kosztolányidezsőtér

 "a következetes l'art pour l'art a »politikával« szemben nemcsak közömbös, hanem valóban politikaellenes is. Ha ugyanis valamilyen műalkotásban a formán túl a tartalom is lényeges, akkor a mű többé-kevésbé, de elkerülhetetlenül már világnézeti, azaz »politikai« állásfoglalás is és ennek következtében a jobb- vagy a baloldal már át is nyújthat a költőnek egy hitvány politikai koszorút; […] Kosztolányi ezt a »politikaellenességet« - úgy látszik, attól való féltében, hogy az ő művészete is úgy »elkorcsosodik«, mint az Adyé - igyekezett egész életén át meg is valósítani. Ne kérdezzük most még, hogy ez a program egyáltalán megvalósítható-e, utaljunk inkább egyelőre röviden a l'art pour l'art-elmélet társadalmi gyökereire.

A világirodalomnak azok a költői, akik gyakorlatukban ezt az elméletet vallották, egytől-egyig mind a haszonélvező, parazita, kapitalista-polgári társadalom talaján lettek naggyá. Úgy kellettek ők ennek a rothadó társadalomnak, mint egy falat kenyér, hiszen bennük találta meg a parazita-kapitalista réteg saját létjogosultságának »igazolását«. […] mindenütt a világon csak az a szép, ami haszontalan, felesleges, tehát l'art pour l'art. […]

Fiatal korában Kosztolányi sem volt olyan teljes mértékben a l'art pour l'art híve, mint később; […] Lássuk, hogyan gondolkozott a társadalomról és a »politikáról« a fiatal Kosztolányi. […]

Nála azonban »forradalmiság« helyett - nem beszélve most a forma forradalmiságáról - valami egészen mást találunk. Nézzük pl. a »Gyilkosok« c. versét.

Az első versszak »elfogott, nemes vadállatok«-hoz hasonlítja az egy csoportban »komor homlokkal« álló gyilkosokat. Hogy kik ezek a »gyilkosok«, mi volt a bűnük és hogyan fogták el őket, arról az egész költeményben egy szót sem hallunk. Úgy látszik azonban, mindez a költőt nem is érdekelte és így nekünk sem szabad ilyen kérdésekkel közelednünk a műalkotáshoz. Sokkal fontosabb ezeknél a hiábavaló kérdéseknél a költemény szempontjából az, hogy az író egy pillanatig sem titkolja a gyilkosok iránt érzett rokonszenvét. […] Amilyen rajongó lelkesedéssel beszél a gyilkosokról, éppen olyan undorral és megvetéssel mutat a büntető jogrend szimbólumára […] nem volt-e vajon ennek a költeménynek a szerzője anarchista? - De igen, az volt! - Ez a költő, Kosztolányi, éppen olyan kétségbeesetten elégedetlen azzal a társadalommal, amelyben él, mint Ady. […] Kosztolányi viszont egyáltalán nem gondol a forradalomra, azaz tervszerű cselekvésre, ő vak dühében inkább megsemmisíteni szeretné az egész tárasadalmi jogrendet; ezért nem forradalmár ő, csak anarchista, kispolgári lázadó, mint a vers mondja: »boldog őrült, ki mindent leront«.

Jellemző egyébként, hogyan fogadta a »Nyugat« Kosztolányinak ezt a versét. Kaffka Margitot nyilván megdöbbentette a vers tartalma, ezért írhatta Kosztolányiról, hogy: »a Gyilkosok-ért meg kellene őt fenyíteni!« […]

Kosztolányinak valóban az volt a célja, hogy a »semmit« mondja gyönyörű szépen. Olvassuk csak el egyszer az »Esti Kornél éneké«-t […]

a l'art pour l'art éppoly kevéssé lehet egészen következetes, mint az egzisztenciális filozófia, mert ez mind a két esetben azonnali és visszavonhatatlan öngyilkosságot jelentene. Ha a tartalom semmi, akkor a formának is semmivé kell lennie, csak így lehet a kettő igazán adekvát… […] a l'art pur l'art teorétikusai feloldhatatlan ellentmondásban saját elméletükkel hirdetik nemcsak a művészet öncélúságát, hanem ugyanakkor azt is, hogy a művészet az élet »egyetlen lehetséges igazolása«. […]

nemcsak a mű, hanem maga a költő is híven tükrözi osztályának tartalmatlanná vált létét. […]

Kosztolányi a halált, a semmit mythológikusan ugyanúgy azonosítja az élettel, mint a hajótörött polgári tudomány, az egzisztenciális filozófia. […]

Ady igazi forradalmár volt, Kosztolányi pedig fiatal korában anarchista, kispolgári lázadó, később pedig gyötrődő, öncélű, polgri művész."

