HTML

kosztolányidezsőtér

Teret adunk a Kosztolányi-kultusznak a költő-író-műfordító-publicista születésének 125. évfordulóján.

Kontakt:
kosztolanyidezsoter@gmail.com

Katt:
www.kosztolanyioldal.hu

Hozzászólások

  • An-jou: Köszönjük szépen! (2012.11.26. 13:59) 76
  • narat: Részlet Tűz Tamás emigráns költő Kései vallomás című, Kosztolányihoz szóló verséből: Mester, hiáb... (2012.11.08. 09:05) 76
  • An-jou: @Tokai: Igen, valóban Adys. De azért Kosztolányi szerintem nem csak kifinomult tudott lenni... Lás... (2012.08.26. 12:50) Nyár, nyár, nyár
  • Tokai: Gonosz ez a Kosztolányi. Ugye mindenki észleli, hogy nem a saját hangján, hanem Ady jól ismert ded... (2012.08.18. 06:29) Nyár, nyár, nyár
  • An-jou: Bízzunk benne, hogy a többiek munkásságát is alaposan ismeri! :) Köszönöm szépen a hozzászólást! (2012.08.02. 18:03) Desiré és az Olimpia
  • Utolsó 20

Címkék

(m)orfeum (22) 2011 (1) 2013-búék (1) 2014 (1) a (1) aczél hagyaték (1) ada negri (1) ady endre (4) ady pamflet (1) ady vita (1) ajánló (45) ákombákom (52) ali (1) állatok beszéde (1) álnév (1) álom a szőkékről (1) anagramma (1) andré dignimont (1) andy warhol (1) angyal (1) anjou (11) anyajegy (1) aperol (1) április 11 (1) apró mesék (1) arisztophanész (1) árnyék (1) ars poetica (1) august strindberg (1) az illetlen faun (1) a bús férfi panaszai (1) a fekete asszonyhoz (1) a holló (1) a komédiás dala (1) a különc (1) a léggömb elrepül (1) a nevetésről (1) a sárgahajú nő (1) a velencei vándor (1) babits mihály (1) bácsmegyei napló (1) bagoly (1) baker (1) basho (1) bataille (1) baudelaire (2) bécs (1) békák (1) bereményi géza (1) bergyajev (1) beszélgetőlapok (9) bicsérdizmus (1) biográfus blog (1) bíró balogh tamás (1) blake (1) bogdán józsef (1) bogoly-józsef-ágoston (1) boldogság (1) bolondok napja (1) boncolási jegyzőkönyv (1) bookfenc (4) bor (1) borsszem jankó (1) boszorkány (1) brennerék (1) búék (2) bűntudat (1) bús férfi panaszai (1) byron (1) casanova (1) charles baudelaire (1) cigaretta (1) crespy alice (1) családi-levelek (1) csáth géza (3) csehov (1) cseh tamás (1) cv (1) czeslaw milosz (1) danse macabre (2) dante (1) darren arofonsky (1) denis (1) divat (1) dorian gray (2) dosztojevszkij (1) dudus levele (1) duna televízió (1) édes anna (3) edgar allan poe (1) elefántcsonttorony (1) eleonora duse (1) életrajz (4) én is (1) erotika (1) esti kornél (6) esze dóra (1) évforduló (10) fabian perez (1) faludy (1) farkas imre (1) farsang (1) fecskelány (1) federico fellini (1) fekete hattyú (1) félicien rops (1) feltámadás (1) fenyves ferenc (2) fesztbaum béla (2) figáró (1) firenze (2) forrásjegyzék (5) frank wedekind (1) füst milán (1) futó por (1) gasztronómia (1) gelléri andor endre (1) gondolatok (1) grafikai pályázat (2) grafológia (1) gyilkosok (1) hadik (1) hadik kávéház (1) hajdu ferenc (1) halál (2) halasi andor (1) halottak (1) harmos ilona (2) harsányi zsolt (2) harsány kiáltások tavaszi reggel (1) hasonmás (1) ha… (1) héra zoltán (1) herczeg géza (1) hernyák györgy (1) hétfői levél (3) hevesi sándor (1) hitvallás (1) hobo (3) holmi (1) homo aestheticus (1) húsvét (2) huymans (1) ifjúkori-arcképemre (1) innen onnan (1) interjú (1) internet (1) inter blog (1) írj élj és légy boldog (1) irodalmi pályázat (4) irodalom és politika (1) isadora duncan (1) iskolai dolgozatok (1) isten bálján (1) jaguár (1) jekyll és hyde (1) joe-pardy (1) józsef-attila (1) józsef attila (3) józsef–attila (1) juhász géza (1) juhász gyula (1) kabaré nagyhete (1) kádár endre (1) kahlo (1) kalligram (1) kánikula (1) karácsony (2) karácsony-2012 (2) karinthy-frigyes (1) karinthy frigyes (5) karnevál hercege (1) károly (1) kártya (2) kd dosszié (7) kemény györgy (1) képek-a-képekről (1) két-élet (1) kettős én (1) kéziratok (1) kínai kancsó (1) kirakat (1) kiss ferenc (1) kocsi út az éjszakában (1) koczkás sándor (1) kökény ilona (1) koktél (1) költészet napja (1) költő (1) konferencia (1) kornis mihály (1) kosztolányi (1) Kosztolányi-Árpád (1) kosztolanyioldal.hu (1) kosztolányi babák (1) kosztolányi dezsőné (3) kosztolányi dezső napok (1) kosztolányi dezső tér (1) kosztolányi divat (1) kosztolányi emlékülés (1) kosztolányi film (1) kosztolányi napok (2) kosztolányi nyilatkozik (4) kosztolányi újragombolva (3) kritikai kiadás (16) kubrick (1) kultuszkutatás (1) küry klára (1) lányi hedda (1) lart pour lart (1) lázadó (1) leconte de lisle (1) levelezés (5) levendel júlia (1) lidó (1) logodi utca (1) londesz elek (1) louis verneuil (1) luigi pirandello (1) l art pour l art (2) macska (1) magánbeszéd (1) mágnás elza (1) magyar szó (1) magyar tudományos akadémia (2) majom (1) március 15 (1) maria orska (1) matjhényi györgy (1) max reindhardt (1) méhes (1) méhes károly (1) mercedes de acosta (1) mészáros sándor (1) meztelenül (1) molnár jenő (1) móricz (1) mozart (1) művésznők-sorozat (1) nagyító (6) nagy lászló (1) naitó-jósó (1) napló (2) naplók (1) napraforgó (1) németh lászló (1) nero (1) nero a véres költő (2) ngorongoro (1) niddy impekoven (1) nők (1) nőkérdés (1) nőnap (1) novella (3) nyár (1) nyelvművelés (1) nyelvtisztítás (1) nyomdafesték (1) nyugat (2) ódry árpád (1) olimpia (1) önmagamról (1) örmény-paradicsom (1) orvosok (1) oscar wilde (3) otthon kör (2) pacsirta (4) pakots józsef (1) papp oszkár (1) pardon (1) paródia (1) pesti hírlap (3) piac (2) pierrot (1) pilinszky (1) pillangó (1) politika (1) prae (2) práter (1) preisner (1) prológ (1) radákovich mária (5) recenzió (2) remake (4) retró (6) réz pál (5) rilke (1) rólunk (11) rudyard kipling (1) s. gordán klára (1) sartre (1) schnitzler (1) shakespeare (1) siena (1) síppal dpbbal nádi hegedűvel (1) sophie kepes (1) sosztakovics (1) spanyol műfordítások (2) strand (1) suzi gablik (1) szabadka (12) szabadkai népszínház (1) szabó árpád (1) szegedy maszák mihály (8) szépirodalmi pályázat (1) szeptember végén (1) szerb antal (2) szerelem (3) szerelmi szál (6) szeretet (1) szergej jeszenyin (1) szilágyi zsófia (2) szini gyula (1) sztavrogin (1) születésnap (1) tábori kornél (1) takács lászló (1) tánc (1) tavasz (2) temető (1) therapia (1) the last time (1) tichy margit (1) tiszatáj (1) töltőtoll (1) tom stoppard (1) történetek nyárestékre (3) tudod hogy nincs bocsánat (1) tűz (1) újraíró (1) újraolvasó (68) újvidék (2) umberto eco (1) unalom (1) vadállatok (1) vágtató szerelem (1) vargha balázs (1) várnegyed galéria (1) vár ucca műhely (1) velence (6) vén cigány (1) vér (1) véres (1) vers (3) veszprém (1) vicc (1) videó (2) vígszínház (2) világvége (2) villon (2) virágok beszéde (1) viszontlátás (1) vörösmarty (1) zeke gyula (1) zsivajgó-természet (1) zsuzsika (1) Címkefelhő

Design

by Fónagy Réka

2010.11.11. 19:24 Lehotai

Megjelent az Édes Anna kritikai kiadása

 Az Édes Anna kritikai kiadását – Szegedy-Maszák Mihály és Veres András sorozatszerkesztésében – is kezükbe vehetik immáron az olvasók. A könyvet Veres András szerkesztette és látta el jegyzetekkel, a forrásokat pedig Parádi Andrea, Józan Ildikó, Veres András, Sárközi Éva és Lipa Tímea rendezték sajtó alá.

 

 "Kosztolányi Dezső életműve a magyar irodalom kimagasló teljesítménye. Versíróként, az elbeszélő és értekező próza művelőjeként, valamint fordítóként egyaránt nagyon jelentős alkotónak bizonyult. Az irodalomtudomány régi adósságát rója le, amikor megkezdi írásainak tudományos szakszerűséggel jegyzetelt, a lehető legteljesebb szöveghűséget szem előtt tartó kritikai kiadását."

