kosztolányidezsőtér

Manapság elértük azt a komoly civilizációs szintet, amiről őseink is bizonyára a barlangok mélyén álmodhattak már, sőt a későbbi évszázadok során is, és mindig-mindig. Szóval manapság már mindent megkaphatunk. Pénzért, persze, mi másért. Megvehetjük magunknak a boldogságot, megvehetjük a barátságot és a szerelmet, megvehetjük az ihletet, a zsenialitást is. Sőt, még magát Kosztolányit is!

Megvehetjük, hogy jól essen a reggeli. Megvehetjük, hogy jó mély lélegzetet (meg)vehessünk a friss levegőből. Megvehetjük, hogy szép álmaink legyenek, hogy jókat aludjunk éjszakáról-éjszakára. Megvehetjük, hogy a nehéz helyzetekben erősek legyünk. Hisz megvehetjük például, hogy a rákos sejtek ne burjánozzanak már annyira a testünkben vagy éppen a szívkoszorúereink meggondolják magukat, mielőtt görcsbe rándulnának. Így aztán már nincsenek is nehéz helyzetek, mert hiszen eleve maga a kérdésfelvetés is értelmetlenné válik.

De megvehetjük, hogy a barátunk egy életen át, tűzön-vizen át mellettünk álljon, és ha még többet fizetünk neki, a háborús helyzetekben majd magát löveti le helyettünk. Sőt, ha fizetünk a kedvesünknek is, holtomiglan-holtodiglan imádni fog bennünket. Pénzért mindig kívánni és ölelni fog, tiszta szívből. Bearanyozza majd minden napunkat, egy kis aranyért cserébe. És tényleg, és őszintén. Ezt érezni is fogjuk. Persze, csak miután megvettük az érzést magát is.

Na és fizethetünk azért is, hogy a mi fejünkből is kipattanjon egy-egy e-egyenlőemszercénégyzet vagy épp mi is képesek legyünk összedobni egy Bűn és bűnhődést vagy egy Háború és békét. Sőt, még arra is képesek lehetünk, persze, csak ha megfizetjük, hogy Istennel koccinthassunk a szülinapi partinkon. Ha akarjuk, nem is olyan nagy összegért, Isten még tósztot is mond! Erről bővebb információkat Isten weboldalán olvashatunk. (Mivel a reklámért Isten külön nekünk nem fizetett, így nem áll módunkban a honlap címét megosztani olvasóinkkal. - A Szerk.)

De fizethetünk Kosztolányi műveiért is. Sőt, még licitálni is lehet rájuk! Fizethetünk a kézirataiért, a könyveiért. De fizethetünk azért is, hogy azt tegyük a munkáival, amit csak akarunk! Átírhatjuk azokat, sőt, ki is sajátíthatjuk őket. Azt mondhatjuk: az Esti Kornélt én írtam! Igen, én találtam ki, miközben a fürdővízben elmerültem, és rájöttem, "minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt..." Még azt is kiáltottam utána, hogy: Heuréka! És ha fizetünk a közönségünknek, elhiszik nekünk, és még méltató kritikákat is írnak rólunk amellett, hogy megkapjuk az éppen aktuális legmagasabb állami kitüntetést.

De megvehetjük magát Kosztolányit is! A szerényebbek, beérik a Kosztolányi-babákkal: van bepólyált fejű Kosztolányi-baba, akivel a haldoklási jeleneteket lehet eljátszani; van szerelmes Kosztolányi-baba, akivel a Káma Szútra útmutatásai alapján lehet játszani; meg persze van a dolgozó Kosztolányi-baba, aki, ha megnyomunk rajta egy gombot, azonnal elkezd írni. De van a színházba járó Kosztolányi-baba is, aki szép frakkban van, nagyon-nagyon ünnepélyes megjelenéssel! (Mint halljuk, hölgyek körében ő a legnépszerűbb.) És persze ott a gyerek Kosztolányi-baba, akivel a szabadkai aranykor élményeit lehet felidéztetni. Például ha a gyerek Csáth-babát is megvesszük mellé, könnyen lemodellezhetjük azokat az állatkínzó jeleneteket is, amikről Csáth írt a novelláiban. (Lásd ott.)

