Halott barátom, aki valaha
Az erkölcsin túl az öncélu szépet
Hitted: a Mű hétmérföldnyire lépett,
S dogmád belepte az idő moha.

Sötét kor volt. Sötét a Dunapart,
S halálra várók sora állt a parton.
S irtad - szerencse, kisidőre! -: Pardon.
S bűnöd szégyelted: ilyet nem akart.

Tanulmányt írtál, böcsmélted Adyt.
Pamfletnek mondtam, s a falra akasztva
Reámutattam a halotti maszkra.
"Halott - mondtad -, és más nem marad itt?"

Halott s marad. Furcsáltad bánatom.
Néztem a maszkot, vajjon ő hová tesz?
"Nagy költő volt, de nem valami vátesz,
Utálom a jóst; csak ezért támadom."

És büszke voltál. Az apai ág
Mátyás királynak udvarában ősöd
Irástudó volt. Ámde őt is őrzöd
Francia Cléryt, anyai virág.

Óh te, aki egykor a háborút
Ugy nézted: pestis az, legyőzhetetlen,
És mit tehetne az iró az ellen?
Ki békéért küzd, az csak háborult!

Hitetlen voltál: az Ember az Úr.
És hozzám még nem voltál soha nyersebb,
Mint mikor tévesen nyomták ki versed:
Benne az Úr volt és nem az azúr.

S most itt állok, s a sarkon a neved,
Budán járva a régi Lenke-térnél.
S azon merengek, mit tennél, ha élnél?
S a villamos csilingel. Kinevet?

Magyar nyelven írt-e valaha más
Különbül? S ki leverte a bilincsünk,
Most buzgón betűznéd sztálini kincsünk
A nyelvről. S ez az igaz vallomás.

És mintha szívrepesve hallanám,
S látnám is: bizton balra visz a lépted,
És szánva-bánva minden régi vétked
Szólnál: "Vezess hazám, édesanyám".

S érzem a tragikus komédiát,
A csehovit sok reális művedben.
S az orosz Fet sem írta volna szebben,
Bár a l'art pour l'art megtorlást kiált -:

Tudom, az idő sokszor mostoha.
Te is leírtad gúnyosan: Utókor?
És rá a kínrímet is, hogy Futópor,
Szivemből jön a válasz, hogy: soha.

S "Kornél! nem Esti, de Reggeli te,
Ki sok müved között a szép Pacsirtát
Írtad, nem kérném, hogy regényed írd át -
Szólna hazád s - add a kezed ide." (1952)

Forrás: Gellért Oszkár: Hírmondó. Budapest: Szépirodalmi, 1953, 103-104.