 "A genetikus textológia Magyarországon úttörő módszerével tesszük közzé Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényét. A szöveget szokatlan formában adjuk közre: párhuzamosan közöljük a fennmaradt kézirat betűhű átiratát és az 1926-os első könyvkiadás ugyancsak betűhű szövegét (feltüntetve a Nyugatban megjelent változat eltéréseit is). Az olvasó így betekintést nyer Kosztolányi alkotói műhelyébe. Nemcsak a kézirat közlése számít forráskiadásnak, hanem a szerző gyorsírással írt, eddig ismeretlen színpadi forgatókönyvének közreadása is. Az Édes Anna kalandos utóéletét is részletesen bemutatjuk és dokumentáljuk. 1943 és 1963 között ugyanis nem jelenhetett meg a regény, később viszont Kosztolányi legtöbb kiadást megért műve lett. A kötet szöveggyűjteményként tartalmazza az Édes Annáról szóló gazdag irodalmat 1926-tól 2010-ig, s Kosztolányi vele kapcsolatos összes nyilatkozatát, írását. Az Édes Annával indul útjára az életmű régóta tervezett kritikai kiadása."

Szólj hozzá!

Címkék: ajánló édes anna kritikai kiadás


2010.11.05. 23:18 Deziré

Vágtató szerelem

 Tauffer orvosprofesszor higiénikus előadást tartott a szerelemről. Többek közt a nászutazást - bölcsen és okosan - elítélte. Egészségi szempontból. Nekem úgy tetszik, hogy az ő jeles érvelése folytán se szűnik meg a nászút. Pszichológiai okokból. Nemcsak azért, mert a nászút a legtermészetesebb védekezés az indiszkrét pillantások ellen. A szerelmesek folyton utaztak. Már a Biblia és az antik hőskölteményekbe, egy ismeretlen tájra, ahol nincs megszokottság s ahol a mindennapi törvények szinte feloldódnak. A szerelem vágtat. Az újabb pszichológia pedig megmagyarázza ezt az ösztönünket. Hatalmas erotikum rejlik a helyváltoztatásban, az utazásban, a vonatzakatolásban. Figyeljék csak meg, milyen intenzíven hatnak reánk a nők a vonatban. Egyenesen a szerelem ritmusát, a vérünk ütemeit kopogják ki a kerekek. Másrészt egy szimbólum a nászút. Egy csodát szomjaznak az új szerelmesek, s amit nem találnak meg Budapesten, Aradon és Kassán, talán fellelik a lagunák sekély vizén, az olasz napfényben, vagy egy ismeretlen hotel hangulatában. A szerelem mindig hazátlan volt. Édes és tétova bolyongásában még a tudomány se állíthatja meg.

(Forrás: A Hét, 1911. márc. 19., közli: Lengyel András szerk., Innen-onnan, Budapest: Nap Kiadó, 2010, 126.)

Szólj hozzá!

Címkék: újraolvasó vágtató szerelem


2010.11.03. 09:41 An-jou

Kosztolányi nyilatkozik. Nőideálok, zöldszemű szörnyek és azok a meghitt őszi esték…

1. Nőideálok 

- Mondja, Monsieur Desiré, mit gondol arról, hogy a mai nőideál a soványabb hölgyeket részesíti előnyben, mint teszem azt Rubens idejében?

- A mai divat, a hájtalanság, a nők kamaszfürtje és kurta szoknyája nem holmi indokolatlan szeszélyből származott, hanem egy kor értékítéletéből, mélyen gyökerező bölcseleti meggyőződéséből. Épp ezért nem lehet beszélnünk arról, hogy máról holnapra megváltozzék. Különben is csinos, észszerű, fiatalos, egészséges, kellemes és mindenekelőtt kényelmes.

2. Zöldszemű szörnyek

- Ha már a hölgyekről beszélgetünk… Monsieur Desiré, mondja csak, hogyan gondolkodik a zöldszemű szörnyetegről, azaz a féltékenységről?

- A féltékenység idegbetegség. Erre vonatkozó megfigyeléseimet és észleleteimet a következőkben összegezhetem: A férj, ki rajtakapja a feleségét egy barátjával és ordít, nem féltékeny, hanem minden részvétünkre érdemes, kárvallott egészséges ember. A férj, aki nem kapja rajta a feleségét egy barátjával és mégis ordít, féltékeny, tehát idegbeteg. Viszont az a férj, aki rajtakapja a feleségét egy vagy több barátjával és mégsem ordít, nem féltékeny, tehát szintén idegbeteg.

 

3. Azok a meghitt őszi esték…

- Itt van már a november, Monsieur Desiré. Mit gondol, milyen az ősz? Korán sötétedik, jönnek a nagy hidegek…

- Az ősz visszaadja a szobámat. Nyáron lakásom kitágul, egy lesz az utcával, elveszíti különvalóságát, egyénisége kiröppen a nyitott ablakon. De ilyenkor, mikor egy sötét, esős délutánon becsukják az ablakot, az otthon újra feltámad: bútorai a homályban megannyi jelképpé válnak, apró tárgyai kis bálványokká, lámpája pedig egy meghitt világmindenség nyájasan sugárzó napjává.

