AnJou egy utat látott álmában. Egyenes út volt, mely a vízen át vezetett. A végcélt nem látta. Csak azt tudta, neki ott valami dolga van. Az út Velencébe vitt. Erre csak akkor jött rá, mikor egy véletlen folytán el tudott utazni pár napra az olasz városba, s megnézte a térképen, hogyan fog majd a szárazföldről eljutni a Canale Grande partján lévő szállására.
Késő este érkezett. Elindult a sötétben a bőröndjével, s eltévedt a sikátorokban. Nagy nehezen talált csak el a Rialtóhoz, s a kis háromcsillagos hotelhoz. Lepakolta holmiját, s elindult vissza az éjszakába. Nem akart még lefeküdni, előbb csavarogni kívánt a városban. A víz fokozatosan emelkedett, hajnalra várták a tetőzését. AnJou lesétált a Canale Grande partjára, s bámulta a csendben ringatózó gondolákat. Néha egy-egy sirály vijjogott el a feje fölött. Sehol senki nem járt már az utcákon. A gondolák fekete koporsó-fája sötétkék ponyvával volt letakarva. Időnként egymásnak ütődtek, ahogy hullámzott alattuk a víz. Egy sirály egyszer csak leszállt arra a cölöpre, ami éppen AnJou-val szemben állt. A sirály bámult AnJou-ra. Aztán AnJou megborzongott kicsit, hideg is volt már meg ez a sirály is csak bámulta, s inkább elindult a sikátorok felé. Ahogy sétált, neszeket hallott a háta mögött. De ahogy megfordult, sehol senkit nem látott. Továbbment. Megint hallotta a neszt. Mintha léptek lettek volna. Mintha valaki követné, jönne utána, osonna, s mikor AnJou megfordul, tapintatosan behúzódik a sikátorok közé.
– Olyan halálszag van itt ilyenkor – merengett maga elé AnJou. – Bűzlik az enyészet. Letűnt világ. Hány lélek veszhetett itt el. Mintha a régmúlt idők emberei még mindig itt lennének, s néznének engem, a betolakodót. Mit keresek én itt Velencében? S ebben a halott társadalomban?
Hideget érzett a hátában, s a nyakánál, fölfelé húzódni. Mintha valami kígyó kúszott volna a bőrén, mely éppen arra készül, hogy megfojtsa. Hátrafordult. Egy fekete álarcos alak állt mögötte. Hosszú fekete köpenye volt. Fekete tollak díszítették az álarcát. Magasabb volt egy fejjel is talán AnJou-nál. Farkasszemet néztek. De AnJou hiába kereste az idegen tekintetét, üres volt a szeme helye. Az álarcban, a sötétben csak a saját szemeit látta visszatükröződni AnJou. Mikor kissé közelebb lépett a fantomhoz, még jobban megijedt. Az álarcos alaknak éppolyan bűzös szaga volt, mint a csatornákból feltörő víznek. AnJou hátrálni kezdett, majd sarkon fordult, s gyors léptekkel sietett vissza a Canale Grande felé. Ahogy kiért, visszaindult a Rialtóhoz, majd a szálláshoz. Vett egy forró fürdőt, de még mindig zaklatott volt, s csak ilyen állapotban tudott az ágyába is bebújni. Félig fejére húzta a takarót, mint gyerekkorában szokta, mikor azt hitte, tele van szörnyekkel a sötét szoba.
Másnap feléledt a város. Már reggel nagy hangzavar volt. Jöttek-mentek az árusok, takarították az üzleteket a visszahúzódó víz után, töltötték föl a pékségeket, pakoltak-rakodtak, siettek munkába vagy épp csak turisták voltak, akik nem akarták lekésni a múzeumi nyitvatartásokat. Színes lett minden, kivirultak az utcák, a sikátorok, s a sötét és bűzös víz egyszerre világoskék üde tengervízzé változott. Mindenütt szembejött az Élet AnJou-val. Az eleven, édes, olasz élet. És a szerelem. Árulták a vörös rózsacsokrokat az utcasarkokon, szeretkeztek az ablakokban az eldugottabb házakban, bort ittak, gondolákban csókolóztak, fényképezkedtek összeölelkezve. Velence még télen is tele volt nászutasokkal.
AnJou is elvegyült a forgatagban. Élvezte, hogy „velencei” lehet. Ment könyvtárba, vett magának ennivalót, egy-két megállónyit vaporettózott, de végül nem bírta ki, hogy ne legyen egy kicsit turista is. Fölment a Campanile tetejére, föl a harangok közé. Mikor fölnézett, s meglátta azokat a hatalmas harangokat, megszédült. Látta maga körül az eget, érezte a szelet, ami majdnem elfújta messzire, valahova, bele a tengerbe. Arra gondolt, milyen parányi, milyen kis esetleges, és milyen csoda, hogy él. Érezte a Fenségest, ami ebből a toronyból és a hozzá tartozó magasságból áradt. Érezte és élvezte. Élvezte, hogy félhet és hogy kicsi lehet. Ahogy merengéséből föleszmélt, észrevette, hogy a mögötte álló amerikai házaspár döbbenten néz a feje fölé. AnJou szintén fölemelte tekintetét, s akkor látta csak, hogy a feje fölött lévő harang mozog. Elkezdett lengeni, s a hatalmas bronznyelv egyre közelebb ért a harangszoknya belső falához. Az órájára pillantott, délután három volt. És akkor és ott megkondultak a harangok. És iszonyatos erővel ütődött az óriási bronznyelv a harang belső falához. Aztán megérkezett a lift, és AnJou lement vele, vissza a térre. Mikor leért, nevetésben tört ki. Nevetett saját kicsiségén, és nevetett azon, hogy mennyire megijedt. Aztán arra gondolt, hogy az a harang éppen az ő feje fölött kondult meg. Azon tűnődött, hogy a harangozás mi mindent jelezhetett számára. Hogy vajon minek van itt az ideje. Vagy minek van itt a vége. Szeretett mindent jelképnek fölfogni maga körül. Emiatt gyakran összekeverte az életében látott eseményeket az álmaiban átéltekkel.
