Abban az időben izgatott, zavaros mesékről suttogtak a kisváros házaiban. A farsang vége felé járt már. A frissen esett hó bortól és vértől piroslott. Kora hajnalban sápadt emberek részegen, hadonászva estek neki a kapunak és a város vén korhelyét egy reggel a piszkos hóban, megfagyva találta a sarki rendőr. Felkelt a nap, vöröses pára szüremlett szerteszét s mindjárt ferdeszáju, ijesztő, siró álarcok vigyorogtak az emberre, annyi tarka ringy-rongy és bolond cafrang, hogy az ember fejéhez kapott és szerette volna elhesselgetni magától az eszeveszettség e vig gyászát. Este aztán titokzatos emberek kukkantak be az ajtón, akikről senki sem tudta bolondok-e, vagy csak bolondoznak. A gyerekek gyertyát gyujtottak a kivájt tökben és rémült nevetéssel táncolták körül. Ez a nevetés elhangzott a nedves udvarokig, a kamrák és benyilók homályos mélységéig s mindenütt fájó nyilalást keltett a szivekben.
Anna, a fiatal, fehérbőrű szolgálólány mindezt remegve nézte és a szivére szoritotta a kezét.
Egy parasztszéken ült a konyhában. Csend volt. A lámpa rápislogott az öregebbik cseléd durva arcára, mely figyelmesen, komolykodva egy nagybetüs könyv fölé hajolt. Látszott, hogy nem érti, mit olvas. Nemsokára le is tette a könyvet. Nagyot ásitott és száját eltakarta idomtalan kivörösödött kezeivel.
- Nem fekszel le Anna? Kérdezte tőle, amig elfojtotta az ásitást.
- Nem merek... Nem birok...
Anna félt. A szentkép előtt meggyujtotta a mécsest és letérdepelt imádkozni.
Fiatal, szőke fejében azonban csak továbbra is a farsang sötét mende-mondái kavarogtak. A szomszéd cselédleány tegnap azt mesélte, hogy a pincében boszorkány járt, egy fehér, töpörödött vénasszony, aki ugy cincogott, mint a patkány. Azután felszökött a konyhába, sót kért és az inas mellét véresre szopta. Mikor végre balkézzel kisöprüzték, az ajtóban még egyszer visszafordult és csunya, szőrös kezével megfenyegette őket.
Anna nem birta magát tovább türtőztetni. Felkelt. Az öreg cselédhez futott és átölelte:
- Félek.
Sokáig bámultak a lámpa világába. Mind a ketten némák voltak.
Az óra sétálója nagy köriveket rajzolt a falra.
Az öreg cseléd szürke szemei kémlelve meredtek reá. Anna felemelte tekintetét s belebámult ezekbe az üres, szomoru szemekbe.
Igy néztek egymásra sokáig: szótlanul és mozdulatlanul.
- Csak azt szeretném tudni, hogy igaz-e? - kezdte meg a beszédet Anna.
- Való igaz, lányom. A gonoszlélek kisért most mindenütt.
Anna összeborzongott. Elővette az imádságos könyvet, ahonnan a szent zsoltárokat szokta énekelni. Hangja elcsuklott a félelemtől.
A tüzhelyen egy fazék bugyborékolt; várták, mig felforr a viz.
Az óra kegyegett.
- Te - szólt Anna rekedten - láttad?
- Láttam - felelt a vén cseléd és maga is megremegett a hangjától. Mintha valami fehérség suhant volna el. Kétszer bólintott, aztán elment.
Keresztet vetett magára.
Aztán reszketve feküdtek le mind a ketten.

*
Hozzászólások