(Forrás: Színházi Élet, 1928. szept., okt., 1929. nov. Köszönet értük Végh Dánielnek!)  

(Képünkön Amalia Iuliana Chitulescu alkotása látható.)

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: kosztolányi nyilatkozik


2010.10.24. 00:37 Lehotai

Megjelent!

 A Kosztolányi kritikai kiadás keretében – Szegedy-Maszák Mihály és Veres András sorozatszerkesztésében – látott napvilágot a "most elmondom, mint vesztem el". Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumai címet viselő kötet. A könyvet Arany Zsuzsanna készítette.

"Kosztolányi Dezső életműve a magyar irodalom kimagasló teljesítménye. Versíróként, az elbeszélő és értekező próza művelőjeként, valamint fordítóként egyaránt nagyon jelentős alkotónak bizonyult. Az irodalomtudomány régi adósságát rója le, amikor megkezdi írásainak tudományos szakszerűséggel jegyzetelt, a lehető legteljesebb szöveghűséget szem előtt tartó kritikai kiadását."

"A »most elmondom, mint vesztem el«. Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumai címet viselő kötet elsőként közli a kéziratban fennmaradt beszélgetőlapokat, melyeket a szerző élete végén, a hangját elvevő gégemetszést követően, kórházi ágyán vetett papírra. A korábban ismeretlen kézirat forráskiadásként, szövegkritikai jelekkel, valamint tárgyi és szómagyaráró jegyzetekkel ellátva kerül az olvasók elé. A kötet bevezetőt, kísérő tanulmányokat, további értékes dokumentumokat (levelezések, kórlapok, temetéssel kapcsolatos papírok), bibliográfiát, mutatókat és fényképmellékletet is tartalmaz, minél teljesebb képet adva Kosztolányi utolsó hónapjairól."

Szólj hozzá!

Címkék: ajánló kritikai kiadás beszélgetőlapok


2010.10.22. 10:45 Deziré

Nyomdafesték

Mi van veled? Éjfélkor hirtelen elszakadtál egy társaságtól, amely szeretett és marasztalt. Aztán rohantál, egyedül, a mellékutcákba és sikátorokba, abba a szennyes őserdőbe, ahol vékony férfiak csúsznak, mint a kígyók és nők állnak, vörös selyemruhában, kövér és ronda kajdácsok. Sokáig csavarogtál a névtelen utcák labirintusában, míg végre megállapodtál a nyomdaépület előtt. Nem is tudtad, hogy ide akarsz érkezni. A lábad tudta, de az agyad nem. Az nem merte bevallani, hogy még egyszer – utoljára – meg akarom nézni a versemet, amelyet most szednek és holnap reggel kell megjelennie. Csak álljunk meg, egész őszintén, lábam és szívem. Mondjuk ki, hogy nekünk mégis ez a legfontosabb.
A nyomda csak valamikor hajnal felé készül el. Addig talán járkáljunk itt, csöndesen és egyszerűen. Három rövid órácska. Elmenni már nincs erőm. Ide vagyok szögezve, a versem mellé. Ez az éjszaka pedig a tizenkilenc éves éjszakáimhoz hasonlít. Akkor mindig hideglelős szájjal strázsáltam a kézirataimat és most mikor megtapintom az ütőerem, a halántékom, a hidegen izzó kezem, azt veszem észre, hogy lázam van, a régi gyermekbetegségbe estem, recidiváztam. Ki értené ezt meg? Magam is megijedek tőle. Ha a legjobb barátommal találkoznék, aki minden titkom ismeri, elfordítanám az arcom, nagy szemérmesen–zavartan, a tetten–értség rémületével hazudnám, hogy csak várok valakit, csak sétálok, csak azon tétovázom, hogy melyik kávéházba menjek. Meggyónni – önmagamnak is – nehéz, hogy a nyomdafesték részegséget okoz, nekem, aki régóta írok. De a vallomás megtisztít. Becsületesnek érzem magam, hogy ilyen szókimondó vagyok és nem játszom az olcsó játékot, mint akik penészes diplomáciával azt állítják, hogy az írásnál fontosabb egy szivar, de rögtön epesárba esnek és hasgörcsöt kapnak, mihelyt valaki véletlenül tovább lapozza írásaikat. Ők csak takarnak egy sebezhető pontot. Mindenesetre gyávaság és kényelem. Mert kényelmes felelőtlenül élni – ezt mondani, csak dilettáns vagyok, bankár, sportsman, nőhódító – nem állni teljes lélekkel a felelősséget azért, amit művelünk. Aki bátor, az feltakarja a mellét. Ide lőjetek, barátaim.
Vajon természetes–e, hogy megszokjuk a nyomdafestéket, lehet–e, szabad–e ezt megszokni? Igaz, nekem is vannak közönyös pillanataim. A légtornász is ásíthat a hintán. Gyakran fásultan vacsorázom barátaimmal, bár tudom, hogy mindnyájunktól – tőlem is – szednek egy–egy kéziratot, másnapra, a város különböző nyomdáiban. Természetesnek találjuk az üzemet. Ma azonban – a világosan látás éjszakáján – érzem, hogy nem ez a természetes. Van–e az írásnál természetellenesebb és van–e nagyobb kockázat? Van–e keményebb viadal? Van–e igazabb demonnizmus? Ami pedig minket, írókat illet, az a természetes, hogy az utolsó pillanatig itt kukoricázzunk a nyomda előtt és várjuk a sorsunkat. Különben olyanok vagyunk, mint az apa, aki míg az asszonya vajúdik, valahol távol pezsgőzik egy orfeumi ringyóval és nem gondol a gyermekére.

