kosztolányidezsőtér

 Aki még nem szeret senkit és semmit - magyarázta nekünk Esti Kornél -, annak rendben a szénája, annak sohase gyűlhet meg a baja a törvénnyel, a hatóságokkal, az nyugodtan aludhat, mert az életben afféle személytelen területenkívüliséget, közönyt és érdektelenséget élvez. De mihelyt szeretünk valakit vagy valamit, ha csak egy ritka külföldi bélyeget vagy egy madarat is, akkor a döntő kapcsolatok olyan hálózatába bonyolódunk, hogy egyszerre elveszítjük nyugalmunkat, akkor már küzdenünk kell az emberekkel, akkor arra a harctérre kerülünk, ahol halált adunk, és halált kapunk. 

Deziré ma a hasonmásokról beszélt AnJounak. Megkülönböztetett testi és lelki hasonmást. Szerinte ez az Egy testben – két lélek kérdése. „A lelki hasonmásnak mindig van valami kísértetiessége” – folytatta, s ahogy gesztikulált kezeivel, árnyékokat vetett a falra, melyek az asztalukon világító egyedüli gyertyafénytől hullámzani kezdtek. AnJou megijedt. Félelmetesnek látta ezt a sötét, alaktalan foltot, ahogyan mozgott. – „A lélektan legérdekesebb fejezete ez, amelyből szinte kétséget kizáróan meg lehet állapítani, hogy minden embernek van egy második énje, amely bizonyos körülmények között előbukkan az első én mögül és önálló életre kel.”

 Az Ördög Bibliája - mondják a kártyára. Deziré barátunk természetesen e területen is jeleskedett, szerzett érdemeket, s időnként bizony veszített is. Ám az igazi Mesterek tisztában vannak vele: veszíteni is tudni kell. Kell, és lehet, méghozzá nem is akárhogyan. Hunyady Sándor például a következő történetet meséli el:

Az életet szerettem. Azt, ami lüktet,
azt, ami vágtat a vér rohamán.
És szíveket gyűjtöttem. Elhanyatló,
kedves főket, jó aggok kékerű,
áldott kezét, kisgyermekek csodás,
seprős-pillájú, bűvös szemeit.
Mostan természetesen kiabálok,
izgága dühvel csapdosom üres
kezem. Jaj, jaj, én eszelős
gyűjtő, felsült, rossz üzletember,
nagyralátó fajankó, mit műveltem?
Gyűjtöttem volna inkább szívtelen,
durva követ, goromba vasércet,
halomba rakva, mind-mind itt maradna
vigyázva elfogyó életem hideg
vigyorral, mint zsugorit az arany.
De megvesztem azért, mi elveszendő,
imádtam én a legtöbbet, mi széthull
s romlandóbb, mint a málna, vagy a hal.

Forrás: MEK

Tom Stoppard emlékezetes remekében, a Rosenkrantz és Guildenstren halott-ban játszotta a két főhős az úgynevezett kérdés-kérdés játékot. A szabály az volt: minden egyes kérdésre csak kérdéssel lehetett válaszolni. Mi ennek egészen sajátos válfaját választottuk, s kipróbáltuk a kérdés-választ! Kosztolányi Dezső születésének 125. évfordulója alkalmából ugyanis olyan játékot indított útjára a Bookfenc.hu, amelynek során egy-egy pillanatfelvétel készül arról, ki hogyan látja ma Kosztolányi Dezső alakját és életművét, elsősorban az irodalom és a közélet szereplői közül.

A körkérdésekre már érkeztek válaszok: Méhes Károly „örök Kosztolányisként” a Pacsirta utolsó utáni fejezetét is elküldte, Esze Dóra történetet mesélt orvostanhallgató nagyapjáról és a már nagybeteg Kosztolányiról, Kemény György grafikusművész pedig egy színes tinták ihlette munkával reagált.
 

Egy gyöngyszem a YouTube-ról:

Bocsánat, de egy kritikában azt olvastuk, hogy a történeti idő mint olyan. Visszakapom a szemem. Mint milyen? Mint olyan. Ezt állítja a szerző, maga. Jaaaa, hogy „olyan”. Értem. Az olyan azt jelenti, hogy olyan. Vagyis inkább azt, hogy OLYAN. Netán azt, hogy olyan.

Olyannyira jó ez, most már én is használhatom a szót. Mint olyat. Például Kosztolányi mint olyan. A zöldséges mint olyan. A csalamádés hamburger mint olyan. Add ide, kérlek, a sót mint olyat. Ízlik az íze mint olyan?

 Deziré barátunk, azaz a Mester, nem hagyhatta ki a korszak talán legnagyobb bálványának, Josephine Bakernek vendégelőadásait sem, mikor a Művésznő - nem is egyszer - Budapestre látogatott. A korabeli krónikák szerint még a New York kávézóban is megfordult, sőt a források egyenesen törzsvendégként emlegetik. Az eredetileg Freda Josephine MacDonald néven született szerecsen táncosnőt később az egész világ "csak" Bronz Vénuszként, Fekete Gyöngyként vagy épp Kreol Istennőként emlegette.

1928 májusában ekként ír róla a Mester, a Pesti Hírlap hasábjain, hol állandó munkatársként megtehette, hogy gyakorta megszólal olvasói előtt:

Aki több évtizede él a föld hátán, az előbb-utóbb tanúja lesz minden szörnyűségnek és badarságnak, melyre valaha gondolt, vagy talán nem is gondolt.

Múltkor például láttam egy részeg kutyát.

Teára voltam hivatalos. Fél tizenkettőkor érkeztem. A társaság még józan volt. De a kutya - a ház tiszteletre méltó, tizenegy éves kuvasza, akit évek óta ismerek - részeg volt. A szó szoros értelmében részeg volt, tökrészeg.

Künn az előszobában találtam. Körötte már csak néhány vendég kíváncsiskodott. A többiek, miután tudomásul vették, hogy a kutya berúgott, visszamentek a társalgóba, s ők maguk igyekeztek inni, hogy utolérjék.

Az Esti Kornél első fejezetében a történet elbeszélője elmeséli a könyv születésének a történetét. Ő és Esti Kornél megbeszélték, hogy közösen írnak könyvet. Szó esik műfaji kérdésekről (útirajz lesz és regényes életrajz egyszerre), a stílusról (amelyet közösen írnak), és még arról is, hogy ki legyen a szerző, és mi legyen a könyv címe.

– Kornél! – kiabáltam föl –, és ki jegyezze majd a kötetünket?
– Mindegy! – kiabált le. – Talán jegyezd te. Tedd rá a neved. Viszont az én nevem legyen a címe. A címet nagyobb betűkkel nyomtatják.