kosztolányidezsőtér

(Az idei évtől több új rovattal is jelentkezünk. A Hétfői levél a Desiré mester által írott Heti levelek előtt kíván tisztelegni. – A Szerk.)

2011 kezdődött, azaz éppen egy évnyire vagyunk a világvégétől. De miket is beszélünk, már nincs is egy teljes évünk hátra, csak úgy két héttel kevesebbünk, mert a maja naptár 2012. december 21-én ér majd véget.

Ezzel kapcsolatban több minden is eszembe jutott. Először is micsoda üzleti lehetőségek rejlenek mindebben, amire már az idei esztendőben készülnünk kell! Az idén ugyanis már nem lesznek eladhatók a hagyományos naptárak, hiszen 2012 nem ér majd teljesen véget. Kénytelenek leszünk világvége-naptárokat venni és eladni, amelyek december 21-ével zárulnak le: az lesz az utolsó lapjuk.

A tartós élelmiszerek forgalmazói szintén gondban lesznek. Ha egy konzerv mondjuk öt évig lenne ehető, akkor amiket az idén gyártanak, azokra már nem lehet ráírni, hogy „minőségét megőrzi 5 évig”. Tehát csak olyan termékek lesznek árusíthatóak, melyeket vagy évekkel ezelőtt gyártottak és éppen 2012. december 21-én jár le a szavatosságuk, vagy olyanok, melyek rövid távon romlandóak ugyan, de ez a romlási folyamat még belefér az említett idősávba.

Gondban lesznek a programokat szervező irodák is, a színházak, a kulturális létesítmények, és szinte mindenki. Akik azt ígérik, hogy 2012. december 23-án lesz a koncertjük, azok egészen biztosan nem mondanak igazat. Hiszen addigra vége lesz a világnak, hova akarnak hát koncertezni. Akik pedig 2012. december 27-ére szóló színházjeggyel rendelkeznek, azok sem lehetnek biztosak a dolgukban. De akik utazási irodával szerződtek, és az útjuk ugyan 2012. december 20-án kezdődik, de teszem azt 2012. december 28-ra ígérik a hazaérkezést, hát azok sem lehetnek túl optimisták. Lehet, hogy „utazásuk” kicsit hosszabbra fog sikeredni.

Azoknak is kellemetlen lesz a helyzetük, akik december 21-e után ünneplik a nevenapjukat. Gondoljunk a Zénókra, Anikókra, Viktóriákra, Ádámokra és Évákra, Istvánokra, Jánosokra, Kamillákra, Tamásokra, Dávidokra, hogy a Szilveszterekről ne is beszéljünk. Ha komolyan számolnak a jövőjükkel, az idén kell dupla ajándékadagokat kérniük. A születésnaposokról külön nem is szólunk, elég csak arra gondolnunk, hogy jövőre a Karácsony is elmarad. Majd az Úr leküld egy sürgönyt nekünk, embereknek, hogy:

„Mindenki szíves elnézését kérve, ezúton tájékoztatom a T. Emberiséget, hogy az idei Karácsony hivatalos világvégi teendőim miatt elmarad. Megértésüket ezúton is köszönöm: Isten.”

De lesznek azért szerencsések is! Akik ügyesek, ígéreteik betartását 2012. december 21-e utánra időzítik. A szemfülesebb diákok december 21 utáni vizsgaidőpontokat kérnek majd. Az orvosok fárasztóbb pácienseiket, akik csak időtöltés végett koptatják a várótermek padjait, december 22-ére rendelik vissza. De a hivatali fogadóórákat is ehhez igazítják majd: „fellebbezéseikkel december 23-án tudunk csak foglalkozni, 10 és 14 óra között”.

Kínosabb vendégeinket is december 25 és 31 közöttre érdemes hívnunk. Ám hogy még szívélyesebbek legyünk, ígérjünk egy kellemes, négy-öt fogásból álló díszvacsorát is. Úgysem kell majd ezzel bajlódnunk, hála a világvégének, s a kínos vendég is megnyugodhat, hogy mi milyen kedvesek is vagyunk hozzá. Mégis. Minden korábbi „látszat” ellenére.

Az igazi pech csak akkor következik be, ha valami kis baki csúszik a világmindenség és a maják számításába, s a világvége elmarad. Akkor bizony kénytelenek leszünk minden ígéretünket teljesíteni, a naptárak utolsó 10 napját kinyomtatni, a névnapokat megünnepelni, a dupla ajándékokat visszaadni, levizsgázni, az ügyfelekkel és a páciensekkel foglalkozni és a díszvacsorát is elkészíteni…

 Az új év fiatal reggelén én is bekopogtatok ismerőseiddel, barátaiddal, levélhordóiddal, gázlámpa-gyújtogatóiddal s kéményseprőiddel együtt. Mélyen meghajlok, de nem kívánok boldog új évet. Egy ígéretet teszek ugyanis, amely talán nem a legszervesebb összefüggésben van a boldogság fogalmával, s ezzel együtt az inkonzekvencia veszélye nélkül bizony nem mondhatom el szíves köszöntésemet is: e lapban minden héten találkozni fogok veled, kedves olvasó.