Járok le s fel a nyomda előtt és mondogatom a versemet. Minden versemet kívülről tudom. Hangosan beszélek, az égre meresztve a szemem, vagy az aszfaltra tekintve, mereven. Egy éjszakai járókelő megfordul utánam, csóválja a fejét, valami szánalmas részegnek gondol. Józan vagyok? Alig hiszem. Morzsolom és őrlöm fogaim közt a szókat, keményen, mintha vasat harapnék. Hosszú-hosszú napok alatt születtek ezek a sorok (olyan napokon, amelyek nem hasonlítottak a többiekhez), ismerem minden pont, gondolatjel és vessző helyét, de most hirtelenül úgy látszik, hogy közel, nagyon közel van a holnapi reggel, mikor majd megmutatják arcukat a világnak. Minél többet mondogatom, annál inkább elfog a rémület, hogy az egésznek semmi, de semmi értelme sincs. Horror vacui! Félelmek félelme, az űrtől, a semmitől. Nem hogy ezt és azt nem értik majd, itt és ott, de hogy a szók makrancosan megbokrosodtak, megváltoznak, mint a fasorok nagy földrengések alkalmával, és a többi embereknek, akik most olyan idegeneknek rémlenek, egyáltalán nem jelentik azt, amit nekem jelentettek. Lehet, hogy azt olvassák bánat és azt értik cwppwxwy. Én pedig erre az ingó talajra építettem mindenemet.
Végre annak, amit írtam, semmi kapcsolata sincs a hétköznapi élettel. Nem levél, amiben közlök valamit, nem sürgöny, amely határozott és hasznos dologra teszi figyelmessé embertársaimat, nem értekezés, amely mindnyájunk közös ügyéért száll síkra s megmagyarázza, mi a földi zarándoklás értelme. Önmagáért van. Ha nem értik meg – minden sorát és célzását, – akkor még a jó szándék is fenét ér, akkor el vagyok veszve. Bizony isten halálos torna ez. Hiszen az én versem nem az életem egy rongy hangulatát viszi magán, de az egész életemet, ez az életem veleje és jaj nekem, ha elvágódom. Alapjában pedig az űrbe beszélek, a semmibe, amiből teremteni akarok valamit, a fekete tölcsérbe. Ebben a percben ájulatos merészségnek érzem a vállalkozásom és félni kezdek attól is, aki mindezt meg merte kockáztatni. Úgy rémlik, hogy az éjszaka sötét hangversenytermében egy nagyon magas dobogóra álltam, ezer és ezer reflektor szegeződik az arcomra, a számra, a szememre, testem tűhegyes villanysugarak szurkálják. Menekülni szeretnék innen. Ne nézzetek reám. Segítsetek, segítsetek.


Szólj hozzá!

