Kosztolányi Desiré mester nem pusztán a táncosnők és a színésznők művészetét imádta, hanem a költőnők mellett sem ment el szó nélkül. Példa erre Ada Negri, akitől verset is fordított. Költészetéről így ír:
"Ada Negri költészete: ősi, bátor, amellett mégis nőies. Gyengéd, mint a nő, de van oly kemény és érces hangja, mint sok férfinak nincs. Nagyon emberi. Észreveszi a nyomort. Megható tollal írja le az újkor dolgozó koldusait. A nők költészete többnyire csak emlékkönyv-poézis. Csak az egyhúrú szerelmi lírán tudnak játszani. Ada Negri egészséges; az élet engedelmes befogadója; a férfi mellett öntudattal áll meg s anélkül, hogy kékharisnyás lenne, a nőben lévő emberi mozzanatokat hangsúlyozza, – nem tüntetően és hírverő céllal – de egy nagy költő erejével és igazságérzetével."
De Ada élete is izgalmas volt, amiből ez az életmű kinőhetett. Desiré mester erről is megemlékezik a Modern költőkben:
"Ada Negri 1870-ben született Lodiban. Anyja szegény munkásasszony, aki szövőgyárba járt dolgozni s félrerakott pénzéből taníttatta lányát. Ada Negri tanítónő lett. Az isten háta mögé került, egy lombardiai faluba. Innen küldözgette verseit egy milánói képeslapnak. Írásait csak elfogadták, igazabb feltűnést nem keltettek. Olyan szegényen élt, hogy könyveket se vehetett. Első verseskönyve már jócsengésűvé tette nevét. A milánói lap szerkesztősége meghívta őt s Ada Negri, ki egész életében nem látott tengert, tavat, sohase utazott, szinte magánkívül volt az örömtől, boldogan fogadta a legelső írók elismerését. Azóta a milánói felsőbb leányiskola irodalomtörténeti tanárnője és felesége egy gyárosnak."
Mikor e sorokat írta, még nem tudhatta, hogyan végződik Ada története. Két gyermeke született, ám egyikőjük még kiskorában meghalt. Férjétől később elvált, s lányával utazgatott szerte Európában, Svájc és Milánó között. Önéletrajzi könyvet is írt, s első női tagja volt az Olasz Akadémiának.
Végezetül pedig álljon itt egyik legismertebb verse, amit Desiré mester ültetett át magyar nyelvre:
Anyaság
A mélyben az éjben csendes üzenet kél:
ugy-e te szólsz, édes, ki meg se születtél?
Ó élet, új élet!… a szivem megindul,
a te sírásodtól, a te csókjaidtól.
Ó kis ismeretlen – míg a fényt eléred,
szívem a te szived, vérem a te véred:
kezeim kitárom, szelíden és lassan,
részegen kacagok, hogy őt megláthassam:
a jónak, a rossznak nevében idézlek,
hogy világra hozzon a nagy-nagy Természet.
Gondolok sok nőre, aki épp e percben
az édes reménytől sírva összerezzen!…
Glória szemükben, fátyolszerű titok,
mely egy új életnek véres utat nyitott:
férfinél nagyobb nő, te szerelem-kehely,
a gerjedő csíra oltárokra emel.
Szent legyen a csíra: az erő: az új hit,
legyen áldott a méh, mely kínba vajudik.
Ó a pólyát varró liliom-kezekre,
a szemre, amelyből a kék ég remeg le:
a görcsre, a jajra, melyből születendő
vággyal tör a napra a büszke jövendő:
a végső sikolyra, amikor ömölve
patakzik a vér a tárt anyai ölre:
a rózsás babára, aki – ó borzalom! –
sokszor úgy születik halotti paplanon:
földnek férfiai, halljátok a szavunk,
karddal fenekedők!… mi testvérek vagyunk.
Bizony mondom nektek, egy sors leng fölöttünk,
mind ily összeroncsolt anyaméhből jöttünk.
Bizony mondom nektek, hogy bűn a gyülölet,
tiszteljétek mindig az anyai ölet.
Vessetek férfiak, amíg napban égtek,
daloljon bölcsőnél erős feleségtek:
sohase keljetek ellene garázdán,
arassatok együtt a közös barázdán.
Hozzászólások