Mi van veled? Éjfélkor hirtelen elszakadtál egy társaságtól, amely szeretett és marasztalt. Aztán rohantál, egyedül, a mellékutcákba és sikátorokba, abba a szennyes őserdőbe, ahol vékony férfiak csúsznak, mint a kígyók és nők állnak, vörös selyemruhában, kövér és ronda kajdácsok. Sokáig csavarogtál a névtelen utcák labirintusában, míg végre megállapodtál a nyomdaépület előtt. Nem is tudtad, hogy ide akarsz érkezni. A lábad tudta, de az agyad nem. Az nem merte bevallani, hogy még egyszer – utoljára – meg akarom nézni a versemet, amelyet most szednek és holnap reggel kell megjelennie. Csak álljunk meg, egész őszintén, lábam és szívem. Mondjuk ki, hogy nekünk mégis ez a legfontosabb.
A nyomda csak valamikor hajnal felé készül el. Addig talán járkáljunk itt, csöndesen és egyszerűen. Három rövid órácska. Elmenni már nincs erőm. Ide vagyok szögezve, a versem mellé. Ez az éjszaka pedig a tizenkilenc éves éjszakáimhoz hasonlít. Akkor mindig hideglelős szájjal strázsáltam a kézirataimat és most mikor megtapintom az ütőerem, a halántékom, a hidegen izzó kezem, azt veszem észre, hogy lázam van, a régi gyermekbetegségbe estem, recidiváztam. Ki értené ezt meg? Magam is megijedek tőle. Ha a legjobb barátommal találkoznék, aki minden titkom ismeri, elfordítanám az arcom, nagy szemérmesen–zavartan, a tetten–értség rémületével hazudnám, hogy csak várok valakit, csak sétálok, csak azon tétovázom, hogy melyik kávéházba menjek. Meggyónni – önmagamnak is – nehéz, hogy a nyomdafesték részegséget okoz, nekem, aki régóta írok. De a vallomás megtisztít. Becsületesnek érzem magam, hogy ilyen szókimondó vagyok és nem játszom az olcsó játékot, mint akik penészes diplomáciával azt állítják, hogy az írásnál fontosabb egy szivar, de rögtön epesárba esnek és hasgörcsöt kapnak, mihelyt valaki véletlenül tovább lapozza írásaikat. Ők csak takarnak egy sebezhető pontot. Mindenesetre gyávaság és kényelem. Mert kényelmes felelőtlenül élni – ezt mondani, csak dilettáns vagyok, bankár, sportsman, nőhódító – nem állni teljes lélekkel a felelősséget azért, amit művelünk. Aki bátor, az feltakarja a mellét. Ide lőjetek, barátaim.
Vajon természetes–e, hogy megszokjuk a nyomdafestéket, lehet–e, szabad–e ezt megszokni? Igaz, nekem is vannak közönyös pillanataim. A légtornász is ásíthat a hintán. Gyakran fásultan vacsorázom barátaimmal, bár tudom, hogy mindnyájunktól – tőlem is – szednek egy–egy kéziratot, másnapra, a város különböző nyomdáiban. Természetesnek találjuk az üzemet. Ma azonban – a világosan látás éjszakáján – érzem, hogy nem ez a természetes. Van–e az írásnál természetellenesebb és van–e nagyobb kockázat? Van–e keményebb viadal? Van–e igazabb demonnizmus? Ami pedig minket, írókat illet, az a természetes, hogy az utolsó pillanatig itt kukoricázzunk a nyomda előtt és várjuk a sorsunkat. Különben olyanok vagyunk, mint az apa, aki míg az asszonya vajúdik, valahol távol pezsgőzik egy orfeumi ringyóval és nem gondol a gyermekére.
Járok le s fel a nyomda előtt és mondogatom a versemet. Minden versemet kívülről tudom. Hangosan beszélek, az égre meresztve a szemem, vagy az aszfaltra tekintve, mereven. Egy éjszakai járókelő megfordul utánam, csóválja a fejét, valami szánalmas részegnek gondol. Józan vagyok? Alig hiszem. Morzsolom és őrlöm fogaim közt a szókat, keményen, mintha vasat harapnék. Hosszú-hosszú napok alatt születtek ezek a sorok (olyan napokon, amelyek nem hasonlítottak a többiekhez), ismerem minden pont, gondolatjel és vessző helyét, de most hirtelenül úgy látszik, hogy közel, nagyon közel van a holnapi reggel, mikor majd megmutatják arcukat a világnak. Minél többet mondogatom, annál inkább elfog a rémület, hogy az egésznek semmi, de semmi értelme sincs. Horror vacui! Félelmek félelme, az űrtől, a semmitől. Nem hogy ezt és azt nem értik majd, itt és ott, de hogy a szók makrancosan megbokrosodtak, megváltoznak, mint a fasorok nagy földrengések alkalmával, és a többi embereknek, akik most olyan idegeneknek rémlenek, egyáltalán nem jelentik azt, amit nekem jelentettek. Lehet, hogy azt olvassák bánat és azt értik cwppwxwy. Én pedig erre az ingó talajra építettem mindenemet.
Végre annak, amit írtam, semmi kapcsolata sincs a hétköznapi élettel. Nem levél, amiben közlök valamit, nem sürgöny, amely határozott és hasznos dologra teszi figyelmessé embertársaimat, nem értekezés, amely mindnyájunk közös ügyéért száll síkra s megmagyarázza, mi a földi zarándoklás értelme. Önmagáért van. Ha nem értik meg – minden sorát és célzását, – akkor még a jó szándék is fenét ér, akkor el vagyok veszve. Bizony isten halálos torna ez. Hiszen az én versem nem az életem egy rongy hangulatát viszi magán, de az egész életemet, ez az életem veleje és jaj nekem, ha elvágódom. Alapjában pedig az űrbe beszélek, a semmibe, amiből teremteni akarok valamit, a fekete tölcsérbe. Ebben a percben ájulatos merészségnek érzem a vállalkozásom és félni kezdek attól is, aki mindezt meg merte kockáztatni. Úgy rémlik, hogy az éjszaka sötét hangversenytermében egy nagyon magas dobogóra álltam, ezer és ezer reflektor szegeződik az arcomra, a számra, a szememre, testem tűhegyes villanysugarak szurkálják. Menekülni szeretnék innen. Ne nézzetek reám. Segítsetek, segítsetek.
.jpg)
Hozzászólások