Címkék: nyomdafesték újraolvasó


2010.10.14. 23:16 An-jou

AnJou rovata. Tükrök

 – Mondd csak Desiré, álltál te már szemtől-szemben a Hatalommal? Fölfedték magukat valaha előtted? Megadták neked az esélyt, hogy nyíltan vállalhasd önmagad és a hited előttük? Vagy inkább valami esti összejövetelen, inkognitóban poharazgattak veled? S várták, hátha mondasz valamit, amit szerintük nem kellene mondanod. És te közben csak azt a hűvös szellőt érezted körülöttük, amit az érzelmek nélkül élő emberek körül lehet érezni – suttogta AnJou, félig álmosan, félig ittasan. Aztán kibámult az ablakon. Látta az esti körutat, látta elsuhanni az autókat, és látta a nőket és a férfiakat, akik a hűvös időben igyekeznek hazafelé. Aztán újra befelé fordult. A szobája belseje felé. S belenézett a tükörbe.
– Úgy veszem ki szavaidból – felelte Desiré kissé gúnyosan, ki egy ideje már ott kuksolt, s csak arra várt, hogy AnJou rápillantson végre –, hogy lenézed a közéletet, a politikát. Talán igazad van. Amit az emberek alkotnak, hadvezérek és császárok, hamar elmúlik, a diadalívek összeomlanak és elfelejtik őket. Homérosz ezer évvel ezelőtt meghalt, Sappho hatszáz éve, Aischylos négy százada nem él, de többet tudnak róluk ma is, mint Caesarról vagy Augustusról…
– Lehet. Talán igazad van, Desiré. Tudod, én mindig arról fantáziálok, hogy egyszer majd szemtől-szembe kerülök egy ilyen hatalmassággal. Úgy egészen nyíltan. Persze a hatalmasság biztosan föl lesz fegyverkezve, mint Góliát, hiszen pőrére vetkőzni úgysem merne előtted – mosolygott AnJou. – S még a rendjeleit is magára öltené, hogy még nagyobb "biztonságban" legyen. A sok dísz a ruháján ugyanis elvakítja. Ha pedig valami véletlen folytán tükörbe kellene néznie, nem is kellene mást látnia, csak ezeket az érdemrendeket. Nem kellene meglátnia a saját arcát – fejtegette AnJou.
– Nézd a császárok képmását, az államférfiak szobrát a fórumon – vette át a szót Desiré. – Horpadt, gödrös arcuk a mély redőkkel, álmatlan homlokuk, mely megdicsőült ércben és márványban, mind arról regél, hogy ismerték az emberek mérhetetlen aljasságát, kapzsiságát, megvásárolhatóságát, pipogyaságát és határozatlanságát. A költők ismerik az eget. De ők ismerik ezt a földet, minden sarával és mocskával.
– Talán azért viselik rendjeleiket alattvalóik közt is, mert tudják, hogy ők is csak tükröt tartanak nekik – ragaszkodott AnJou továbbra is a tükrökhöz. – De én pőrére vetkőznék előttük! Igen, ez is egy tükör lenne, Desiré. Bár egészen másfajta tükör. Rákényszeríteném őket, hogy farkasszemet nézzenek egy mezítelen emberrel, akinél nincsen se fegyver, se pajzs, hogy védje magát…
Desiré mosolygott AnJou-n. Eszébe jutott az élete. A vágyai, amikkel annak idején nekiindult ennek az utazásnak. Majd így beszélt:
– Legjobban szerettem volna emberek nélkül élni, meztelenül, gőgösen, ahogy születtem. Csakhogy ez nem volt lehetséges. Mert hogy közéjük kerültem, körülvettek és nyomban azt firtatták, mi a véleményem erről vagy arról a politikai kérdésről. Költő voltam és bölcs. Közönyös, mint a természet. Csak az örökkévaló dolgokról volt véleményem, de erre nem voltak kíváncsiak. Az ő hitvány, unalmas életharcukról pedig egyáltalán nem volt véleményem. Vagy mi a véleménye egy virágnak a szenátus újabb határozatáról, egy olajfának a cirkuszi vörös vagy fehér pártról? Mikor gondolkozni kényszerítettek, mert számomra se volt kegyelem, rájöttem, hogy az ő ügyükről, melyekről nekik csak egy véleményük volt, nekem legalább két véleményem van, hol ez, hol pedig az, amilyen oldalról szemlélem. A költőben minden megfér egymás mellett, jó és rossz, arany és sár. Nem is az a bűnöm, hogy változott a véleményem és csupa ellentmondás voltam, mint maga az élet, hanem az, hogy egyáltalán színt vallottam.
– Nem, szerintem nem szükséges megszólalnod ahhoz, hogy érezzék, te nem vagy olyan, mint ők. Ezt ők a szagod után már tudják. Egyszerűen nem tudod letagadni – gesztikulált hevesebben a tükör előtt állva AnJou. Aztán Desiré, ugyanezekkel a mozdulatokkal visszafeleselt AnJou-nak:
– Lángnak születtem, különbnek, érzékenyebbnek, értelmesebbnek, mint itt akárki. Jobb is voltam, tisztább, mint azok a korlátoltak, akiket jellemeseknek, azok a képzelethíjas durvák, akiket férfiaknak, azok az esztelenek, akiket hősöknek neveztek. De látod, mégis hová jutottam. Lerokkantam, mert közösséget vállaltam az emberekkel. Hibát követtem el, tudom. Aki szereti az életet, az olyan, mint én. Hasonló az élethez, mely szép és zagyva. Aki szereti a halált, az olyan, mint Nero. Meddő és sötét. Aki az egyenességet szereti, az olyan, mint Burrus. Igazat mond és belehal. Enyém volt a szebb sors. Éltem, ameddig lehetett.
És megállt. Némán meredt AnJou-ra. AnJou közelebb lépett a tükörhöz. Egészen közelről nézte Desirét. Farkasszemet néztek egymással. Látta a szemeiben égni a tüzet. A láng ott csillogott a tükör üvegén. Aztán lefelé nézett, a gyertyára, mely végig ott lobogott előtte. Mosolygott, ásított egyet, s elfújta.

Szólj hozzá!


2010.10.13. 12:32 Deziré

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő (részletek)

 Britannicust délben vezették eléje.
Nero a trónon ült. Úgy fogadta. Fején aranykoszorúval. Hatalmasnak akart mutatkozni. Arannyal áttört ruhát viselt.
– Császár – köszöntötte Britannicus és földig hajolt.
Nero megdöbbent. Mióta nem látta, felényire fogyott. Úgy látszik, a betegség emészti. Bőre, mint a pergamen. Majdnem szánalmas.
Ezt gondolta hirtelen:
– Ez se él sokáig, szegény – és boldogan tapogatta egészséges, köpcösödő testét.
Aztán egy székre mutatott. Britannicus leült.
– Mit akarsz? – kérdezte Britannicus, már természetesen, mint testvér.
Nero nem tudott felelni. Csak rámeredt. Száján pedig ugyanaz a kérdés lebegett:
– Mit akarsz te tőlem?
És nézték egymást, sokáig. A császár és a költő.

