A KUTYA ÉSZREVÉTELE
A kölyökkutyák boldogan dőzsöltek anyjuk tején az ól hűsében. A csendet egyszerre egy férfinak gyönyörű, mély basszushangja zavarta meg. A kutyuskák ijedten lapultak anyjukhoz s nyöszörögni kezdtek.
- Vonít, hallod anyám, hogy vonít... - mondta az egyik.
- Ugat - szólalt meg a másik.
- Csahol - nyöszörgött föl a harmadik.
Az anyjuk helyreigazította őket.
- Ez, kutyuskáim, emberhang. Ne bújjatok el, elég kellemesen cseng. Majdnem olyan szép, mint a kutyaugatás...
A MATEMATIKUS
Mogorva, szótalan, magába zárkózott ember volt, mint minden mesebeli és élő matematikus. Reggel bement a laboratóriumába, s csak késő éjjel távozott onnan.
Egyszer, hogy az esthajnal gyönyörű csillagát, a Venust akarta messzelátóval megnézni, egy csodálatos esemény történt meg vele. Az ingadozó cső egy fiatal leány rózsás arcára irányult s ő aznap elfelejtette megnézni a Venus csillagát...
Másnap újra megjelent ablakában az ismeretlen leány. A zord tudós újra a Venus csillagot akarta megnézni, s újra odatévedt a messzelátó remegő csöve.
Ez ismétlődött mindennap. Az alkonyat barna-vörös visszfényében oly gyönyörű volt a fehér arcú leány szőke haja, mintha valami visszahárult napsugár halvány sugárzása lett volna. A mogorva ember kipirulva bámulta arcát, haját, szemeit, az ő új csillagait. Mikor azután feljöttek az ég fénygömbjei, szótlanul félretette a műszert, s fütyürészve ment ki a nyári éjszakába.
Barátai csodálkoztak rajta, hogy éppen akkor megy a csillagvizsgáló toronyba, mikor a csillagok nem láthatók. Azt hitték, megzavarodott. Ő azonban boldogan mosolygott magában, mert érezte, hogy fölfedezte azokat a csillagokat, melyek életcéljához vezetik el. Szánakozva nézett a szegény asztrológusokra.
AZ ÖREG JÁNOS
Az öreg János egy időben fiatal is volt. Az ember alig tudja elhinni. De tényleg így volt.
Abban az időben szerette a muzsikát, a nótát meg a leányokat. Vidám hejehujázó legény volt; öregemberek mesélik, hogy párja sem volt két határban.
Egyszer azonban, mi történt vele, mi nem, ráunt a dalra, leányra meg erre a nagy ostoba világra; parasztszivében végtelen keserűség gyülemlett össze. Összetörte a poharát, földhöz vágta a furulyáját, s beszegődött pásztornak a tehenek meg az ökrök mellé. Azóta alig beszélt emberfiához.
A teheneket azonban megszerette. Velük élt, mellettük hált, betegségükben gondoskodott róluk. Sokszor órák hosszáig nézett okos, nyugalmas szemükbe, s ha valamelyik megütötte magát, szeretetteljesen megsimogatta, s a sajgó helyet megcsókolta.
Így múlt el az ő élete. Hamar megöregedett, de nem törődött össze, csak napról napra nyugodtabb lett. Nem sokat mozgott, csak annyit éppen, hogy kivezethesse a csordát a legelőre. Akkor aztán lehasalt a harmatos fűbe, s nézte a napot, az eget, a füvet, de egy szót sem szólott. Talán el is felejtett beszélni.
Egészen a nyugalmas, szelíd állatok szokását vette fel. Nem dohányzott, bort nem ivott, nem evett erős ételeket, még a húst sem igen kívánta. A faluban váltig is csúfolták, hogy egészen kivetkőzött az emberformájából.
Furcsa is az öreg, amint fehér ingében és gatyájában elterül a mezőn a legelésző tehéncsordában. A kasznárt sokan kérik, mutassa meg őt, mert valósággal csudájára járnak. Ilyenkor aztán a kasznár összehúzza a szemöldökeit, ernyőt csinál a kezéből, s a messzeségbe néz. Mikor aztán a távolból sem tudja kivenni az öreget, ki egészen összeolvad a fehér csordával, mosolyogva von vállat, s így szól:
- Bizony én sem tudom megmondani, melyik az.
Forrás: Szeged és Vidéke, 1905. júl. 9. [újraközölve: Álom és ólom, szerk. Réz Pál, Budapest: Szépirodalmi, 1969.]
Hozzászólások