– Mondd csak Desiré, álltál te már szemtől-szemben a Hatalommal? Fölfedték magukat valaha előtted? Megadták neked az esélyt, hogy nyíltan vállalhasd önmagad és a hited előttük? Vagy inkább valami esti összejövetelen, inkognitóban poharazgattak veled? S várták, hátha mondasz valamit, amit szerintük nem kellene mondanod. És te közben csak azt a hűvös szellőt érezted körülöttük, amit az érzelmek nélkül élő emberek körül lehet érezni – suttogta AnJou, félig álmosan, félig ittasan. Aztán kibámult az ablakon. Látta az esti körutat, látta elsuhanni az autókat, és látta a nőket és a férfiakat, akik a hűvös időben igyekeznek hazafelé. Aztán újra befelé fordult. A szobája belseje felé. S belenézett a tükörbe.
– Úgy veszem ki szavaidból – felelte Desiré kissé gúnyosan, ki egy ideje már ott kuksolt, s csak arra várt, hogy AnJou rápillantson végre –, hogy lenézed a közéletet, a politikát. Talán igazad van. Amit az emberek alkotnak, hadvezérek és császárok, hamar elmúlik, a diadalívek összeomlanak és elfelejtik őket. Homérosz ezer évvel ezelőtt meghalt, Sappho hatszáz éve, Aischylos négy százada nem él, de többet tudnak róluk ma is, mint Caesarról vagy Augustusról…
– Lehet. Talán igazad van, Desiré. Tudod, én mindig arról fantáziálok, hogy egyszer majd szemtől-szembe kerülök egy ilyen hatalmassággal. Úgy egészen nyíltan. Persze a hatalmasság biztosan föl lesz fegyverkezve, mint Góliát, hiszen pőrére vetkőzni úgysem merne előtted – mosolygott AnJou. – S még a rendjeleit is magára öltené, hogy még nagyobb "biztonságban" legyen. A sok dísz a ruháján ugyanis elvakítja. Ha pedig valami véletlen folytán tükörbe kellene néznie, nem is kellene mást látnia, csak ezeket az érdemrendeket. Nem kellene meglátnia a saját arcát – fejtegette AnJou.
– Nézd a császárok képmását, az államférfiak szobrát a fórumon – vette át a szót Desiré. – Horpadt, gödrös arcuk a mély redőkkel, álmatlan homlokuk, mely megdicsőült ércben és márványban, mind arról regél, hogy ismerték az emberek mérhetetlen aljasságát, kapzsiságát, megvásárolhatóságát, pipogyaságát és határozatlanságát. A költők ismerik az eget. De ők ismerik ezt a földet, minden sarával és mocskával.
– Talán azért viselik rendjeleiket alattvalóik közt is, mert tudják, hogy ők is csak tükröt tartanak nekik – ragaszkodott AnJou továbbra is a tükrökhöz. – De én pőrére vetkőznék előttük! Igen, ez is egy tükör lenne, Desiré. Bár egészen másfajta tükör. Rákényszeríteném őket, hogy farkasszemet nézzenek egy mezítelen emberrel, akinél nincsen se fegyver, se pajzs, hogy védje magát…
Desiré mosolygott AnJou-n. Eszébe jutott az élete. A vágyai, amikkel annak idején nekiindult ennek az utazásnak. Majd így beszélt:
– Legjobban szerettem volna emberek nélkül élni, meztelenül, gőgösen, ahogy születtem. Csakhogy ez nem volt lehetséges. Mert hogy közéjük kerültem, körülvettek és nyomban azt firtatták, mi a véleményem erről vagy arról a politikai kérdésről. Költő voltam és bölcs. Közönyös, mint a természet. Csak az örökkévaló dolgokról volt véleményem, de erre nem voltak kíváncsiak. Az ő hitvány, unalmas életharcukról pedig egyáltalán nem volt véleményem. Vagy mi a véleménye egy virágnak a szenátus újabb határozatáról, egy olajfának a cirkuszi vörös vagy fehér pártról? Mikor gondolkozni kényszerítettek, mert számomra se volt kegyelem, rájöttem, hogy az ő ügyükről, melyekről nekik csak egy véleményük volt, nekem legalább két véleményem van, hol ez, hol pedig az, amilyen oldalról szemlélem. A költőben minden megfér egymás mellett, jó és rossz, arany és sár. Nem is az a bűnöm, hogy változott a véleményem és csupa ellentmondás voltam, mint maga az élet, hanem az, hogy egyáltalán színt vallottam.
– Nem, szerintem nem szükséges megszólalnod ahhoz, hogy érezzék, te nem vagy olyan, mint ők. Ezt ők a szagod után már tudják. Egyszerűen nem tudod letagadni – gesztikulált hevesebben a tükör előtt állva AnJou. Aztán Desiré, ugyanezekkel a mozdulatokkal visszafeleselt AnJou-nak:
– Lángnak születtem, különbnek, érzékenyebbnek, értelmesebbnek, mint itt akárki. Jobb is voltam, tisztább, mint azok a korlátoltak, akiket jellemeseknek, azok a képzelethíjas durvák, akiket férfiaknak, azok az esztelenek, akiket hősöknek neveztek. De látod, mégis hová jutottam. Lerokkantam, mert közösséget vállaltam az emberekkel. Hibát követtem el, tudom. Aki szereti az életet, az olyan, mint én. Hasonló az élethez, mely szép és zagyva. Aki szereti a halált, az olyan, mint Nero. Meddő és sötét. Aki az egyenességet szereti, az olyan, mint Burrus. Igazat mond és belehal. Enyém volt a szebb sors. Éltem, ameddig lehetett.
És megállt. Némán meredt AnJou-ra. AnJou közelebb lépett a tükörhöz. Egészen közelről nézte Desirét. Farkasszemet néztek egymással. Látta a szemeiben égni a tüzet. A láng ott csillogott a tükör üvegén. Aztán lefelé nézett, a gyertyára, mely végig ott lobogott előtte. Mosolygott, ásított egyet, s elfújta.
Hozzászólások