Bocsánat, de egy kritikában azt olvastuk, hogy a történeti idő mint olyan. Visszakapom a szemem. Mint milyen? Mint olyan. Ezt állítja a szerző, maga. Jaaaa, hogy „olyan”. Értem. Az olyan azt jelenti, hogy olyan. Vagyis inkább azt, hogy OLYAN. Netán azt, hogy olyan.

Olyannyira jó ez, most már én is használhatom a szót. Mint olyat. Például Kosztolányi mint olyan. A zöldséges mint olyan. A csalamádés hamburger mint olyan. Add ide, kérlek, a sót mint olyat. Ízlik az íze mint olyan?

Ettől az olyantól olyan érzésem van, mintha a szerző össze akarna kacsintani velem. Úgy kacsint, mint egy parancsnok, akivel közös titkom kellene, hogy legyen. Úgy kacsint, mintha már megnyertük volna a háborút, csak az ellenség még nem veszítette volna el. Én meg kényszeredetten lesütöm a szemem. Máskor meg úgy érzem, a szerző katonaszökevény és elmenekül a megfoghatatlanba. Valami ködös vidékre, ahol nem kell vállalnia háborús bűneit. Mint olyan? Mit jelent ez tulajdonképpen? Mindent és éppen ezért semmit. Az ellenség mint olyan? Az ellenség, ahogy a tábornok látja, aki szerint megnyertük a háborút? Az ellenség, amely még nem veszített? Az ellenség, amely már nem áll nyerésre?

Hát ez bizony már nem puszta névmás, ami mögé egy tagmondat sorakozott fel jól cifrázott és valamelyest érthető, körvonalazott jelentéssel. Nem. Az olyan – főnév, és azt akarja mondani, hogy az a szó, ami mögött áll, azonos önmagával. Az ellenség, úgy értve, hogy ellenség. Tautológia. Ezért hajlok arra, hogy inkább azt jelenti, amit a szerző ráerőszakol. A történeti idő, ahogy ÉN értem. Szinte hallom a szerző hátsó gondolatait: „Nesze neked történeti idő, tudod te egyáltalán, mi az? Mert én tudom. De nem árulom eel!” Egyszóval az olyan nem más, mint a szerző önkényének a jele mint olyan. Ha megkérdeznénk, hogyan is érti pontosan, azt válaszolná: hát úgy. Olyan mint olyan. Csak néhány ugrás becsukott szemmel és talán sikerül a kölcsönös megértést leszorítani arra a szintre, hogy már ne kelljen szavakat használni. Hogy érzed magad? Hát úgy. És mindenki tudni fogja, hogy úgy vagyok! Aztán elég lesz egy sóhaj. Egy kézlegyintés. Ha pislogok egyet. Végül pedig – talán ez a paradicsomi állapot – nem kell mondanom semmit. Még csak pislognom se. És a világ a maga teljességében feltárul előttem. Ez lesz a megvilágosodás mint olyan. És ebben a paradicsomi állapotban mindenkit szóra tudunk bírni. Kosztolányit is. Megállítjuk, nem mondunk semmit, meg se mozdulunk. És ez azt jelenti: „Olvastuk az Esti Kornélt. Nagyon olyan volt.” Ő pedig recsegő hangon, mintha régi lemezjátszóról hallanánk, így szól: „Elnézést, kérem. Nem értem.” Bocsánat, de mi sem értjük.