Nero egy pillanatig habozott. Visszanyelte haragját és elhatározta, nem is érinti, amiről beszélni akart. Indulata anyagából cifra, színes mondatokat faricskált. Tudott ő is tettetni. Hiszen művészféle volt.
– Azt akarom – kezdte, még mindig a hatalom ormán –, hogy a régi barátság fűzzön össze bennünket. És szeresd a császárt, ki szeretettel tekint reád. Szűnjön meg a félreértés, mely elválaszt, felejtsük el a múltat és a csitri haragot. Szívesen látlak udvaromban, Britannicus.
– Ó.
– Ne így. Beszélj másképpen. Látod, én őszintén szólok. Igazat akarok tenni.
– Igen.
– Nekünk kettőnknek együtt kell haladnunk – szólt Nero. – Nagy terveim vannak veled a jövőben. A quaestori, vagy consuli méltóság nyitva áll előtted, hogy érvényesítsd fényes tehetséged a birodalom javára. Kell talán tartomány? Csak egy szavadba kerül. Bithynia. Vagy például Syria.
– Nem.
Nero érezte, hogy hamisan kezdte. Túlontúl magasan. Ezért lejjebb szállt. Újabb hangot fogott, hogy a kapcsolatot közvetlenebbé tegye. Pillanatról pillanatra tudta változtatni szerepét, zökkenés nélkül, folyamatosan beszélt, minden hangnemben.
– Öcsém – mondta melegebb árnyalattal, de tartózkodva –, kedves testvér, nem jó szemmel nézem, hogy visszavonulsz. Claudius atyánk közös volt. Tied is, enyém is. Tied a vér szerint, enyém a szíve szerint. Mindkettőnket kedvelt. Emlékezned kellene, mivel tartozol neki és nekem. Nem helyeslem tehát, hogy magányban élsz és nem kérsz részt a munka dicsőségéből. Némely esetben a szerénység szerénytelenség.
– Beteg vagyok.
– Tudom – és megállt.
[…]
A nyavalyatörés üldözte őt, az „isteni kór”, a „szent nyavalya”, melyet a rómaiak Herkules–betegségnek neveztek, a beteget pedig, ki ebben szenvedett, átkozottnak és látónak, szerencsétlennek és szerencsésnek hitték. A császár se szánta most őt. Inkább irigyelte egy kicsit. Mert érdekesnek tartotta.
Majd folytatta:
– De azért mégse kellene elhagynod engem. A versenyeken, ünnepélyeken, gladiátor–játékokon sohase látlak.
– Nincs időm.
– Értelek, te írsz. Irodalommal foglalkozol. Ah, a művészet hosszú, az élet pedig rövid, mondja Hippokrates, a görög orvos, aki a halhatatlan költőket is halandóknak jelenti ki ezáltal. Magam is érzem ezt. Bizony sietni kell. Olvastam verseidet. Egy–két sora megragadott, elbűvölt. Csodálatos tehetség vagy, Britannicus, eredeti és friss. A gondolat világos, a forma, az ütem lejtése tökéletes. Érdekes, te is jobban szereted a dactilost és anapestust, mint a trocheust és iambust. Akárcsak én. Mindig mondom, hogy a iambus gyermeknek való játékszer. De a gondolkodásunkban, a művészetről való felfogásunkban is van valami közös. Te szintén írtál egy verset Apollóról, mint én. Aztán az a másik, az asclepiadesi, mértékben halványan emlékeztet az Agamemnon kezdetére. Természetesen egészen más. De mégis. Mintha a költészetben is rokonok lennénk. Nem gondolod?
– Hogyne.
– Úgy vettem ki szavaidból – mondta Nero – hogy lenézed a közéletet, a politikát. Talán igazad van. Amit az emberek alkotnak, hadvezérek és császárok, hamar elmúlik, a diadalívek összeomlanak és elfelejtik őket. Homérosz ezer évvel ezelőtt meghalt, Sappho hatszáz éve, Aischylos négy százada nem él, de többet tudnak róluk ma is, mint Caesarról vagy Augustusról.
– Igen.
– Azt kell megragadnunk, amit gondolunk és érzünk, nem amit birtokolunk. Én is ezt teszem. Drámát írok Niobéról.

Szólj hozzá!