A mai napot az emberek a felejtésnek szánták. Nem keresem, hogy badar dolog e határfákat és mérföldoszlopokat állítani életünkbe s illuzórikus andalgással megállani előttük.

De ma csakugyan valami acélos frissesség járja át tagjainkat. Hátunk megett egy év, amely immár ránk nézve nem létező, aztán sok, sok elmúlt másik év, több évtized, s egy nagy örökkévalóság, amely születésünk előtt folyt el, előttünk a bevetetlen és szántatlan jövendő: fönséges érzés! Ma még semmi sem múlt el abból az időből, amely reánk van bízva, hogy kamatoztassuk. Ma az ideák hónapjában élünk, s ha kissé gondolkodunk, nyomban megértjük, hogy ez az újévi könnyűség azonos az alkotó művész gyönyörérzetével. Ma egy szempillantás alatt végigéljük az egész évet tökéletesen, a tökéletesebben, akaratunk szerint. Megalkotjuk, és képzelmünk szabadon mozoghat, mert előtte egy minden reménnyel kecsegtető lehetőség van, s háta megett nincs az elmúlt dolgok nehéz tudata. A boldogság, a megkönnyebbülésnek isteni pillanatai.

Ne is tekintsünk, legalább ma ne, a porba roskadt vén világ ősz szakállú és köhögős bölcseire, a XIX. század sűrűvérű pesszimistáira. Éljünk ma a sejtelmekben, abban a második valóságban, mely fejünk fölött lebeg, s érezzük át egész teljességében az átalakuló ideák valóra válásának egész fölséges kéjét. Aki értékelni tud, nem sokat fog habozni, hogy melyik világot válassza. Az egyik poros, a másik napfényes; az egyik zavar, a másik harmónia. S mily tökéletes harmónia! Minden a legjobban van elrendezve benne. A mai napon mindnyájan számítunk és nyerünk. A hadvezér ebben az évben megnyeri minden csatáját, a politikus győzelemre viszi minden eszméjét, s a költő megalkotja sokáig vajúdó remekművét - képzeletben. S mily erőteljes és páratlan minden ilyen terv, mily káprázatosan ragyogó minden gondolat, mily életre gerjesztő minden ily sejtelem. Valóban, a gondolkozó és érző embernek nagyobb diadalát sehol sem láthatom jobban kifejezve, mint éppen e tervezési vágyában, e tökéletességre való törekedésében: az akaratban.

A cselekvés, az alkotás, az eszméknek a valóságra való átváltása már inkább kudarc, mint győzelem. Valahol Echegaray felsóhajt, hogy van-e nagyobb tragédia, van-e valami szomorúbb dolog, mint egy kivésetlen márványtömb, egy üres vászon, egy sima, fehér papírív. S én ma e kérdésre szeretnék igenlően felelni. Igenis van: a kivésett márványtömb, a befestett vászon s a teleírt papírív.

Míg kezünk az alkotás forró kéjétől remeg, addig igenis ott van az üres papíron teljes álomvilágunk a legtökéletesebb rajzolatban, a legpompásabb kivitelben. Amint azonban hozzányúlunk a tollhoz s rögzíteni akarjuk gondolatainkat, minden eltűnik, s csak az elszállt sejtelmek halvány aranyfüstje tapad írásunkhoz. A sejtelem, a terv: a tökéletesség, a diadal; a kivitel, a tentás ákombákommal bekarmolászott papíros: a megváltozhatatlan, fekete valóság.

Ezek jutottak eszembe az új év első órájában, aki elegybelegy írásaimat figyelemmel fogja kísérni, mindig ezeket az elveket látandja kidomborítva leveleimben, bármiről is fogok írni. Aki nem egyezik velem, az forduljon el tőlem, nem bánom. Nincs hozzá semmi közöm!

Heti levél, Bácskai Hírlap, 1905. jan. 1.

