Nekem mindig érthetetlennek tetszett, hogy ebben a farsangoló, bálteremszerű városban az élet megy a maga útján, hogy a villákban, melyek alját a lagúna hervadt vize nyaldossa, szabóműhelyek, sajtkereskedések, kórházak vannak, hogy az emberek nemcsak mutatványos, festői, kirakat-féle életet élnek, de üzleteket kötnek, a babaszobában szűk díványokon hevernek, a remekbe készült reneszánsz kastélyokban dolgoznak is. Úgy érzem, itt mindenki csak átutazóban van s az élet itt csak színjáték. A kilincseket megbámulom, de sohase gondoltam arra, hogy velük kapukat nyitogatnak. Sugallatosan nyilatkozott meg előttem e város lelke, mikor először végiggondoláztam a canalén és egy aranyos házon – csodálkozó gyermekszemmel – megláttam egy fogtechnikus címtábláját. Bizony elkényszerült mosolyra rándult a szájam. Nem hittem, hogy a velenceieknek fáj a foguk. Azóta tízszer-tizenötször jártam itt, félig honos is lettem, de az első benyomásomat nem tudtam kiverni a fejemből és még mindig nem tudok hinni e szép-szép, ezerszer szép város gyakorlati voltában, mint ahogy nem hiszek egy költemény praktikumában. Úgy vagyok vele, mint az olasz nyelvvel, mely csemege az ínyemnek és fülemnek, datolya és terzina, de nem bírom elképzelni, hogy holtomig ezt az ünnepi nyelvet használjam hétköznapi mondanivalók kifejezésére. Amilyen tarka itt az élet, olyan furcsa a halál is.
Láttam a temetőjüket. A sírokon a fekete lámpákat vérvörös pipacsok takarják. Ide feküsznek le a szereplők a játék végeztével az ötödik felvonás után.
Itt a temetőben láttam, hogy a bálteremben mégis meghal sok-sok ember, a színpadon igazán meghal egy tömeg.
A commedia dell'arte szereplője, a pantalós legény leveszi fekete maszkját s elárulja, hogy ugyanaz, aki a kórházakban, a pesti sikátorokban, az autószerencsétlenségeknél és a háborúkban öl, a közönyös, a cudar, a modern barbár: – a halál.
(A szöveg forrása: Tinta című kötet, Gyoma: Kner, 1916)
(Fotók: AnJou)
Hozzászólások