Szín: Kosztolányiék lakása, valamikor régen, a huszadik század elején. Kosztolányi dolgozószobája. Éjjel van. Csak az íróasztal banklámpája világít. Az is olyan zöldesen, hogy ha írunk az asztalnál, a papíron úgy fest, mintha zöld tintával írták volna. De mi nem is írunk. Csak Kosztolányi ír.
1. kép: Sötét alakok jönnek be a szobába, idegenek. Nem látni őket pontosan. Megragadják az asztalnál ülő Kosztolányit, szemére fekete szalagot tesznek, s körbe-körbe forgatják, a saját tengelye körül. Kosztolányit fordítják.
2. kép: Kosztolányi – kicsit megszédülve az előzőektől – ül, kezében egy papírlappal. Nézegeti, a lámpa elé tartva „átvilágítja”, aztán megfordítja, úgy is „átvilágítja”, nincs-e benne vízjel, aztán lerakja. Majd újra fölveszi, megfordítja, s leteszi. Kosztolányi fordít.
3. kép: Megunja a játékot az íróasztalnál, föláll, s a szoba másik végében lévő tükörhöz megy. Megáll előtte, belenéz. Nézi, nézi a saját arcképét. Fintorokat vág. Aztán elsápad. Észreveszi, hogy az árnyéka már nem követi. Önállósult, s a nyelvét ölti rá. Kineveti. Aztán eltűnik a pimasz! Kosztolányi megnyugszik, de csak egy kicsit. Hova tűnt az árnyék?
4. kép: Újabb játékot talál ki. Talán vissza akarja hívni az eltűnt árnyékot? Odamegy a szekrényéhez, s kotorászni kezd benne. Mindenféle jelmez dől ki, egyik színesebb, mint a másik. Az egyiket fölkapja. Babérkoszorús római költőnek öltözik. Úgy pózol a tükör előtt. Aztán fölvesz egy császári palástot is. Kiköpött Neró – gondolja, s nevet. Kineveti saját magát. Aztán ledobja a nérói maskarát, s marad a palást. Aztán kicsit legörnyed, s úgy kezd viselkedni, mint egy öreg bölcs. Most ő Seneca! A nagy Seneca!
5. kép: Zörögnek az ablakon. Megijed. Ki az, aki ilyen kései órán zargatja, sőt mi több, a titkait firtatja? Ez a valaki kileste őt. Kinyitja az ablakot, s beengedi az idegent. Határozottan hasonlít az árnyékára, aki az előbb eltűnt. Valóban, egészen az ő vonásai, de kicsit kikupálódott azóta, amióta nem látta.
– Kévlek! – s lekapja elegáns kalapját az árnyék-figura. – Kévlek, engedd meg… Kovnél, izé, Esti Kovnél vagyok – mondja raccsolva, félig elharapva a szó végét. – Késett a vonatom. Elnézésedet kévem…
6. kép: Kosztolányi meglepődik a játékon. Nem hiszi el. Szerinte az árnyék-figura hazudik. Vagy mégsem? Képtelen bármit is eldönteni. Nem tudja, hogy most Esti – vagy kicsoda – hazudja-e, hogy ő Esti, vagy nem, és ha nem, akkor ő mégiscsak az árnyéka-e, aki elszökött tőle.
7. kép: Újra leül az íróasztalhoz, hogy mindezt kiderítse. Bekapcsolja a laptopját. Beüti a google-ba, hogy Kosztolányi, meg hogy árnyék, meg azt, hogy Esti Kovnél. A gép kijavítja: KoRnél. Megijed. Rengeteg találat. Mindenféle tanulmányok. Meg valami kiadás, az ő műveiből. – Kri-ti-ka-i ki-a-dás? – olvassa ki értetlenkedve. Majd nevet egy nagyot, legyint az egészre, kikapcsolja a gépét és lefekszik aludni.
Az írás nyomtatásban olvasható a Prae 41. számában (2010) is.
Hozzászólások