtár Kiadóhivatala, [é. n.].)
Hozzászólások