(Kosztolányi mester egy ízben – az Ady-vitát követően, 1929-ben – alaposan kifakadt. Összefoglalta, mi az, amit érez nem pusztán az esettel kapcsolatban, hanem egyáltalán azzal a szellemi-kulturális-politikai közeggel kapcsolatban, amelyben élt. Most így, 2012 elején talán kissé furának hathatnak sorai, s örülhetünk annak, hogy a kívülállók szemével olvashatjuk keserű tapasztalatait. Azóta szerencsére eltelt 83 esztendő, így a „bölcsebb jövő” perspektívájából tekinthetünk az akkori belharcokra. Szerkesztőségünk ezeket a múltidéző gondolatokat ajánlja szeretettel olvasóink figyelmébe, az Újévet köszöntendő! BÚÉK mindenkinek! – A Szerk.)
„Nem láttam még földet, ahol ennyire gyűlölték volna azt, ami van, értéket, a tudást, az írnitudást és annyira szerették volna azt, ami nincs: a jövőt, amely olyan lesz (mint a jelen…) – a kétest, a közepest… a szónokló ürességet, (a […]zékeskedést), az alkotni vágyást és nem az alkotást.
Írni-tudásomat takaros és csinos kis jelzőcskével illették és az írástudatlanságot égbe magasztalták.
[…]
Grillparzer írta kajánul, hogy ha Kant A tiszta ész kritikáját magyarul írta volna, alig kelt volna el belőle pár példány. De [olvashatatlan szó] tartom, hogy Montaignet, Pascalt nálunk talán ki sem adták volna, mert nem találták volna elég mélynek és Vauvenargues-t és La Bruyeret [!] bizonyára csak ügyesnek, csinosnak, takarosnak nevezték volna azok, akik tartalmon többnyire valami szónokias komolykodó és fontoskodó nehézkességet, darabosságot és [olvashatatlan szó] akarnak érteni. És előre bizalmatlanságot szavazva maguknak [?], az tetszik nekik, ami nem tetszik és az imponál, ha nem értik azt, amit olvasnak. A nyegleség az a szellem, [ami?] ellen harcolok.
[…]
Anarchista vagyok testestől-lelkestől. Abból az államrendre nem veszedelmes fajtából, amely nem öl királyokat, az egyént tartja a világ központjának és az élet egyetlen értékének azt, hogy az egyéniségét a maga szűk keretein belül érvényesítheti. Ezért választottam életem formájának a magányt is és dolgom (vagy közösségem?) nincsen is egyéb, mint a család és azok, akik véletlenül körülöttem vannak. Ez kívülről nagyon hasonlít a nyárspolgársághoz, de nem bánom. A nyárspolgárság jobb, mélyebb, mint a piac, ahol folyton hazudni kell, frázisokat mondani. Ellensége a divatos kollektivizmusnak, amelytől minden formájában irtózom.
[…]
Higgye el nekem Révész Béla, aki a Népszavában, a munkások lapjában egy nagyon sunyi mondatban azzal fenyegetőzik, hogy a politikával is előhozakodhatik, ha nagyon kell, hogy mindig, mindenkorom volt annyi közöm a szegényhez, szenvedőhöz, az elnyomotthoz, mint bármely pártpolitikai tagnak és meg is tettem értük a kötelességemet, mint ember, amikor hozzám fordultak és mint író, amikor írtam. Minden írásom, minden észrevételem nekik szól. Azoknak, akik szenvednek, de én részvétemet nem tagadom meg a gazdagtól sem és ha egy pohos bankigazgató kubetikus arccal megy el mellettem és azt hallom, hogy rákja van, nem igen tudok örülni, mert ő is embertársam és nem becsülöm túl a vagyont. A nagy szenvedésben mindnyájan találkozunk és órákig tudtam röhögni, mikor a proletárdiktatúra idején a Vörös Újságban egy vihar színes leírását olvastam, aminek a végén az állott, hogy »Budapest proletárközönsége« percekig gyönyörködött a szivárványban. Mintha én, szegény burzsuj vagy még az sem [3 olvashatatlan szó] nem is láthattuk volna meg, nem is gyönyörköhettünk volna abban a régen elfakult szivárványban.
[…]
Ennek a szellemnek vajmi kevés tere és címe lehet itten, a mi földünkön, elismerem, de vagyok, aki vagyok és én sem »alkuszom«.
[…]
Európa hű fia vagyok én, a nyugaté és bocsássanak meg, hogy itt a Nyugatban kell védenem – ez több, mint minden sámánizmus. Végtelenül [?] fájlalom, hogy rovásírásunk, sok ismeretlen népregénk, szokásunk itt Nyugaton veszendőbe ment, bűvölő verseink és régi ritmusunk, és egészen átnyugatosodtunk, de miután erre az útra léptünk, nincs más – nem lehet visszaáhítozni azt, amit nem is ismerünk és ami mint szólam is tartalmatlan, hanem, ha magyarok vagyunk nyelvünkben, olyan szerelmi vallomást tettünk, aminél nem lehet nagyobb, úgy, hogy az, aki magyarul szidja a magyart, mint Ady is, magyarabb magyar, mint aki idegen nyelven dicséri és rajong érte.
[…]
Renan Jézus élete tett olyan hatást – mutatis mutandis mint az én szerény cikkem a szerényebb keretben. Mert megtudták, hogy Jézus ember.
Az ilyen embert idegennek érzi mindenki és őt [2 olvashatatlan szó] árulónak tartja, mert szabad.
[…]
Mennyire értetlenül állhatok az emberek köztudatában én, ha annyi munkásságom után még ezt kell fejtegetnem és egyik támadóm többek között azt is szememre lobbantja, hogy az »Édes Anna« című regényből, amelyben leginkább kifejtettem politikai meggyőződésemet is, »nem mertem levonni szociális következtetéseket«. Hiszen ennek minden sora éppen azt hangoztatja, hogy nincsen szociális következtetés, csak emberség van, csak jóság van, csak egyéni szeretet van és a gyilkosságnál is nagyobb bűn, ha valaki embertelen, ha valaki durva, ha valaki fennhéjázó, amiért egy kés se elég megtorlás és a legnagyobb erény a lényegbe ható, figyelmes tisztaszívűség [?], mert többet, gyökeresebbet [?] úgy sem tehetünk itt a földön.”
(Mivel az eredeti kézirat az Aczél-hagyatékban található, melyet nem ellenőrizhettünk, így az alábbi kiadásra támaszkodtunk a szöveg közlésénél: Kosztolányi Dezső Hátrahagyott művei III., Kortársak I., s. a. r. Illyés Gyula, Budpapest: Nyugat, [1940?]. Arról sajnos egyelőre nincs forrásunk, vajon miért csak Desiré mester halála után látott napvilágot a cikk.
Illusztráció: Oliver Ray kanadai festőművész Man Writing /Író ember/ című alkotása.)
Hozzászólások