Aki még nem szeret senkit és semmit - magyarázta nekünk Esti Kornél -, annak rendben a szénája, annak sohase gyűlhet meg a baja a törvénnyel, a hatóságokkal, az nyugodtan aludhat, mert az életben afféle személytelen területenkívüliséget, közönyt és érdektelenséget élvez. De mihelyt szeretünk valakit vagy valamit, ha csak egy ritka külföldi bélyeget vagy egy madarat is, akkor a döntő kapcsolatok olyan hálózatába bonyolódunk, hogy egyszerre elveszítjük nyugalmunkat, akkor már küzdenünk kell az emberekkel, akkor arra a harctérre kerülünk, ahol halált adunk, és halált kapunk. 

Ezt az átlátszó, de becses igazságot, mint annyi más mindent, Párizsban tanultam meg először. Nagyon fiatalon vetődtem a Szajna partjára. Az első héten megismerkedtem a bal parttal, a Szent Mihály útja gesztenyefáival, a Szent Jakab utcával, a Luxembourg-kerttel, azzal az idilli városnegyeddel, melyen szinte a tizenhetedik század egyházi és polgári békéje lebeg. Reggelenként egy kávémérésben feketét kortyoltam, s vajaskiflit haraptam hozzá. Aztán a régi könyvtárak történelmi csöndjébe vonultam. Minden nap elém raktak néhány kiló bölcsességet és költészetet a viaszos vászonnal vont munkaasztalra. Este zöld állólámpa sugárzott kócos fejemre. Úgy éltem itt, védetten és boldogan, mint holmi gyermekszobában, az édesanyám köténye mellett.

Nemsokára aztán találkoztam Violával. Megszerettük egymást. Viola tizenkilenc éves volt, én huszonhárom. Nem kellett bujdosnunk. Az egész város a miénk volt, minden utcapad és közkert. Párizs, évszázados hagyományának hódolva, tapintatosan lesüti szemét a csókolódzók előtt, mint valami szemérmes óriás. Azok szégyenkeznek itt, akik magukra maradnak, a vének, a rútak, akik nem szeretnek senkit, az ifjúság pedig, az élet jogán, gyöngéd és bölcs oltalom alatt mindenütt nyíltan ölelkezhet, kávéházakban, tündöklően kivilágított földalatti villamosokon s a tárlatok ünnepélyes megnyitásán is, míg a közoktatásügyi miniszter frakkban és kürtőkalapban jobb ügyhöz méltó buzgalommal olvassa egy papírlapról formás és zörgő szólamait.

Mi mégis ösztönösen kerestük a magányt. Menekültünk az emberek elől. Órákig bolyongtunk, hogy igazán egyedül lehessünk, ismeretlen városrészekben, idegen emberek és boltok között, valahol a kültelken, a liget táján. Egy deres decemberi délután is így sétáltunk az elhagyott téli erdőben egymás karján. A köd leeresztette sűrű, neszfogó függönyeit. Egy fatörzsbe kapaszkodtunk s ájult szájunk egymásra alélt. Egyre mélyebben és mélyebben jutottunk be az erdőbe, mint ártatlan, mit se tudó gyermekek. Csönd volt. Varjak húztak át felettünk. Később füttyöket hallottunk, hosszú füttyöket, melyek innen és túl felelgettek egymásnak. A fatörzsek mögött néha egy-egy alakot pillantottunk meg, sipkában, vörös nyakbavető kendővel. Ekkor ocsúdtunk arra, hogy már körülkerítettek bennünket az apacsok, akik itt leselkednek s harcszerűen fejlődnek föl, hogy a szerelmes pároktól, mint a részeg emberektől, elrabolják télikabátjukat vagy életüket, amit lehet, aztán vérbe fagyva otthagyják az áldozatokat, akiknek meztelen holttestét a rendőrség néhány nap múlva a Szajna partján teszi ki közszemlére, egy tükörablak mögött. Hatalmasan megriadtunk. A füttyök lenn és fönn tovább sivalkodtak, élesen, mint a hegyes kések. Egymás kezét szorongatva futásnak eredtünk. Egy tisztásra értünk. Ott már láttunk egy gázlámpát. A gázlámpa alatt állt a rendőr. Szívünk még viharosan dobogott, de föllélegeztünk. A rendőr felé igyekeztünk.

Az a gázlámpa fényében rám nézett, figyelmesen félrevont, s mosolyogva közölte velem, hogy véres az arcom. Violára tekintettem. Az ő arca is véres volt. Reszketve nézegettük magunkat egy kézitükörben. Szájunk a csókolódzás közben kirepedt s vérzett. Csak most kezdtünk el félni igazán a ködben, a barátságtalan, cirmos, téli alkonyatban. Mi, akik az imént még attól tartottunk, hogy meggyilkolnak bennünket, zsebkendőnkkel vért töröltünk le magunkról. Ebben a baljós riadalomban pedig egyszerre megértettük, hogy vége gyermekkorunknak, vége minden rendnek és biztonságnak, mert immár szeretünk és a legvégzetesebb dolgok közé kerültünk. Igen, barátaim - fejezte be történetét Esti Kornél -, azóta tudom, ebből a jelképes, kis gyermek-kalandból, hogy a szeretet, bármily enyhe és sugárzó is a neve, fölöttébb közel van a pusztításhoz és vérhez, s ölelni majdnem annyit jelent, mint ölni.

Forrás: Kosztolányi Dezső elbeszélései, szerk. Réz Pál, Budapest, Magyar Helikon, 1965.