A legmerészebbek persze nem érik be a babákkal. Ők magát Kosztolányit akarják. És persze meg is tehetik, hiszen megfizetik. Mint hallottuk, a sztársebész Frankenstein doktor úrral (a doktor úr elérhetősége - telefon, e-mail - a szerkesztőségben! - A Szerk.) többen is fölvették már a kapcsolatot. Fölmérették már a sírt is a Fiumei úton, hogy hány ásó kellene. Kapa és nagyharang nélkül, persze, mert ha megunjuk, akkor ki választ majd minket külön? De ne menjünk ilyen messzire! Sose gondolkodjunk előre! Hiszen megvettük azt is, hogy ne kelljen előre gondolkodnunk. Egyelőre maradjunk csak annyiban: mi megvettük, amit lehetett!

"Mennyit firkálok hiába! Eszme, cél nélkül."

"Ha ez a hányás nem lenne, jól érezném magam."

"Jaj ez a Bözsi. Izgatottan írok neki valamit, sillabizál, aztán nevet, hogy nem tudja elolvasni. [...] Oly buták az emberek, ha olvasnak. Bözsi, aki szívből kacag éjjel, hogy egy haldokló kezeírását nem tudja elolvasni, aztán bocsánatot kér, s azt mondja, nagyon szeret."

"Testvér - el tudod-e képzelni lelkiállapotomat?"

"Nem hiszem, hogy hazamegyek. Hogy kell meghalni? Taníts meg rá."

"Édes Gizi, szerelem, szépség, jóság, boldog vagyok, hogy látlak."

"Sohase vacsoráztam. A vacsorát barbárságnak tartottam. A gyomor legyen üres, ha alszunk. Így volt. Vacsorám egy csésze kávé."

"Borzalmas hely ez itt. Ki vagyok szolgáltatva mindenkinek."

"Édes Barátom, légy mellettem. Mikor jössz vissza?"

"Édes jó barátom, ne hagyj el. Légy velem. Ne unj meg. Örökké hálás leszek neked, vénkoromban is. Te még nem ismersz engem."

"Van itt az éjjeliszekrény alsó fiókjában egy füzet. Vedd ki. Most pedig előttem tépd szét, dobd a papírkosárba."

"Varázsdoktor - darázsdoktor."

(Forrás: http://irodalom.elte.hu/mta/kd_besz.html)

Sok történet szól arról a szerkesztőségi szobáról, ahol Farkas Imre, Harsányi Zsolt, Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső dolgoznak együtt. Itt szoktak lefolyni a magyar zsurnaliszta-élet legmulatságosabb ugratásai és tréfái.

Ezt a szobát most a töltőtoll-probléma tartja lázban. Tudni kell, hogy Kosztolányi a legnagyobb magyar töltőtoll-szakértő. Egész seregletre való töltőtolla van szép aranyhegyekkel, mindegyikben különféle tinta van, piros, zöld, fekete, lila. Karinthy Frigyes is nagyon szereti a töltőtollat, de elvesztette a magáét. Egy szép napon tehát odaszólt Kosztolányinak.

– Te Désiré, adj el nekem egy töltőtollat. Neked van elég.

– Nem adhatok, nekem mind kell. Hanem van egy, amelyik elromlott. Azt javítsd meg magadnak. Aztán az anyagiakról majd beszélünk.

Karinthy átvette a rossz töltőtollat, hazavitte, otthon nekifogott, fúrt, faragott, reszelt, feszegetett, kalapált rajta és végre keserves munka után megjavította. Egész kitűnő töltőtoll lett belőle. Diadallal vitte be a szerkesztőségbe. Mindjárt írt is vele egy paródiát valamelyik színdarabról. Aztán kezdett alkudozni.

– Hogy adod?