  Járok a karácsonyi világban, és úgy érzem, minden léptemmel tisztább és igazabb leszek. Valami csendesség van ma a világban, kenetteljes, mély komolyság és bibliai egyszerűség, s láthatom azt, amit köznapokon oly sokszor keresek és sohasem találok: az életet. Ma beszélhetek az embertársaimmal, s ha jó vagyok hozzájuk, talán meg is hallgatják bánatomat és örömömet, mert ma mindnyájan megváltoztunk. A hitetlenből hivő, a keményszívűből nyájas, az ostobából bölcs lett. A felszabadulás pillanatában fáradt izmaink kellemes bizsergése közt nézünk a titokzatos élet mélyére, s még a kiábrándult is megtanul könnyezni, még az élcelődő is költő lesz. A szobák illatos félhomályában roskadó gallyakkal áll a karácsonyfa, s ezüst tükörből nézdegéli magát titokzatosan suhogva, s ringatja kevély derekát, mint egy rátartó nő. A vén tálak kikerülnek a záros fiókokból, s a hasas üvegek telhetetlen öble megtelik fekete-vörös és topáz-sárga borral. Este a kisgyerekek dobogó szívvel szorítják fülüket az ablakokhoz, s tisztán hallják a nagy, fehér angyalok szárnyának suhogását. Egy pillanat múlva előttük áll az égből hozott fa gyémántos csillámával, üveg-jégcsapjaival, színes gyertyáival, s az ártatlanok még látják a fenyőgallyakon a zúzmara ezüst porát, mely a sötét éjszakában reáhullongott.

Ó, ne higgyétek, hogy ezt a ragyogó örömet csak mi adtuk nekik! Állítsatok elénk ily fát, s sötét szemekkel állunk a sziporkázó fényáradatban, csalódottan, kiábrándultan és elfásulva! Mert a mi dióink régen megkoptak, s a mi aranyunk megfakult. A nagy bölcsesség és tudás minden aranylomra ráöntötte maró savát, s kielégítette kíváncsiságunkat, megtudtuk, hogy e káprázatos ragyogás merő hazugság, s a szén, a salak, a roncs a való. A gyermekek azonban még tudatlanok, legalább így nevezzük őket mi, tudók. Hisznek a fénynek, amely az égből jött. Mi már nem.

De gondoljuk csak el, mily harmónia, mily gondolat és érzelemegység kell ahhoz, hogy minden kétség megoldását oly röviden intézzük el, mint ők, s nyomban másképpen beszélünk. Mily tisztán áll előttük minden dolog, mily másvilági világításban! Mi rátaláltunk a fogalmakra, ismerjük a tárgyakat a legtávolabbi vonatkozásokban, talányokat fejtünk és könyveket írunk, de ők, igen, csak ők az igazi költők! Milyen hazug minden költemény, még a legőszintébb is, ahhoz mérve, amit egy gyermek érez. Minden dolog alatt csodát sejt. Reggel nézi, mint kel fel a nap misztikusan, rózsás arany párázatban, látja az égboltot, s azt hiszi, belől nem üres. Mondhatatlan érzelmekkel merül bele a körülötte levő világ szemléletébe, s szilárdítja az összekötő kapcsokat közte és maga közt, költeményeket alkot, de nem tudja leírni, sem kikiáltani, mert még nem beszél a mi nyelvünkön. Később, mikorra megtanul, nagyon is bölcs lesz ahhoz, hogy költő lehessen.

Ha sohasem éreztük a tudomány csődjét, ily napokon, mikor az egész emberiség összeforr, mint egy érző család, meg kell éreznünk, hogy a hideg kétszerkettő nem töltheti be életünket: az ember bölcseje és koporsója közti arasz egyenlőséggel és hipotézisekkel, tudományos találgatásokkal és sejtelmekkel szebbé nem tehető, ma válik előttünk bizonyossá. Íme, ez a nagyon durva ember, ki kérges tenyerével a bányák szikláin csüngött egy álló évig, vagy az őserdők izmos fáival birkózott, vagy tollával a múltak fantazmagóriáját terítette le, ma ledobja pörölyét, szekercéjét és tollát, s felkiált: élni akarok, szemlélődni és gondolkozni. Soha sincs több alkalmunk a gondolkozásra, mint ilyenkor. A gépek megállnak, a rabszolgamunka, a lealjasuló járomhordás ma megszűnik, egy pillanatra fellélegzünk. Meglátjuk, hogyan kellene élnünk mindenkoron.

Mi vagyok én ebben az érzelemvilágban! Hová tűnnek az én szépen elrendezett elveim, adataim, évszámaim, írásterveim. Mind szétzüllenek, mint a viharban a porszemek.

Sokáig kerestem világosságot, s íme, most egy karácsonyi gyertya áhítatos sugárzata fényt vet sötét keresztutamra. A nap nem volt elég világos, de ez most eléggé sugárzik nekem.

Látom, hogy erősebbek vagyunk az értésben, mint a gondolkozásban. És nagyobbulunk is általa.

