Carneval herceg ezen a farsangon soványan és sápadtan lődörög az éjszakában. Én is így találtam meg múltkor a körúton, amint elfanyarodott kedéllyel, a báloktól agyonizzadtan, egy szenesedő egyiptomi cigarettát rágicsált a fogai között, és a tabetikusok biccenésével haladt előre a maga útján. A jó, züllött, vén fiú örült, mikor meglátott, már messziről a levegőbe penderítette csörgősipkáját, amelyről lehullottak az összes csörgők és szalagok. Üdvözöltem őhercegségét, aki rögtön előrántotta frakkjából a piros selyem cigarettatárcát és megkínált belőle.
- Hová? - érdeklődtem félénken, és szemügyre vettem fájdalmas arcát.
- A Lipótmezőre. Ez az egyetlen hely, ami még némiképp érdekel. Ma az elmegyógyintézet igazgatósága hangversennyel egybekötött bált ad az őrültek mulatságára.
Kissé meghökkentem és tétováztam, mikor meghallottam rekedt kacaját.
- Nem izgatja az ön fantáziáját - folytatta a bohém - a kényszerzubbonyos lengyelke, a jégsipkás és morfiuminjekciós keringő, amit esetleg vizeslepedőkkel fognak súlyosbítani? Képzeljen el azután egy négyest, ahol a rendező egyszerre elkiáltja magát: Colonne des paralitiques; tsardache hystérique; boston epiléptique.
Nem tudtam nevetni ezeken a fáradt ötleteken, villamosunk a Lipótmező elé ért. Már csak az intézet tetőzete meredt ki a szürkületből, mint egy elborult, zseniális homlok. A hamuszínű égbolton a Hűvösvölgy jegenyéi közt szomorúan kandikál ki a kora délutáni hold. Szótlanul mentünk a lejtőn, az elmegyógyintézet kapuja felé. A hideg villanyfénnyel világított előcsarnokban azután elváltam kísérőmtől, aki boldogan vegyült el alattvalói közé, s egyedül maradtam.
Végighaladtam a kongó, visszhangos folyosókon. A szó öblös hahotává tördelődzik szét, s a félénk kacaj hosszú zokogássá nyúlik. Inkább hallgatunk. Az orvos egymás után nyitja fel a folyosók ajtaját a nála levő kulccsal. Végre beérünk a bálterembe, ahol három-négy hosszú asztal mellett vacsoráznak a bálozók.
A benyomás első pillanatra nem is érdekes, de még csak különös sem. Csupa kifogástalanul öltözött hölgy és úr, aki nyugodtan - vigyázva és illedelmesen - bánik a késsel és villával. Az izmos szolgák tányércsörgés közt hordják fel a zsírban puffadozó, kövér farsangi fánkot és a forró teát. Egy halvány fekete leányt nézek, aki a hajába erre az estére fehér rózsabimbót tűzött. Mellette egy vékony, jó családból való fiú elegáns angol ruhában, krétafehér arccal, kárminpiros szájjal, olyan, mint egy nyurga osztrák princ. Mind a ketten nevetgélnek, de egyik se figyel a másik szavára. Valami össze nem hangoltság, bizalmatlanság és fitymáló fölény setteng az asztal fölött, s ha jól figyelünk, nyomban észrevesszük, hogy a társaság vezetéke, amely a gondolat elektromos szikráját röpíti, el van romolva. Az apró kotériák ellenőrzik egymást, a felelet nem kapcsolódik a kérdésbe, a kacajok céltalanul pukkannak szét. Mikor azután a fejek feltekintenek a tálakból, s rám néz az ezerféle, idegen tekintetű, kereső és nyugtalan szem, egyszerre megértem, hova kerültem, és a hátam gerincén egy kicsit átfut a hideg.
Különben pihegő vállakat, fényes szemeket, táncra lendülő lábakat látok. Egy megrögzött alkoholista az asztalnál a tea láttára valami duhaj magyar nótára gyújt. A cigányok felállnak a szoba emelvényére, és gyantázzák a vonójukat. A parketten simán csusszannak a cipők, a szemek lobognak, az arcok tüzelnek, s a tánc szilaj lüktető áramában szinte észre sem veszed, hol vagy. Most hiszek Schopenhauernak, aki az őrülteket tartotta a földgolyó egyedüli boldog embereinek, mert a saját kozmoszukban élnek, melynek törvényeit - függetlenül minden természettudományi és filozófiai kényszertől - ők maguk írják elő. Elvégre a ketrecbe zárt oroszlánnak is joga van azt hinni, hogy az állatsereglet közönsége van bezárva, s a rácsok az ő szabadságát védik csupán. A párok karöltve sétálnak, s még a spanyol etiketten sem esik csorba. Hátraszegzett fejjel, ideges merevséggel, kibomló hajjal táncolnak. A bál hőse egy fekete hajú, sápadt arcú fiatalember, aki huszonnégy éves korában kapta meg a paralizist. Elegáns lakkcipőjében finoman cifrázza a bosztont. Az orvos a hátam mögé áll és a fülembe súgja: két évig sem fog élni.
