Deziré ma a hasonmásokról beszélt AnJounak. Megkülönböztetett testi és lelki hasonmást. Szerinte ez az Egy testben – két lélek kérdése. „A lelki hasonmásnak mindig van valami kísértetiessége” – folytatta, s ahogy gesztikulált kezeivel, árnyékokat vetett a falra, melyek az asztalukon világító egyedüli gyertyafénytől hullámzani kezdtek. AnJou megijedt. Félelmetesnek látta ezt a sötét, alaktalan foltot, ahogyan mozgott. – „A lélektan legérdekesebb fejezete ez, amelyből szinte kétséget kizáróan meg lehet állapítani, hogy minden embernek van egy második énje, amely bizonyos körülmények között előbukkan az első én mögül és önálló életre kel.”

– Hogy érted ezt, Deziré? – vetette közbe AnJou izgatottan. Deziré csak mosolygott, s örült, hogy mondataival tűzbe hozta AnJout.

És aztán beszélni kezdett az Én kettéválásáról a hétköznapokban. A szónok nem tudja, ki beszél helyette, napközbeni gondolatainkat pedig úton-útfélen egy kisördög tereli rossz irányba. – „Az énnek ez a kettéválása az álom közepette még tökéletesebb.” Igen. Ez az. AnJounak eszébe jutott az az álma, mikor a saját tükörképével viaskodott. Először még önmaga volt, aztán maga az ördög. Aztán hirtelen megsokasodtak a tükrök, és mindegyikből vigyorgott rá az ördög. Összetörte az összes tükröt. De az ördög ki tudott szökni belőlük, s ott állt vele szemben. Vigyorgott. – Ha engem megölsz, magadat is megölöd – mondta.

– „De nemcsak álomban, hanem ébrenlétben is megállapította a tudomány a második Én jelenlétét és előtérbe lépését” – folytatta Deziré, a Mester, és olyan eseteket mesélt el, ahol az egyik Én nem tudta, mit csinál a másik. – „Természetes, hogy ez a rendkívül titokzatos probléma, amelyhez a tudomány és az élet is félve nyúl, helyet talált az irodalomban és a művészetben.” – Aztán beszélt Poe-ról, Stevensonról és Jekyll doktor rettegett kísérleteiről, Ewers prágai diákjáról, ahol a Jó Én kigondolja a rossztetteket, a Gonosz Én pedig megvalósítja azokat.

– Most mennem kell – szólt Deziré. Lerakta az asztalra a bor árát. Mosolygott, és eltűnt. Talán az ablakon repült ki, talán csak kisétált az ajtón, nem tudta AnJou. Nem, mert vele maradtak kínzó gondolatai. A második Énről, a Rossz Énről. Eszébe jutott, mikor olvasott Merezskovszkijnál a kísértésről. Hogy Jézus, kimenve a pusztába, találkozva a kísértővel, önmagát látta. Aztán eszébe jutott, hogy Jan Svankmajer olyan Faust-filmet rendezett, ahol az Ördög Faust képét vette föl, mikor szerződést ajánlott az agg tudósnak. Mikor felállt, megváltoztak a falon az árnyékok. Akkor jött rá, hogy beszélgetésük során mindvégig csak saját árnyékának hullámzását látta.