– Ötven koronáért.

– Egy rossz töltőtollért van lelked elkérni ötven koronát?

– Nem rossz. Nagyszerűen tudsz vele írni.

– Ja, mert én javítottam meg.

– Az mindegy. Ha drágállod, add vissza.

– És a munkám akkor kárba vesszen?

Ezen nem tudtak megegyezni. Hosszú vitákat folytattak. Végre is abban állapodtak meg, hogy döntőbírónak felkérik Harsányi Zsoltot. Harsányi kihallgatta a feleket, aztán a következő bölcs ítéletet hozta:

 (Már megint az Otthon Körben történt valami… Íme:)

Az Otthonban ültünk együtt, nehányan, akik nem kártyáznak, kint a párnás gyékényszékeken. Egyszerre Kosztolányi, aki éppen a Nyugatot lapozgatta, felnevetett.

– Óriási! – mondta.

– Mi az óriási? – kérdeztem én.

Válasz helyett letette a Nyugatot és az utolsó, üres oldalát fordította felém.

– Ismered Kádár Endrét?

– Hogyne. Kitűnő ifjú író, a háború óta Svájcban él. Éppen most folyik egy regénye, a Nyugatban.

– Tudom.

– Azt hiszem, Balalajka a címe. Nagyon érdekes, az első folytatását már olvastam.

– Tudom.

– Ha tudod, hát minek kérded.

– Ismered személyesen is?

– Hogyne.

– Jól emlékszel rá?

– Persze, mit akarsz vele?

– Le tudnád rajzolni?

– Hogyne… Csupaszképű, barna, ábrándosképű fiatalember, az orra…

(Cseh Tamás - Bereményi Géza: Désiré és a múlt, in Antoine és Désiré című album, 1978.)

Tűz
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű
te fűtsd be a mozdonyt halálra,
hajszold, hogy fekete magánya
ne legyen néki teher,
tűz
te gyönyörű,
ihlet, mindenség-gyökerű,
virágozz a vérző madárban,
égesd hogy a sorsot kimondja,
nem a hamuvá izzó csontja,
virrasztó igéje kell,
tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjuság királya,
tűz!

(Lapzárta után érkezett a hír, hogy a fentebb közölt vers nem is Desiré mester alkotása, hanem Nagy László műve… A "tévedésért" ezúton is elnézést kérünk olvasóinktól. Reméljük, azért örömük telik e sorokban is. Illusztrációnk Annika Freyah Nilsen munkája – A Szerk.)

 1. Szervusz, kérrrlek!

- Mondja, Monsieur Desiré, Önnek melyik a legkedvesebb tegeződéssel kapcsolatos élménye?

- Hetedikes gimnazista koromban egy vacsorán a tornatanárom letegezett, és felszólított, hogy tegezzem vissza. Olyan boldog voltam, hogy képes lettem volna egy félórát guggoló térdállásban tölteni…

2. Kannibálok

- Ön már találkozott kannibálokkal, Monsieur Desiré? Van ezzel kapcsolatban valami kedves kis anekdotája olvasóink számára?

- Ebédelünk a vendéglőben. Asztaltársam egyszerre fölordít. Kezéből kiesik a kés, villa. Mutatja nagyujjának legfelső percét, melyen friss harapás kékesfehér nyoma látszik. Amíg rágta a serpenyőrostélyost, ujja véletlenül a szájához tévedt, s a marhának szánt harapás ezt érte.