(Forrás: Valóság, 1946/11. sz., 1-24.)

 …jelent meg, azaz a Kosztolányi Dezső napilapokban és folyóiratokban megjelent írásainak jegyzéke című sorozatunk elérkezett a harmadik kötetéhez is. A munka a jelentősebb budapesti magazinokban, heti- és havilapokban talált Kosztolányi-írásokat veszi lajstromba. Csak megszállottaknak!

A KUTYA ÉSZREVÉTELE

A kölyökkutyák boldogan dőzsöltek anyjuk tején az ól hűsében. A csendet egyszerre egy férfinak gyönyörű, mély basszushangja zavarta meg. A kutyuskák ijedten lapultak anyjukhoz s nyöszörögni kezdtek.

- Vonít, hallod anyám, hogy vonít... - mondta az egyik.

- Ugat - szólalt meg a másik.

- Csahol - nyöszörgött föl a harmadik.

Az anyjuk helyreigazította őket.

- Ez, kutyuskáim, emberhang. Ne bújjatok el, elég kellemesen cseng. Majdnem olyan szép, mint a kutyaugatás...

A MATEMATIKUS

Mogorva, szótalan, magába zárkózott ember volt, mint minden mesebeli és élő matematikus. Reggel bement a laboratóriumába, s csak késő éjjel távozott onnan.

Egyszer, hogy az esthajnal gyönyörű csillagát, a Venust akarta messzelátóval megnézni, egy csodálatos esemény történt meg vele. Az ingadozó cső egy fiatal leány rózsás arcára irányult s ő aznap elfelejtette megnézni a Venus csillagát...

Másnap újra megjelent ablakában az ismeretlen leány. A zord tudós újra a Venus csillagot akarta megnézni, s újra odatévedt a messzelátó remegő csöve.

Ez ismétlődött mindennap. Az alkonyat barna-vörös visszfényében oly gyönyörű volt a fehér arcú leány szőke haja, mintha valami visszahárult napsugár halvány sugárzása lett volna. A mogorva ember kipirulva bámulta arcát, haját, szemeit, az ő új csillagait. Mikor azután feljöttek az ég fénygömbjei, szótlanul félretette a műszert, s fütyürészve ment ki a nyári éjszakába.

Barátai csodálkoztak rajta, hogy éppen akkor megy a csillagvizsgáló toronyba, mikor a csillagok nem láthatók. Azt hitték, megzavarodott. Ő azonban boldogan mosolygott magában, mert érezte, hogy fölfedezte azokat a csillagokat, melyek életcéljához vezetik el. Szánakozva nézett a szegény asztrológusokra.

AZ ÖREG JÁNOS

Az öreg János egy időben fiatal is volt. Az ember alig tudja elhinni. De tényleg így volt.

Abban az időben szerette a muzsikát, a nótát meg a leányokat. Vidám hejehujázó legény volt; öregemberek mesélik, hogy párja sem volt két határban.

Egyszer azonban, mi történt vele, mi nem, ráunt a dalra, leányra meg erre a nagy ostoba világra; parasztszivében végtelen keserűség gyülemlett össze. Összetörte a poharát, földhöz vágta a furulyáját, s beszegődött pásztornak a tehenek meg az ökrök mellé. Azóta alig beszélt emberfiához.

A teheneket azonban megszerette. Velük élt, mellettük hált, betegségükben gondoskodott róluk. Sokszor órák hosszáig nézett okos, nyugalmas szemükbe, s ha valamelyik megütötte magát, szeretetteljesen megsimogatta, s a sajgó helyet megcsókolta.