Minden nagynak a forrása az érzelem. Platón, akinek ideáit A tiszta ész kritikájá-nak írója is átvette, írt egy fizikát. De nem tudta befejezni. Az atomok rideg világába betolakodtak a régi istenek, a mitológiai nimfák és nixek, és Platón - letette a tollat.

Ma újra hivő vagyok. Az éjszakában titkos suhogást hallok, s látom magam előtt a rongyos viskót, hol egy sugárzó arany csillag világol. Benn a barmok között fekszik az isteni fiú.

Az egész világon ünnep van ma. A kékes, éjszakai derengésben kigyúlnak a templom ablakai, s vörösen, sárgán sugárzanak ki a sötétbe. A szalmát elhintik a szobákban. Éjfélkor az oktalan barmok megszólalnak s az istállók homályos odvában jósolnak. A gerendákon surranva gördül el az égi követ arany szekere.

Ó, mennyi titok, mennyi szépség!

Boldog, aki hinni tud mindebben! És én hiszek, mert ma újra hivő lettem. Hivő vagyok. Hogy is ne hinnék neked, te hallgatag kedvesem, fehér arcú arám, ó, Költészet!

(Minden kedves olvasónknak nagyon kellemes ünnepeket és boldog új esztendőt kívánunk! - A Szerk.)

(Ui. És jövőre a 126. évfordulót is meg fogjuk ünnepelni!)

 AnJou egy utat látott álmában. Egyenes út volt, mely a vízen át vezetett. A végcélt nem látta. Csak azt tudta, neki ott valami dolga van. Az út Velencébe vitt. Erre csak akkor jött rá, mikor egy véletlen folytán el tudott utazni pár napra az olasz városba, s megnézte a térképen, hogyan fog majd a szárazföldről eljutni a Canale Grande partján lévő szállására.
Késő este érkezett. Elindult a sötétben a bőröndjével, s eltévedt a sikátorokban. Nagy nehezen talált csak el a Rialtóhoz, s a kis háromcsillagos hotelhoz. Lepakolta holmiját, s elindult vissza az éjszakába. Nem akart még lefeküdni, előbb csavarogni kívánt a városban. A víz fokozatosan emelkedett, hajnalra várták a tetőzését. AnJou lesétált a Canale Grande partjára, s bámulta a csendben ringatózó gondolákat. Néha egy-egy sirály vijjogott el a feje fölött. Sehol senki nem járt már az utcákon. A gondolák fekete koporsó-fája sötétkék ponyvával volt letakarva. Időnként egymásnak ütődtek, ahogy hullámzott alattuk a víz. Egy sirály egyszer csak leszállt arra a cölöpre, ami éppen AnJou-val szemben állt. A sirály bámult AnJou-ra. Aztán AnJou megborzongott kicsit, hideg is volt már meg ez a sirály is csak bámulta, s inkább elindult a sikátorok felé. Ahogy sétált, neszeket hallott a háta mögött. De ahogy megfordult, sehol senkit nem látott. Továbbment. Megint hallotta a neszt. Mintha léptek lettek volna. Mintha valaki követné, jönne utána, osonna, s mikor AnJou megfordul, tapintatosan behúzódik a sikátorok közé.