3. Divat

- Mondja, Monsieur Desiré, hogyan áll Ön az öltözködés kérdésével? Mennyire követi a divatot? Mennyire figyeli a legújabb haute-couture modelleket a kifutókon? Tudjuk ugyebár, hogy például Oscar Wilde mester saját maga tervezte ruhatárának darabjait…

- Budapestre több tucat vékony, szalagszerű nyakkendővel érkeztem meg, amelyeket színes mellényeimhez és magas, "Vatermörder"-szerű gallérjaimhoz viseltem. Ezekből ma már csak a gallérok maradtak meg. A keménykalapot személy szerint gyűlölöm, számomra borzasztó a gondolat, hogy egy kalapot nem formálhatok egyéni szeszélyem szerint, hanem az alakítja fejemet úgy, ahogy ő akarja. Több keménykalapomat saját kezemmel gyilkoltam meg. Gyűlölöm ezenkívül a francia-cipőt, mely azt akarja elhitetni a világgal, hogy a lábunk vége olyan hegyes, mint a tű, és a cilindert, mely arra van hivatva, hogy egy vízfejet vagy egy agytályogot takarjon el, kíméletesen…

(Forrás: Színházi Élet, 1928. ápr-jún. Köszönet értük Végh Dánielnek!)

 AnJou úgy érezte magát, mint Zorba, valahol az utolsó fejezetek egyikében. Összedőlt minden körülötte, s ő ott állt a semmi közepén. És hirtelen nem tudott mit csinálni, elkezdett hát táncolni. És közben érezni kezdte azt a mámort, amit a tánc jelent. Tánca közben egyre jobban megrészegült, s már nem is a semmit látta maga körül, hanem a Mindent.

Desiré ebben az önfeledt pillanatban jelent meg. Nem, nem volt ünneprontó. AnJou sokat tanult tőle korábban is, így nem zavarta, hogy eljött, megnézni a táncát. Inkább kíváncsi volt rá, hogy Desiré mit gondol a tánc misztériumáról.

– Egy bálterembe értem, s táncolni kezdtem táncos éjjel, táncoltam zengő korcsolyákkal,
torkig lakó, vak szenvedéllyel – kezdte mesélni. – Rogyásig-tánc, te álmok álma! Csak álmainkban táncolunk így… – folytatta.

– Gondolod? Dehát az élet álom, vagy nem?

Desiré elgondolkodott. Mosolygott. Persze, hisz jóval többet tudott, mint AnJou. A halottak nyugalma ült az arcán. A már nem-álmodók tudása hallgatott benne.

– De nem felelnek, úgy felelnek, igaz, Desiré? Mi ez a csönd? A tánchoz zene kell, sok-sok zene!

– Ugrálni kezdtem esztelen – folytatta hirtelen. – Csiklandtak és ízekre téptek,
 kacagtak és fájt a fejem.
S a nászra, nászra jött a gyász és elfagyott a kacagás, és a legtáncosabb leányka meghalt a bús, farsangi porban – 
hajnalra – tüdőgyulladásba’.

És elhallgatott megint. Aztán hosszan sóhajtott, s újra folytatni kezdte meséjét:

– Tovább, tovább! – terelte a szót, szedte elő a cigarettát. – És mentem újra a hóba, ködbe, éjbe fúlva, 
és egy hatalmas, dús terem
 tárult elébem hirtelen. Torták puffadtak mézes habban, ezüst tálcán angolna, kappan, 
fekete bor és szőke pezsgő,
 bűnös szüzek és sok tüzes nő. Hogy merre jártam? Nem tudom már. De ott volt sok tisztes személy, víg hercegek ópium-gőzben lihegtek tiltott kéjekér’. 
Ott volt a véres szemű Bacchus, és több méltóságos alak
 verejtékezve és zokogva 
a roskadt asztalok alatt. Mind kornyikált, ivott, dülöngött, elmélkedett magában halkan, s az asztalfőnél hosszú frakkban ott ült az ördög…

– Minden bálban ott ül az ördög, Desiré. És minden bálban ő húzza a talpalávalót. Lehet, hogy neki táncolunk, nem magunknak? Vagy nem Istennek?

De Desiré delejesen tovább folytatta, nem is figyelt már AnJou-ra.

– Csak mentem újra, szálltam egyre,
hajnalodó, kék táncterembe,
tiport rózsák közt andalogtam
és hajtűket szedtem föl ottan.
Az ég lassan derült felettem,
sírtam, temettem és feledtem,
és szédelegve
járkáltam egyre,
de merre tértem, nem tudom.
A fülem csengett,
egyszerre csend lett
a hamuszínű körúton.