Így múlt el az ő élete. Hamar megöregedett, de nem törődött össze, csak napról napra nyugodtabb lett. Nem sokat mozgott, csak annyit éppen, hogy kivezethesse a csordát a legelőre. Akkor aztán lehasalt a harmatos fűbe, s nézte a napot, az eget, a füvet, de egy szót sem szólott. Talán el is felejtett beszélni.

Egészen a nyugalmas, szelíd állatok szokását vette fel. Nem dohányzott, bort nem ivott, nem evett erős ételeket, még a húst sem igen kívánta. A faluban váltig is csúfolták, hogy egészen kivetkőzött az emberformájából.

Furcsa is az öreg, amint fehér ingében és gatyájában elterül a mezőn a legelésző tehéncsordában. A kasznárt sokan kérik, mutassa meg őt, mert valósággal csudájára járnak. Ilyenkor aztán a kasznár összehúzza a szemöldökeit, ernyőt csinál a kezéből, s a messzeségbe néz. Mikor aztán a távolból sem tudja kivenni az öreget, ki egészen összeolvad a fehér csordával, mosolyogva von vállat, s így szól:

- Bizony én sem tudom megmondani, melyik az.

Forrás: Szeged és Vidéke, 1905. júl. 9. [újraközölve: Álom és ólom, szerk. Réz Pál, Budapest: Szépirodalmi, 1969.]

 Valahányszor ellátogatok egy városba, igyekszem megnézni a piacát is. A piac mutatja meg igazán a város lelkét, őserejét, elevenségét, karakterét.

Zágrábban például régi épületek közti téren foglal helyet, és rálátni onnan a katedrális tornyaira. Piros-fehér napernyők virítanak mindenfelé. Az árusok sok-sok zöldséget, gyümölcsöt kínálnak és például mézet. Lépesmézet.

Firenzében a Via Faenza közelében, nem messze az állomástól található a piac. A nagy csarnok hasonlít a pesti Fővám térire. Itt is rengeteg minden van, minden színes, élénk, hangos. Árulnak szárított paradicsomot és gombát is. És azt a sok-sok mediterrán gyümölcsöt. A piac körül pedig más árusok is sorakoznak, mindenféle portékával. Van itt ékszer, rengeteg gyűrű, fülbevaló, nyaklánc, bokalánc zöldben, sárgában, rézben, vörösben, lilában, rózsaszínben. Aztán vannak kendők, selymek, horgolt és kötött sálak. Tarkállanak, ahogyan ki vannak függesztve egy-egy árus „oltárára”, s a szél beléjük kap, lobogtatva őket, mint a zászlókat. Aztán vannak bőrövek és táskák, azok is színesek, szépek, pirosak, barnák, feketék, zöldek. Élénkek és zsúfoltak a piac körüli bazaltkockás kis utcák, ahova az árusok minden hajnalban kihúzzák kocsijaikat. Ezeknek aztán lehajtják az elülső részét, s onnan kínálják az aznapi árut.

Velencében a Rialto közelében van a piac. Mercato di Rialto, ahogyan arrafelé nevezik. Itt főleg halakat lehet kapni, mindenféle halat, s az ember vizes halszagot vagy halas vízszagot érez mindenhol. De igazán nagy halpiacot Le Havre-ban láttam. Ez a kikötőnél van, ahol állandóan nagy az élet. Hajók jönnek-mennek, teherhajók, személyszállítók. Rengeteg ember megfordul arrafelé, s rengeteg az árus is. Frissen hozzák az óceánból a sok halat, s csak rakják-rakják kifelé a rákokat, tintahalakat, tonhalakat, lazacokat, kagylókat. Még élnek, természetesen, s mozognak, kapálódznak, ahogyan dobálják ki őket a nedves-nyálkás placcra.

De van Budapesten is piac, nem is egy. Ismerjük a nagyobbakat a Fővám téren, a Lehel téren vagy épp a Bosnyák téren, a Fény utcában. De akadnak pici piacok is, mint például a Hunyadi téri. Ott őstermelők is árulnak, meg olyanok is, akik Olaszországból hozott brokkolit kínálnak.