– Olyan halálszag van itt ilyenkor – merengett maga elé AnJou. – Bűzlik az enyészet. Letűnt világ. Hány lélek veszhetett itt el. Mintha a régmúlt idők emberei még mindig itt lennének, s néznének engem, a betolakodót. Mit keresek én itt Velencében? S ebben a halott társadalomban?
Hideget érzett a hátában, s a nyakánál, fölfelé húzódni. Mintha valami kígyó kúszott volna a bőrén, mely éppen arra készül, hogy megfojtsa. Hátrafordult. Egy fekete álarcos alak állt mögötte. Hosszú fekete köpenye volt. Fekete tollak díszítették az álarcát. Magasabb volt egy fejjel is talán AnJou-nál. Farkasszemet néztek. De AnJou hiába kereste az idegen tekintetét, üres volt a szeme helye. Az álarcban, a sötétben csak a saját szemeit látta visszatükröződni AnJou. Mikor kissé közelebb lépett a fantomhoz, még jobban megijedt. Az álarcos alaknak éppolyan bűzös szaga volt, mint a csatornákból feltörő víznek. AnJou hátrálni kezdett, majd sarkon fordult, s gyors léptekkel sietett vissza a Canale Grande felé. Ahogy kiért, visszaindult a Rialtóhoz, majd a szálláshoz. Vett egy forró fürdőt, de még mindig zaklatott volt, s csak ilyen állapotban tudott az ágyába is bebújni. Félig fejére húzta a takarót, mint gyerekkorában szokta, mikor azt hitte, tele van szörnyekkel a sötét szoba.
Másnap feléledt a város. Már reggel nagy hangzavar volt. Jöttek-mentek az árusok, takarították az üzleteket a visszahúzódó víz után, töltötték föl a pékségeket, pakoltak-rakodtak, siettek munkába vagy épp csak turisták voltak, akik nem akarták lekésni a múzeumi nyitvatartásokat. Színes lett minden, kivirultak az utcák, a sikátorok, s a sötét és bűzös víz egyszerre világoskék üde tengervízzé változott. Mindenütt szembejött az Élet AnJou-val. Az eleven, édes, olasz élet. És a szerelem. Árulták a vörös rózsacsokrokat az utcasarkokon, szeretkeztek az ablakokban az eldugottabb házakban, bort ittak, gondolákban csókolóztak, fényképezkedtek összeölelkezve. Velence még télen is tele volt nászutasokkal.
AnJou is elvegyült a forgatagban. Élvezte, hogy „velencei” lehet. Ment könyvtárba, vett magának ennivalót, egy-két megállónyit vaporettózott, de végül nem bírta ki, hogy ne legyen egy kicsit turista is. Fölment a Campanile tetejére, föl a harangok közé. Mikor fölnézett, s meglátta azokat a hatalmas harangokat, megszédült. Látta maga körül az eget, érezte a szelet, ami majdnem elfújta messzire, valahova, bele a tengerbe. Arra gondolt, milyen parányi, milyen kis esetleges, és milyen csoda, hogy él. Érezte a Fenségest, ami ebből a toronyból és a hozzá tartozó magasságból áradt. Érezte és élvezte. Élvezte, hogy félhet és hogy kicsi lehet. Ahogy merengéséből föleszmélt, észrevette, hogy a mögötte álló amerikai házaspár döbbenten néz a feje fölé. AnJou szintén fölemelte tekintetét, s akkor látta csak, hogy a feje fölött lévő harang mozog. Elkezdett lengeni, s a hatalmas bronznyelv egyre közelebb ért a harangszoknya belső falához. Az órájára pillantott, délután három volt. És akkor és ott megkondultak a harangok. És iszonyatos erővel ütődött az óriási bronznyelv a harang belső falához. Aztán megérkezett a lift, és AnJou lement vele, vissza a térre. Mikor leért, nevetésben tört ki. Nevetett saját kicsiségén, és nevetett azon, hogy mennyire megijedt. Aztán arra gondolt, hogy az a harang éppen az ő feje fölött kondult meg. Azon tűnődött, hogy a harangozás mi mindent jelezhetett számára. Hogy vajon minek van itt az ideje. Vagy minek van itt a vége. Szeretett mindent jelképnek fölfogni maga körül. Emiatt gyakran összekeverte az életében látott eseményeket az álmaiban átéltekkel.

 "Hiába a szinte kiapadhatatlan életmű, számos kérdés alighanem megválaszolatlan marad a Kosztolányi-művek napokban indult kritikai kiadásának végeztével is" - olvashatjuk Geri Ádám cikkében, mely a HVG 2010/50-es, decemberi számában látott napvilágot.

A Sóhajok hídjáról egy sebhelyes arcú, deres férfi bámulta a lagúna sekély vizét. – Most akár örökre is itt maradnék… – mondotta halkan, olyan csendesen, hogy talán maga is alig hallotta. Az a hang fátyolos és fáradt volt. A zárt ablakokon át búsan vergődött ki a fakó vizekre, és meghalt a piszkos tengeren.
Vállára tettem a kezem, és hívtam a szabadba.
– Menjünk innen.
Az ember követett. Bizonytalanul, imbolyogva jártunk mindketten, és némák voltunk. Végre ő kezdett beszélni:
– Már tíz éve tart ez.