AnJou maga elé bámult. Kijózanodott. Ő is ott állt, a körúton. Most még hamuszínűbb volt. A házak koszosak, a mellékutcák porosak. Alapjáratban minden mocskos és piszkos volt körülötte. Csak a tánc nem. Az őszinte volt. Még akkor is, ha magának az ördögnek táncolt.

Írtunk már Desiré mester kártyaszenvedélyéről, s idéztük is már kedves sorait az Ördög Bibliájáról. Ezúttal újabb kis anekdotával ajándékozzuk meg olvasóinkat, bizonyítandó, hogy a Mester még akkor sem adta föl a küzdelmet, mikor már szinte semmije nem maradt.

„Nem is olyan régen állandó látogatója volt az Otthonnak Kosztolányi Dezső is, elmaradhatatlan aktatáskájával, amelyben megkezdett munkáit állandóan magával hordta. Kosztolányi a bakkszobába is belátogatott. Egyik nagy kártyacsatájának emlékét őrzi a következő kedves anekdota. Egy éjjeli kártyacsatában Kosztolányi utolsó koronáját, sőt minden mozgosítható értéktárgyát is elvesztette. Amikor már semmi egyebe nem maradt, feltette az utolsó lapra a tehetségét. Pechje volt, az is elveszett. Kábultan bandukolt le a lépcsőn a ruhatárba, ahol a ruhatáros így fogadta:

– Jó reggelt, tüstént hozom a felöltőt, Pakots úr!

Kosztolányinak elmaradhatatlan társa volt Karinthy Frigyes. Ma már csak ő jár fel nagy ritkán az Otthon Körbe, Kosztolányi végképp elmaradt. Az irodalmon kívül csak családjának él és legújabb szenvedélyének, a bicsérdizmusnak, amely, úgy látszik, nem árt meg neki, ma is olyan szép verseket és cikkeket ír, mint azelőtt.”

(Forrás: Clio: Írók a clubzsöllyében. Milyen az élet az Otthonban és a Fészekben”, Literatura, I. évf. 6. sz., 1926. jún., 15–18. A cikk megtalálásáért köszönet illeti Dobás Katát!)

Tárgyi jegyzetek:

Bicsérdizmus = Bicsérdi Béla elvei szerint való táplálkozási mód. Eszerint a legfontosabb táplálékok a nyers növényi eledelek, főzelékek, gyümölcsök. A külföldön nagyon elterjedt „természetes táplálkozás” mozgalmának magyar változata, mely a világháború utáni években egy ideig divatban volt. Egyoldalúsága és az előírt sok koplalás következtében tartós alkalmazása a legtöbb szervezetre káros. (Forrás: Metapédia)

Otthon Kör = Magyar írók, hírlapírók és művészek 1891-től 1948-ig fennálló budapesti társasköre volt. Solder Hugó kezdeményezésére alakult 1891-ben, első elnöke Rákosi Jenő, titkára pedig Solder lett. Kezdetben székhelye a budai Fiume szállóban, majd a Múzeum körúton volt, 1898-tól az Otthon Kör tartósan az erzsébetvárosi Dohány utca 76. szám alatt, a Márkus Géza által tervezett eklektikus épületben működött. Fő célja a művészvilág társaséletének felélénkítése, irodalmi és művészeti előadások, összejövetelek szervezése volt. (Forrás: Wikipédia)

Pakots úr = Pakots József (1877–1933) újságíró, író. Joghallgatóként az Egyetemi Lapok szerkesztője volt, később a Petőfi Társaság titkára és a Petőfi-ház igazgatója. 1922-től nemzetgyűlési, majd 1926-tól országgyűlési képviselő, demokrata párti programmal. 1932-ben megszervezte az Írók Gazdasági Egyesületét, melynek haláláig elnöke volt. Dramaturgja volt a Star filmgyárnak. Számos regénye és novelláskötete jelent meg. (Forrás: Magyar életrajzi lexikon)