Tavasszal rengeteg a virág, a nárcisz, a jácint, a jázmin, a tulipán. Sárga tulipán, vörös, narancsos, cirmos, cakkozott széllel, s fehér, hófehér. Nyáron kezd érni minden, jönnek a zöldségek és a gyümölcsök. Mikor minek van szezonja éppen. Még korábban az eper, a spárga – zöld és fehér –, aztán idővel a meggy, a cseresznye és lassan a barackok várnak ránk mosolyogva, gömbölyűen, valamiféle ősi termékenységszoborra emlékeztetően. A nárciszokat, a kis udvarhölgyeket és a tulipánokat, a komolyabb grófnőket időközben fölváltotta a királynő, a rózsa. Több uralkodóház királynője is hivalkodik szépségével ebben a versengésben: a sárga, a rózsaszín, a fehér és a vérvörös házak első asszonyai vonulnak föl a látogatók előtt. S mindeközben látsz mézet, sajtokat – fűszereset, paprikásat, fokhagymásat és lilahagymásat, köményeset –, sonkákat és egyéb húsokat, sötétvörös marhát és halvány rózsaszínes disznót, pulykát és csirkét, ezt-azt.

 Egy évvel ezelőtt "virtuális teret" adtunk a Kosztolányi-kultusznak. Íme e tér, egy kortárs művész interpretációjában:

Forrás: YouTube, ismeretlen művész alkotása

1. "Nagy állat az ember" (1900. nov. 5.)

"Olyan kietlen előttem a világ, olyan semmi a földi lét. Nem szenvelgésből mondom ezt, mint a fiatal poéták legnagyobb része. Nem. Gondolkoztam sokat mindenről. Micsoda a hit, melyben azelőtt megnyugvásom találtam, melyet azelőtt szent félelemmel emlegettem? Egy postulatum. A társadalom éltető ereje. Mi a szerelem? Üzérkedés, az emberi természet kívánalma. Nincs ezen a földön semmi ideális nekem. Olyan a lelkem, mint egy kiégett vulkán. Vulkán, igen, az, melyben hajdan láva, forrongó láva folyt, s most íme minden üres, puszta, mint ősszel az erdő. Közönyösen nézem az életet pipám bodor, sötétkék füstjén keresztül, s nem dobog szívem gyorsabban, ha ablakom előtt el-elsuhan egy szép »más« nemű. Kiért hajdan annyit, de annyit szenvedtem. Utálatos a lét. Nagy állat az ember. Rettenetes nagy, rosszabb a vérszopó tigrisnél."

2. "Hány tőrt döftök még szívembe" (1900. nov. 15.)

"O, végtelen istenem! szentséges atyám!

Eléd borulok, oh végtelen Isten, eléd borulok, én háládatlan féreg, kicsinységem teljes tudatában s íme leteszem végtelenséged előtt a fegyvert, az álbölcsészetet, mellyel ellened harcoltam, s mellyel magamat sebesítém meg. Te vagy, te örökké és bizonyosan vagy atyám, szentséges istenem!

Mily hitvány féreg, mily eltaposni való az ember. A végtelen Istent akkor hívja, mikor már senkije sincs, mikor mindenkiben csalatkozik, mikor mindenki elhagyja, akkor fut az Istenhez!

Hány tőrt döftök még szívembe, hitvány emberek? Meddig üldöztök még irigységtek mérgébe mártott nyilával, s mikor szúrtok úgy meg, hogy lelkem kileheljem? Oh, Uram, nézd szegény szolgád miként lett az emberi irigységnek játékszere. Hogy fáj büntetlenül szenvedni. Nem írom ki a vádat, mellyel be akarták szennyezni szűzi becsületemet, nem írom le azoknak az undok feketelelkűeknek szavát, hisz úgyis be van írva lelkembe égő, parázsló betűkkel, melyet az idő nem fog lemosni. Ön-önmagamat emésztem. De van az Úrnak büntető keze, s rájuk fog sújtani!"

3. "Mikor jutok biztos kikötőbe???" (1900. nov. 17.)