Az ismeretlen megállott, s most alaposan szemügyre vehettem. Kopott, lerongyolt, öregedő hivatalnokfélének látszott. Olaszos sapkát viselt, és egy tengerészövet, s mindegyik ruhadarabja más és más nemzet viseletéből telt ki. Csak a bajusza alatt bujkált valami becsületes, alföldi magyar vonás.
Még délelőtt találkoztam vele. Nehéz, kínos vallatás után sikerült róla megtudnom egyet-mást. A kérdéseimre többnyire mosolygott.
Aztán kávéházba mentünk. Sok feketekávét rendelt, s egymás után szívta az erős, olasz virzsiniákat. A délutáni nyugalomtól, a kávétól és a dohánytól megoldódott a nyelve:
– Egy este érkeztem ide. Húsvét szombatján. Azóta itt vagyok. – Feszülten, meredt szemmel néztem a különös emberre.
– Ne kérdezze, hogy miért. Hiába is magyarázgatnám. Egy este az embernek egyszerűen kedve kerekedik felülni az első gyorsvonatra, s menni, menni, mindig csak menni. Azután megérkezik valahova. Ismeretlen utcákon csatangol, idegen embereket lát, idegen nyelvet hall, s úgy érzi, hogy otthon van. Nem bír elmenni. Szeretne mindörökre ott maradni.
Halkan és félénken szakítottam félbe:
– Értem.
Az ismeretlen mélyet szippantott, és fölragyogott az arca:
– Érti? Akkor megértette az életemet is. A többiek nevetnek rajtam, hóbortosnak, züllött csavargónak tartanak. Azok nem értenek.
Lehunyta a szemét, és sokáig szótlanul ábrándozott:
– Azon az estén láttam először a tengert. Leültem a padra, és órák hosszáig néztem, míg süket és vak nem lettem, míg bele nem butultam a víz játékába. Olyan elhagyottan feküdtem előtte, mintha csak láttam volna. A lábaim előtt hevert. Körültáncolt, nyalta a kezeimet, packázott velem, tajtékozott, zenélt, zongorázott, őrjöngött. A part pedig nagyon elhagyatott volt. Akkor már derengett bennem az a babonás érzés, ami később kettévágta az életemet. Hogy kinyúlok a parton, és semmit sem csinálok többé. Hogy ott maradok. Hogy elfelejtek mindent és mindenkit.

Reám nézett, és a szeme nedves, zöld fényben égett. Megijedtem. Ez a szem oly tiszta és végtelenbe vágyó volt, mint a tenger.
– Azután bevetődtem egy templomba. Nagyszombati gyertyák égtek, s vén olasz papok karingben, violaszínű stólával mormolták a fenségesen szomorú egyházi litániát. Egy fekete padra roskadtam. Magam sem tudom, hogyan. De akkor már egész világosan éreztem, hogy ha akarom, ha nem, itt kell maradnom. Mintha arra is emlékeztem volna, hogy egyszer, századokkal ezelőtt, már éltem itt, és verekedtem nőért, kenyérért, itt, éppen itt, imádkoztam, szenvedtem és örültem. Behunyt szemmel néztem a várost. Az embereket is mind ismertem. És tudom, késő éjjel egy rezgő fejű, ősz páter tuszkolt ki a templomból.
– És?
– És azóta itt vagyok. Másnap nem tudtam fölkelni az ágyamból. Harmadnap sem. Negyednap sem. Itt maradtam.
Az ismeretlen szemembe nézett, s látszott, végtelenül boldog, hogy megértem. Lassan kisétáltunk a tengerpartra. Rozoga ladikban egy vak fiú lengett a vízen, és dalolt. A kíváncsi idegenek egy-egy soldót* dobtak a kalapjába.
– Nézze ezt a vak fiút – mondta. – Nem gondolja, hogy nagyon hasonlít hozzám? Alatta az ingó tenger, feje fölött a vakság sötétsége, s ő a két végtelenség közt rongyosan, hitetlenül dalol… Milyen szép…
Nyújtotta kezeit, s a tengerre mutatott.
– Mennem kell.
Azzal beszállt egy gondolába, s lassan, bizonytalan evezőcsapásokkal továbbevezett. Ő is dalolt.
Sokáig néztem utána.
A gondola – fekete vízi koporsó – bánatosan lebegett előre.

(1910)

(Fotó: AnJou)

 2010. november 30-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban bemutatták az induló Kosztolányi kritikai kiadás első két kötetét, az Édes Annát és a "most elmondom, mint vesztem el". Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumai című könyvet.

A beszélgetésen részt vett Szegedy-Maszák Mihály és Veres András, a sorozat szerkesztői, valamint Parádi Andrea, aki az Édes Anna sajtó alá rendezői munkálatait végezte és Arany Zsuzsanna, aki a "most elmondom, mint vesztem el"-t szerkesztette. A társalgást Mészáros Sándor vezette, aki a Kalligram Könyvkiadót is képviselte egyben.

A közel egyórás program keretében szó esett a kritikai kiadási projekt soron következő terveiről, a forrásgyűjtés nehézségeiről, valamint magukról a kötetekről. Szegedy-Maszák Mihály több adalékot is említett az életművel kapcsolatban, valamint szólt arról is, hogy nem feltétlen kell például Kosztolányi "megélhetési" műfordításait kiadni. Veres András a projekt általános bemutatásán túl az általa szerkesztett Édes Annáról is beszélt, illetve annak újszerűségéről a hazai irodalmi gyakorlatban. Parádi Andrea a kéziratokkal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy egyfelől a hiányosságokkal, másfelől az olvashatóság kérdéseivel is szembe kell nézniük a kutatóknak, nem utolsó sorban a gyorsírásos részek miatt. Arany Zsuzsanna kérdésre válaszolva azt is fölvetette, hogy a kötetében közölt beszélgetőlapok olyannyira változatosan értlemezhetők, hogy még akár társművészeti alkotások alapját is adhatják, így például egy monodráma szövegrészeivé válhatnak.

