Nálunk szokássá vált, hogy mindent, ami ferde, ízléstelen és korlátolt, "Balkán"-nak nevezzünk. Csakhogy a balkániak már egészen párisiak. Mi pedig félve a balkániság vádjától, már eleve is tapsolunk a merésznek és a szokatlannak. Így "balkánian" igazán csak a párisiak mernek cselekedni. Most egyik színházunkban egy csintalan faun ölelget egy nimfát. Kissé szabadon mímeli azt az aktust, amely nélkül a föld elnéptelenedne, tánccal, mozgással beszél arról, ami minden szavunk, tekintetünk, vágyunk mögött ott lappang. Mi történik? Az egész párisi sajtó felzúdul. Rodint, aki az illetlen faunt megdicséri, agg malacnak nevezik. Páris szemérmes, prűd, akár egy kávénénike. Boulevardjain százával járnak a kecskeszakállas vén kéjencek, de a színpadon még egy illetlen, antik faunt se tűr meg. Jegyezzük fel, hogy minden nép egyformán nyárspolgár. Sokan csak a párisi mulatóhelyeket látták. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy dekadens nőcskéi, beteg virágai mögött egy szívós, okos polgárság él régi interieurökben és a terek gesztenyefái alatt délután fekete ruhában, fehér kötényben sétálnak a kis párisi polgárleányok, akiket két lépésről a családi bonne kísér, s semmi tekintetre se reagálnak. Azt hisszük, hogy egy illetlen faunnak Párisban van a legkisebb chance-a.
(Forrás: A Hét, 1912. jún. 9., közli: Lengyel András szerk., Innen-onnan, Budapest: Nap Kiadó, 2010, 172. Illusztráció: Auguste Rodin: Minotaurusz vagy Faun és Nimfa, 1886 k.)
Hozzászólások