"Gyarló az ember gondolkozása! Ne dicsérje senki az észt, ne dicsérje senki az ember nagyságát, szellemi tehetségét, semmi, az ember vak… nem lát semmit. Gyarló valóban gondolkozása, de mennyivel inkább nyelve, mely arra van hivatva, hogy gondolatait kifejezze. Hogy rójam le e lapra gondolataimat? olyan az, mint a röpke lepke, egyik pillanatban azt hiszem, hogy megvan, a másikban már elillan…

Tudjuk-e, hogy vagyunk? Ez bántott engem egész éjjel. Biztosak vagyunk-e arról? Hátha az élet csak egy álom, s nem létező semmi? S hogy mink vagyunk-e? S az emberiség nem végtelen-e? Azért nem tudjuk felfogni magunkat, mert végtelenek vagyunk, egyik a másikból ered s ismét visszatér, s az egész faj egy. Egyik megszületik, meghal, majd újra megszületik. S így igazságszolgáltatás is lehetne, megbüntetni az előbbeni életet önnönmagával.

Ilyen és hasonló gondolatok ácsorogtak fejemben egész nap. Irtózatos kétség! Mikor jutok biztos kikötőbe???"

"Borús az idő? Most egy kicsit alszom, de maradj itt. Gizi itt maradsz a nagysága jöttéig?"

"Rettegek tőled. Itt vagy, nem csillapítod szenvedésem, a Hormon kezelés kétkulacsos dolog. Feleségem a híve."

"Te egy asszony vagy! Áldjon meg az Isten. Ne engedd, hogy itt elpusztuljak"

"Mindenem a tiéd, segits Gizim, kiugrom, nem birom tovváb [!], meg akarok halni! Úgyis meghalok! meghalok! Fáj mindenem!"

"Mondd, ez a pirosság a vér pirossága?"

"Elvesztettem minden reményt. Mondd, hihetek én még az életben?"

"Mi lenne, ha rágyújtanék egy cigarettára? Köhögnék"

"Pásztor, Zemmling adott altatót. Félek sokat. Nagyon álmos vagyok. Talán dupla adag van bennem."

"Itthon maradsz barátom? Úgy bízom benned!"

"Ma különösen vigyázz rám"

 2011. január 17-én, este 18 órai kezdettel a Szlovák Intézetben (1072 Budapest, Rákóczi út 15.) tartandó Kalligram-esten a Kosztolányi kritikai kiadás első két kötetéről is szó esik majd. Az est házigazdái Mészáros Sándor, a Kalligram főszerkesztője és Milan Kurucz, a Szlovák Intézet igazgatója lesznek.

Részletes program:

William Faulkner Művei
Géher István

Földényi F. László: Képek előtt állni
Sebők Zoltán

Kosztolányi Dezső: Édes Anna
Veres András

Benyovszky Krisztián: Fosztogatás
Szilágyi Zsófia

Vida Gergely: Horror klasszikusok
Beke Zsolt

Kosztolányi Dezső: „most elmondom, mint vesztem el”
Arany Zsuzsanna

Galgóczi Krisztina: A századvég titokzatos tárgya
Jákfalvi Magdolna

András Sándor: Bretonhídon Atlantiszba
Kukorelly Endre

Az estről összefoglalót a Magyar Hírlap hasábjain olvashatunk: 