Mi egyébként lézengünk a bálteremben, s a maflaszigeten cercle-t tartunk. Egy bolond pincér szaladgál körülöttem gyors lépteivel. Láthatólag rosszul érzi magát, hogy nem lóg ki zsebéből a szalvéta, s legalább annyira fáj neki a ma esti tétlenség, mint egykor a Szent Ilona szigetére deportált Napóleonnak. A folyosón pihenő párok sétálnak, citromos vizet isznak, legyezik egymást. Egy kék szemű, ősz hajú magyar úr, aki egykor ügyész volt a szegedi törvényszéken, s mint Világszellem jött ide, épületes fejtegetést tart a világtudós s a világszellem közti különbségről, és az ő saját külön politikai, filozófiai és gazdasági rendszeréről. Az ember kellemetlen borzongással hallgatja a sok holt matériát, terminus technicust, évszámot, szótárak kiböngészett és polcra rakott kincsét, jobb napok ötleteit, melyek egyszerre rendszertelen kánkánra kapva, háborogva, értelem nélkül zúdulnak ki a torkából. A durva agymechanizmus még mindig jól működik, az asszociációk helyesek, a test még mindig fel van zsinórozva az idegek finom szálaival, a battériák be vannak fűtve, de valami alig hallható baj van, s a csengettyű nem akkor s nem úgy szól, ahogy kellene. Egy markos, vörös szakállú és bajuszú ember, aki egykor plébános volt, kifogástalanul társalog velem angolul. A Világszellem pedig egyre vezet rendszerének kacskaringóin. Mert rendszernek kétségtelenül ez is rendszer, de - hogy megfordítsuk a híres szólást - van benne őrültség.
És az otthon maradottak? A vallásosak, az arisztokraták, a sohasem szólók és mulatók, az illetlenek, a fenegyerekek, a zseniálisok? Őket is meglátogatjuk celláikban. Hódolunk őfenségének, és leadjuk névjegyünket a milliárdos pénzkirálynál. Sokáig nézek egy szőke leányt, aki a szerelemtől tébolyult meg, s most tágra nyílt szemekkel ölelgeti a levegőt, csókokat hint a falaknak, és annyira elevenek a hallucinációi, hogy észre sem veszi az orvost, bár erősen szorítja a kezét. A rajztanár halvány, esztétikus fejét rosszallólag rázza, és esztétikai szempontokból nem jön le a bálra. Egyáltalán majdnem mind tudják, hogy táncmulatság van az épület másik szárnyán, s arcukon az otthon hagyott kis gyerekek áhítozása szomorkodik. Egy homályos teremben három egymás mellett álló ágyban nyugodtan fekszik három elmeorvos. Mikor belépünk a celláikba, nyugalmat szimulálnak, és higgadtan felelnek a kérdéseinkre. A hivatásuk kergette őket ebbe a házba.
Végigszaladunk a dühöngők osztályán is. Egy alig húszéves gyerek ugrik elénk, a budapesti kávéházak és szerelmek őrültje. A szőrlepedőn ül egy bőgő szörny, Darwin visszafejlődött majomembere, az ajtónál pedig egy síró férfi búcsúul reánk ölti a nyelvét.
Megyünk vissza a bálterembe, ahol Carneval még egyre bonyolítja a párokat a bálest színes zűrzavarában. A tánc már szabadabb, a gallérok össze vannak izzadva, a hangulat teljes. Az ember nézi a víg arcokat, a kifogástalanul lejtő lábakat, az elegáns táncmozdulatokat, és szinte kétségbeesik, mennyire mellékes szerve az embernek a fej. A bál hőse, az én szegény huszonnégy éves Pierrot-m még mindig nem fáradt el. Most kéri táncra a fekete leányt, akinek hajában szerelmesen himbálódzik a fehér rózsabimbó, és boldogan száguldozik hisztérikus Pierrotte-jével. Egy ablaknál azután megállnak és együtt bámulják a szeles égbolton elsuhanó holdat. Vajon mire gondolhatnak? Nekem egy francia vers zsong a fülemben, a haldokló Pierrot-ról, aki hosszú, halottszerű orral, szemfedőhöz hasonlatos ingben mosolyog a holdra, és megyek ki, nem tudok tovább itt maradni.
(Forrás: A Hét, 1908. márc. 1., MEK)
Hozzászólások