Tudjuk, hogy Desiré mesternek szívügye volt az anyanyelv. Anno még egy akadémiai bizottságba is beválasztották, melynek tagjai nyelvtisztító mozgalmat is hirdettek. Egy korabeli olvasói levél, melyet a Literatura 1932 decemberi számában közöltek, azonban arról tájékoztat, hogy Kosztolányinak voltaképpen nincs is helye egy ilyen bizottságban. A következőkkel indokolja álláspontját a szerző: "egy kifejezés jogosságát nem az értelem szabja meg s aki szerint a nyelv olyan rendszer, melyben sok őrület van, ahogy Kosztolányi hirdeti, az nem is való egy akadémikus nyelvracionalizáló bizottságba s meglátja Szerkesztő Úr, hogy Kosztolányi, ha csakugyan költő, ha szíve és temperamentuma szerint az, nem is dolgozhatik sokáig együtt egy hivatásánál fogva merevítő, »örökérvényű« szabályokat kivonatoló akadémikus tekintéllyel. A költő, ha csakugyan az, akkor szó- és gondolatforradalmár, tehát 180 fokban ellenszöge minden akademizmusnak."

Ezt követően a cikk szerzője is elkezd gondolkodni a kérdéskörön, s a Transition című hágai folyóirat elmés tanulmányaiban leírt gondolatokból csemegézget a továbbiakban. Ahogyan fogalmaz: "A »Transition« is ilyen titkos misztériumnak tekinti a nyelvalkotást, amelynek szerinte ma is az a hivatása, hogy a technika és túlorganizáltság korában az irracionális érzelmek világának forradalmát készítse elő; a materializmussal szemben az eleven imagináció; mai és minden leendő szociális rétegskatulyázással szemben a hallucinatív erők védelme; a racionalizmus dogmáival szemben a médiumos kísérletek segítségével szublimált moralitás. Van a kötetben két érdekes cikk. Az egyik a Tretjakov-esetet taglalja s itt Gottfried Benn kimutatja, hogy mennyire hibás utakon jár a mai hivatalos orosz irodalompolitika, amely a költészetet hivatásnak és nem elhivatottságnak véli, hivatásnak, amelyet bárki dilettáns módra, mellékfoglalkozásképpen gyakorolhat, s amelynél nem a költői alkotás, hanem a riportázs, az anyagközlés az egyedül lényeges. Egy másik feltűnő tanulmányban Leo Frobenius, a neves Afrika-kutató foglalkozik a prehistória adataiból kifolyólag a lélek prioritásával. Szerinte az emberiség hajnalhasadásában mindenütt olyan korok jelentkeznek, ahol az ember maga semmi, a lélek minden."

Ezt követően további izgalmas leírásokat kaphatunk az ún. orfikus nyelvszemléletről, melynek szerzőnk szerint Desiré mester is híve. Értelemtagadó, őrületrendszerű nyelvfelfogásról beszél. Nem csoda hát, ha konklúziójában egészen odáig merészkedik, hogy egyetért a levélíróval, kinek köszönhetően szóba került az egész kérdéskör. Szavaival tehát: "a Tudományos Akadémia »Magyarosan« bizottságától aligha várható, hogy ennek az új nyelvszületésnek bölcsőjéhez keresztapául odaálljon s így igaza van olvasónknak, ha azt írja, hogy Kosztolányi - ha csakugyan költő - rövidesen konfliktusba kerül majd ezzel az akadémikus bizottsággal."

Mindenesetre ebben az esztendőben megjelent a Pesti Hírlap Nyelvőre, Desiré mester szerény hozzájárulása a nyelvtisztító mozgalomhoz, s utána is írt pár cikket a témakörről. Az, hogy ezekben a cikkekben vajon a Költő szólalt-e meg vagy pedig az akadémiai bizottság egyik tagja, legyen a mindenkori olvasó dilemmája.