 Egyszer csak a testemen termett. Nem volt már akkor sem olyan kicsi, mégis diszkrétebbnek tűnt, mint amivé később kinőtte magát. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre inkább valamiféle bibircsókra kezdett hasonlítani. Egyre hangsúlyosabbá vált, egyre karakteresebb lett.
Eleinte nem érdekelt. Végülis kit érdekel? Nem figyelek rá és kész. Aztán nyugtalanítani kezdett. Az újságokban is mind többször írtak arról, hogy melyik anyajegyre miért érdemes odafigyelni. Nagy nehezen végül én is rászántam magam, hogy elmenjek egy bőrgyógyászhoz.
– Á, ezzel nem kell foglalkozni. Teljesen ártalmatlan. De azért, ha gondolod, megszabadulhatnál tőle… – mondta.
Nem, nem gondoltam. Akkor még nem. Megnyugodtam, hogy teljesen ártalmatlan, csak ijesztegetett azzal a ronda külsejével, de hiába! Fogatlan oroszlán!
Aztán megint csak teltek-múltak a hónapok, az évek. Ő tovább rondult. Most már kezdett zavarni. Először csak egy kicsit. Aztán már nagyon. Mindenbe beleakadt. Ha öltöztem, azonnal feltűnt, hogy ott virít rajtam. Már szinte külön életet is élt. Mintha sunyin nézett volna rám ez a rém, valamiféle önelégült vigyorral.
– Egy élősködő! – kiáltottam föl egyik este. Végre, hosszú idő után, kimondtam az igazságot. Képessé váltam arra, hogy rájöjjek: egy élősködő ül a testemen, szívja a vérem, nem hagy élni úgy, ahogyan én akarok. Mégis mit képzel? És milyen alapon? Ha valaki ilyen ronda, az húzza meg magát, ne pedig növekedjen és sötétedjen! Mert még sötétedett is. Egyre jobban kimutatta az igazi természetét. Megmutatta a világnak és nekem, hogy ő valójában rossz, gonosz, sötét lelkületű, romlott létező.
Később, mikor egy másik orvosnál jártam, s kénytelen-kelletlen föl kellett fednem testemnek azt a szeletét is, ahol ez a kis gonosz bibircsók rejtőzött, a doktornő fölsikoltott:
– Úristen, mi ez?! Mi ez a rondaság?
– Jaj, hát ő ártalmatlan… – válaszoltam bizonytalanul.
– Biztos vagy te ebben?! Annyi rémséget hallani. Azonnal mutasd meg egy bőrgyógyásznak!
Nem törődtem a korábbi diagnózissal, hanem paranoid hipochondriás rohamomban azonnal elrohantam egy másik bőrgyógyászhoz is. Mi van, ha a múltkor félrediagnosztizálták? Mi van, ha ez a sunyi kis alak, itt, a testemen, időközben elfajult, s békés élősködőből agresszív vadállattá minősült át, kitalálván, hogy már engem akar, az egész valómat, mindenestül felfalni!?
– Ó, hát ez semmi! Nem mondom, rondának ronda, nagy, kifejlett példány, de hidd el, teljesen ártalmatlan! – nyugtatott meg a másik bőrgyógyász. És én meg is nyugodtam.
– De… nem lehetne mégis… megszabadulni tőle? – nyögtem ki váratlanul, saját magamat is meglepve.
– Dehogynem! Persze, hogy lehet. Szikével – mosolygott az orvos.
– Hát persze… De, mondjuk, lézer? Égetés? Fagyasztás? Lekaparás? Ilyesmi nem jöhet szóba?
– Neeem – csóválta a fejét az orvos. – Ez már akkora, hogy ezt csak vágni lehet! – tette hozzá kíméletlen vigyorral.
Hát jó, rendben, beletörődtem a megváltoztathatatlanba. Jöjjön hát a szike, s folyjon a vér!

 1. Shakespeare

- Mondja Monsieur Desiré, ki a maga szellemi ideálja és miért?

- Ha férfire gondolok, akkor mindig Shakespeare-t látom, az embert, amint műveiből visszaállítom magamnak. Ő a magas előkelőség, aki mindent megért, mindenkihez közel van és a tömegtől távol. Tétovázó, de a döntő pillanatban megbocsátó, külső megjelenési formájában, mint Hamlet, maga az udvariasság, belső mivolta pedig az irgalom. Arisztokrata szellem, aki a társadalmi kérdéseket percről-percre és esetről-esetre oldja meg a maga módján.

2. Sajtóhiba

- A nagy művészekkel is előfordulhat, hogy nem úgy jelennek meg az írásaik, mint ahogy ők azt elképzelték. Mondja, Monsieur Desiré, magával megtörtént már, hogy egy-egy sorát "félreszedték" a szedők?

- Két olyan sajtóhibára emlékszem, amit sohasem fogok elfelejteni. Az egyik a Bácsmegyei Naplóban jelent meg sok évvel ezelőtt. Egy öreg, kedves poétáról írtam kritikát, többek között ezt: »A zseniális költő utolsó kötete…« Így jelent meg: »A szenilis költő utolsó kötete…« A másik a Pesti Hirlapban jelent meg remrégiben, ahol »ametiszt lila alkony« helyett »antiszemita lila alkony«-t szedtek.

- Ó, vajon mit fognak majd ebbe a kis "szövegváltozatba" belemagyarázni az irodalomtudósok, mondjuk, évtizedekkel - már megbocsásson, de - a maga halála után…

(Forrás: Színházi Élet, 1930. febr. 2., jún. 22. Köszönet értük Végh Dánielnek!)