Címkék: a nero költő véres újraolvasó


2010.10.02. 23:41 An-jou

Gondolatok Jóról és Gonoszról

 Bízunk benne, hogy Desiré mesternek is tetszettek volna az alábbi gondolatok. Tudjuk, őt is izgatta, mi lakozik az emberi lélek mélyén: hogyan küzd meg egymással Jó s Gonosz…

„Minden emberben, minden órában, két egyidejű igény működik, egyik Isten felé, másik a Sátán felé. Az Istenhez fordulás, vagy spiritualitás vágy a fokozatos elmélkedésre; a Sátánhoz fordulás vagy állatiasság, az alászállás öröme!” (Baudelaire gondolata, Georges Bataille tolmácsolásában)

„Ahhoz, hogy [az ember] belevethesse magát a Rosszba, teljes egészében azonosulnia kell a Jóval.” (Sartre)

„A Rossz szakadéka vonz, függetlenül attól, hogy mekkora hasznot hajtanak a rossz cselekedetek.” (Bataille)

„A Jó a tétlen, s az Észnek engedelmeskedik. A Rossz az Energiából fakadó tevékenység. […] Isten örökké fogja büntetni az Embert, amiért az a Benne levő Energiáknak enged. […] Az Energia az egyedüli élet, s a Testből ered; az Értelem a határa, külső kerülete az Energiának” (Blake)

„Az erkölcsösség embere elítéli az energiát, aminek híján van. Minden bizonnyal ettől vált emberré az ember. Honnan merítette volna az életerőt, ha nem ítélte volna el az energia túláradását, ami felkavarta; más szóval, ha mindazok, akiknek hiányzott az energiájuk, nem térítették volna észre azokat, akiknek túl sok volt belőle.” (Bataille)

"[Az ember] magasabb és alacsonyabb nézőpontból ismerheti meg önmagát: önnön fényéből, a benne meglévő isteni princípiumból, és önnön sötétségéből, a benne lakozó ösztönös-tudatalatti, démoni princípiumból.” (Bergyajev)

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: blake sartre bergyajev ákombákom bataille


2010.09.08. 21:16 Deziré

Rudyard Kipling: Ha… (ford. Kosztolányi Dezső)

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlöltségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol – s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van, összetörve,
silány anyagból építsék azok,

ha mind amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz,
és szíved is, mely nem hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked, s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és – ami több – ember leszel, fiam.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: rudyard kipling újraolvasó ha…


2010.09.07. 22:12 Deziré

A KD-dosszié. CV

„1885 március 29-én születtem Szabadkán. Ez kétségtelenül életem és életrajzom legjelentősebb eseménye. Mi is történhetik valakivel több, minthogy megpillantja a napot és a csillagokat, az eget és a napfényt s rejtélyesen egy bolygóra kerül, melyet addig nem ismert és azután sem ismerhet meg soha? Erről egy egész életen át vallhat anélkül, hogy bármi mást tapasztalt volna. Én is ezt tettem akkor, amikor írtam.

Életrajzomat szeretném máris befejezni. De egyéb adatok is kellenek. Édesanyám művelt, kitűnő ember volt, a berlini egyetemen még Helmholz-ot hallgatta, európai szellemet terjesztett maga körött a vidéken, rám is edzően hatott, mindig bátorította irodalmi szándékaimat, ellentétben az »irodalomtörténeti apákkal«. Mély hatást gyakorolt rám nagyapám is. Személyesen ismerte Kossuthot, Petőfit. Amint Veress Ignác emlékirataiban olvasható, a szabadságharc egyik utolsó röppentyűjétől ő a fegyverletétel előtt sebesült meg. 1848-tól 1858-ig török és amerikai számkivetésben élt. Engem nagyon szeretett. Ő beszélt nekem először a tengerről, az angol nyelvről és a háborúról.

Tizenhét esztendős voltam, amikor első versem megjelent Vészi József Budapesti Naplójában. Budapestre jövet megismerkedtem Babits Mihállyal, Somlyó Zoltánnal, Juhász Gyulával, Karinthy Frigyessel. Ezeket a barátságokat ma is a sors legendás ajándékának tekintem. Csáth Géza az unokaöcsém volt. Már kiskorában írónak készült, festegetett, zenét szerzett.

Mit mondhatok még? Huszonnyolcéves koromban találkoztam először a fiatal Thomas Mann-nal, akit akkor még csak a kiválasztottak ismertek, azóta levelezek vele s évtizedeken át követhettem a világhír felé ívelő tündöklő pályáját. 1919-ben egy olasz újság megírta, hogy kivégeztek a Vérmezőn.

Az írótól voltakép lehetetlen nyers élményt követelni. Olyan az ő élete, mint egy koldustanya. Minden kincsét fölhasználta, kirabolta, elorozta az irodalom számára. Érzem, hogy életrajzom se teljes. Egyik barátom múltkor a kilencéves fiának beszélt rólam és megemlítette, hogy költő vagyok. A kisfiú megkérdezte, mikor születtem, aztán megkérdezte, mikor haltam meg. Véleménye szerint a költő pályája csak akkor kerek és egész, ha már meghalt. Talán igaza is van neki.”

(Forrás: Színházi Élet, 1935. okt. 20. Köszönet érte Wunder kollégának!)

1 komment

Címkék: életrajz cv kd dosszié


süti beállítások módosítása