Mivel tél volt, hamar beesteledett. A sötét észrevétlenül rátelepedett a városra, a tenger újra fekete lett. A hidegben némi forróságot keresett, ezért forralt borral próbálta fölvidítani magát. Poharával fölsétált a Rialtóra, és nézte a vizet meg a várost. Ahogy könyökölt a kőkorláton, arra lett figyelmes, hogy Desiré mellette áll és nézi. Némán mosolygott rá.
– Hát te? Te is szereted Velencét, Desiré?
– Egy este az embernek egyszerűen kedve kerekedik felülni az első gyorsvonatra, s menni, menni, mindig csak menni. Azután megérkezik valahova. Ismeretlen utcákon csatangol, idegen embereket lát, idegen nyelvet hall, s úgy érzi, hogy otthon van. Nem bír elmenni. Szeretne mindörökre ott maradni.
– Értem. És ezt meg is írtad?
– A velencei vándor.
– Jó cím. Az enyém nem ilyen jó. Nem alliterál.
Desiré somolygott egyet AnJou-n.
– Te is találkoztál azzal az álarcossal, Desiré? – jutott eszébe AnJou-nak az előző esti kalandja.
Desiré csak mosolygott, de nem mondott semmit. Először fordult elő, hogy nem válaszolt AnJou kérdésére. AnJou nem értette. Inkább csak annyit sejtett, Desirének most valami miatt hallgatnia kell.
Félig mámorosan ballagott le AnJou a hídról. Melegítette a már borral vegyült vére. Miközben lépdelt lefelé a Rialto lépcsőjén, arról ábrándozott, milyen forró lesz a fürdő is, ami a szállodában várja. Kívül-belül kívánta a forróságot. Rózsaillatokat képzelt maga elé, s mindenféle fürdőolaj üvegcséjét. Aztán elért egy szemeteskukához, s hanyag mozdulattal kiejtette kezéből a poharat. Ahogy a pohár beleesett a kukába, hirtelen előugrott egy patkány. Egy nagy, fekete patkány. AnJou meghökkent. Nem sikoltott, csak döbbenten suttogta maga elé az összes szentek nevét. Aztán föltekintett. Az álarcos állt vele szemben. Az ital bátorrá tette AnJou-t. Tudta, másnap haza kell mennie, s ha most nem deríti ki az álarcos kilétét, akkor már sosem fogja.
– Ki vagy? – kérdezte határozottan az álarcostól.
Az álarcos persze nem szólt. Elindult előre, a sikátorok felé. A sötétbe. Ment pár métert, aztán várakozva visszanézett AnJou-ra. AnJou megértette, mit akar a fantom, s követni kezdte. Úgy tűnt, órákon át követi a szűk zegzugos sikátorokban. Az álarcos hosszú fekete köpenyét lebegtette maga után, ahogy haladt határozott lépteivel előre. Egész lénye olyan áttetsző és lebegő volt. Feketés-lilás-vöröses volt már, mint a borral vegyült vér színe. Hűvös szelet vetett maga körül, melyet AnJou nem érzékelt, hiszen ki volt melegedve. Delejesen követte, és közben látta maga előtt élete képkockáit peregni. Minden egyes gótikus ívű ablak egy-egy stációt mutatott, minden ajtó egy újabbat. A kirakatokban lévő álarcokból a saját és a szerettei arcát látta visszatükröződni, a ruhaboltok próbababáiban a rokonait és a barátait ismerte föl. Aztán szédülni kezdett. Egyre jobban szédült. Idővel eltűntek a kirakatok, eltűntek a fények. Vége lett a legutolsó sikátornak is, amin az álarcos végigvezette. Ott álltak ketten, szemtől-szemben.
– Ki vagy? – kérdezte újból AnJou. – Hadd tépjem le az álarcod!
A fantom nevetésben tört ki.
– Te ki vagy? – kérdezett vissza.
AnJou megrettent a saját hangjától. Hirtelen kijózanodott. Kezdte érezni a hideg téli éjszakát. Most vette csak észre, hogy egészen megizzadt a nagy rohanásban. Forgott vele a világ. Fojtogatta a ruhája, amit kezdett lefejteni magáról. Mikor újra fölnézett, az álarcos már sehol sem volt. Tétován és saját magát kinevetve indult visszafelé.
A kocsmák még nyitva voltak. Fény és melegség áradt ki az ablakokon. AnJou benézett a mulatozók közé. Férfiak csoportosan, férfiak és nők kettesben, mind élvezték az életet és itták a bort. AnJou rátenyerelt az ablaküvegre. Fekete kesztyűje nem is hagyott nyomot rajta. Aztán továbbindult, mert eszébe jutott a fürdő, ami már várta. Ahogy ment föl a szobájába, hosszú fekete köpenyével végigsöpörte a lépcsőfokokat. Átvette a szobakulcsot, s végre bezárhatta maga mögött az ajtót. Megszabadulhatott fekete tollas álarcától, és alámerülhetett a rózsaillatú forró fürdőbe.
(Fotó: AnJou)
Hozzászólások