A bemutatóról készült filmfelvételünket a www.kosztolanyioldal.hu főlapunkon is megtekinthetik az érdeklődők, friss, illetve kutatócsoport/visszhang menüpontjainknál.

Sajtóvisszhang:

Magyar Nemzet: http://www.mno.hu/portal/751918

Népszabadság: http://nol.hu/lap/kult/20101203-kosztolanyi_zold_tintaja

Népszava: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=374881&referer_id=friss

A Kalligram Kiadó útjára indítja Kosztolányi Dezső életművének kritikai kiadását.
Az első két kötet közül az egyik Kosztolányi legtöbbet vitatott regényének, az Édes Annának a kéziratot és a könyvkiadás szövegét párhuzamosan közreadó, a szerző alkotói műhelyébe minden eddiginél nagyobb betekintést lehetővé tevő módon készült. Mintegy szöveggyűjteményként tartalmazza az Édes Annáról szóló gazdag irodalmat 1926-tól 2010-ig, s Kosztolányi vele kapcsolatos összes nyilatkozatát, írását.

A másik kötet azokat a följegyzéseket adja közre, melyeket a költő élete legvégén, a kórházi ágyon vetett papírra, amikor már nem tudott beszélni. Ezek a halál közvetlen közelében papírra vetett sorok teljes egészükben most jelennek meg először.

E két kötetet hamarosan követi Kosztolányi spanyol fordításainak teljes gyűjteménye, A véres költő című regény, az Aranysárkány, az 1933-ban megjelent Esti Kornél és a levelezés első része.

A bemutató közreműködői: Arany Zsuzsanna, Parádi Andrea, valamint a kritikai kiadás sorozatának két szerkesztője, Szegedy-Maszák Mihály és Veres András irodalomtörténészek

„E koporsókat nézem én.
Mind mahagóni-költemény.
Műasztalos cifrázta fürge kézzel;
Milyen ékszertok! s jaj, micsoda ékszer

Itt a halottak pimaszok,
A flamand hullák, a gazok
Beszennyezik majd, hogy belépörögnek
Minek ilyen tok az ilyen dögöknek!”

– hangzik Baudelaire Epitáfium című verse, melyet Kosztolányi Desiré mester ültetett át ékes magyar nyelvre. A mű ajánlást is tartalmaz, méghozzá a nagy francia egyik legjobb belga barátjához szólót: „Rops műterme számára, amely Brüsszelben koporsókat gyárt”.
A nevezett belga, Félicien Rops, korának egyik legpolgárpukkasztóbb művésze volt, kinek műveiből nemrégiben nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, Magyar Ropszódiák címmel. Rops igazi szabad szellem volt: hitt a művészet szabadságában, lázadt a társadalmi konvenciók és képmutatások ellen, kiállt az emberi élet értékeiért a pusztító politika és háborúskodás ellenében és persze szerette a szerelmet. Öntörvényű zsenije többek közt ekként határozta meg önmagát: „Azzal töltöm a napjaimat, hogy fékezem magam, és dühödt kedvem lenne fejjel nekimenni a konvenciók hámjának, amivel a civilizált társadalmak féken tartják ősi ösztöneiket. […] Elmenni messzire a »comme il faut« világától, hogy végre a saját lázas és mozgalmas életemet élhessem.”

Ahogy az a nagy lázadó géniuszoknál lenni szokott, erős fénye erős árnyékot is vetett. Vonzódott a sátánizmushoz, s képein nem egy ízben a Halált is megfestette. A későbbi szürrealista Georges Bataille halál- és erotika-tanára is asszociálhatunk ezeknek a rézkarcoknak, grafikáknak láttán: a női test egyszerre csontvázzá válik, a fiatal nők pedig a Halállal táncolnak a bálon. Pornokrates-sorozatában azt érzékelteti, hogy a világot a Nő, a Nőt pedig a Sátán tartja fogságában. Nőalakjainak ábrázolása újszerűnek számított a korban, hiszen Rops nevéhez fűződik a „modern félakt” bevezetése, ahol az ábrázolt hölgyeken mindössze olyan ruhadarabok maradnak, mint egy-egy pár harisnya, fátyol, kesztyűk, nyitva felejtett fűző… Igazi jó „libertinushoz” illően Rops sem vetette meg az érzéki élvezeteket, bizonyítja ezt többek közt a Duluc-nővérekkel fönntartott édeshármasa is. A párizsi éjszaka miliője szintén megjelenik képein, s a Nő a Kurtizán lesz, ő fogja uralni a világot, pórázon vezetni a férfiakat, köztük a politikusokat vagy épp az egyházi vezetőket is. Nem csoda, ha ezen művei (is) közfelháborodást keltettek a korban.

S az sem csoda, ha ez a szimbolista-dekadens-spiritualista szellem Baudelaire-ben talált barátra, ám rajta kívül számos más íróval is tartotta a kapcsolatot, úgymint Théophile Gautier-vel, Stéphane Mallarméval, Paul Verlaine-nel, Jules Barbey d’Aurévilly-vel, Villiers de l’Isle-Adammal, Joséphin Péladannal. Önmagát is írástudóként, „irodalmárként” aposztrofálta, s a nevezett szerzők műveihez illusztrációkat is készített, melyek szintén híressé váltak. Azonban nemcsak rajzok maradtak fönn ezekből a barátságokból, hanem több ezer levél is.

Vallotta, hogy az utazás valami újat, valami többletet hozhat az ember életében. Ahogy írta: „Minden új utazásnál úgy érzem, hogy az elmém kitágul. El sem lehet képzelni azt a sok ismeretet, amire szert tesz az ember néhány hónap alatt.” Utazásai során ellátogatott Magyarországra is, sőt, magyar gyökerekkel rendelkezőnek is vallotta magát. Összebarátkozott Zichy Mihállyal, imádta a Pusztát annak minden szabadságélményével együtt és a cigányokban a szenvedély megtestesülését látta.

A Magyar Nemzeti Galéria tárlatán végigkísérhetjük Rops művészetének kibontakozását, különböző alkotói korszakait. A kiállított képek a namuri Musée Provincial Félicien Rops gyűjteményéből, valamint magángyűjtők tulajdonaiból nyújtanak ízelítőt. Ám vigyáznunk kell, mert csak 18 év felett látogatható a tárlat. E sorok írója szemtanúja volt, amint egy csecsemőt is kiutasítottak a kiállítóteremből, aki kénytelen volt ezt követően babakocsiban tolatva magát távozni, s szüleit az előcsarnokban megvárni…

 Isadora Duncan szabad szellem volt, sokak szerint a modern táncművészet megteremtője. Táncait egyfelől az antikvitás életfelfogása ihlette, másfelől pedig konkrét műalkotások is elindították kreatív fantáziáját. Az ír származású amerikai táncosnő 1902-ben Budapesten is fellépett, az Urániában. Sorra nyitotta tánciskoláit, ám magánélete meglehetősen szerencsétlenül alakult közben: gyermekeit elveszítette egy baleset következtében. Az eset után Korfura ment, illetve később Viareggióba, ahol D'Annunzio nagy szerelmével, Eleonora Duse-vel volt kapcsolatban. Később szerelmi viszonyt kezdett Mercedes de Acosta költőnővel, majd az ördögi-angyali Jeszenyinnel. Bejárta Európát, végül szovjet állampolgár lett. Nizzában halt meg, egy véletlen baleset következtében (saját sálja fojtotta meg, miközben rátekeredett egy sportkocsi kerekére).

Desiré mester szintén megénekelte a legendás táncosnő alakját. Éppen akkor írta róla cikkét, mikor Isadora gyermekei elvesztését követően újra színpadra lépett:

"Duncan visszavonul? A lapok széltében hozzák a leveleit, amelyekben tudtára adja a világnak, hogy két gyermeke meghalt, őt pedig annyira megrendítette ez, hogy mindörökre lemond a táncról. Újabban európai divat hangsúlyozni az élet és a művészet kettősségét és e kettősségből származó tragikumot. Zárdákba vonulni, aztán megint a színpadra lépni, az újra felgyulladt csillárok elé. Mindez csak jó reklám. Mert nem hisszük, hogy egy igazi művészben a hivatása hitét megdöntené az, hogy az élet, a véletlen, vagy az Isten, a körmére koppint. Csak a komédiás retten ilyenkor vissza. Aki művészettel dolgozott, az ismeri a fekete matériát, az élet összes véletlenségeit és csak új erőt merít abból, ami az emberi erejét gyöngíti. A poéta, a festő, minden művész, aki nem kontár és sarlatán, az életét mintázza. A táncosnő is. Hogy mennyire igazunk van, maga Duncan igazolja, aki két esti lap közt megint elhatározta, hogy fellép és táncol. Ezzel pedig visszaadta nekünk a benne való hitet. Az anya sír. A táncosnő azonban táncol. Miss Isadora Duncan mégis jobb táncosnő, mint anya."

(Forrás: A Hét, 1913. aug. 17., közli: Lengyel András szerk., Innen-onnan, Budapest: Nap Kiadó, 2010, 203.)