Ezúttal Küry Klára és Kosztolányi Desiré mester kapcsolatára voltunk kíváncsiak. Az 1870-ben született színésznő és operettprimadonna országszerte ünnepelt "sztár" volt, Desiré mester kamaszkorának idején. 1900-ig sorra halmozta sikereit, majd 1902-ben külföldi vendégszerepléseket is vállalt Bécsben, illetve Prágában. A művésznő ebben az időszakban Szabadkára is ellátogatott. Föllépésének krónikáját, és az akkor történt rendkívüli eseményeket Munk Artúr írta meg, Köszönöm addig is… című életregényében:
„Egy alkalommal, – hetedikes voltam, – a híres, szőke, pesti operettdíva Küry Klára látogatott le városunkba. A »Casanova« és az »Ádám és Éva« című fületlen operettekben vendégszerepelt. A diákok között nagy izgalmat keltett a színházi hír: megtudtuk, hogy frivól darabokról van szó, a művésznő trikós szerepben lép föl és nem takarékoskodik telt idomai mutogatásával.
Gimnáziumi igazgatónk – Kosztolányi Dezső apja – szigorú, nagyhangú, kíméletlen ember volt, innen kapta »spanyol« becenevét is. Körözvénnyel tiltotta el a diákságot az operettek látogatásától. Szigorú büntetést, kizárást helyezett kilátásba a tilalom megszegőinek.
Mi diákok – köztük Kosztolányi, Csáth Géza, Fenyves Ferenc, Sztrókay Kálmán – elhatároztuk, hogy az előadásokon a tilalom ellenére is résztveszünk. Ott is ültünk a diákhelyen és olyan parázs tüntetést rendeztünk a bájos, gömbölyű művésznő mellett, hogy azt a publikum is megsokalta. Véresre tapsoltuk tenyereinket, rekedtségig ordítoztunk. A második előadás után tüntetést rendeztünk a művésznő mellett. Fiákert rendeltünk a művészkijáró elé és mi diákok húztuk a kocsit végig a korzón a Nemzeti Szállodáig. A fiákeren a művésznő mellett a »Táti«, a történelem tanára ült uniformisban. Jobbjával átölelve tartotta az operettdivát úgyis mint a színibizottság elnöke, úgyis mint tűzoltófőparancsnok, végül, mint a művésznő reménytelen hódolója.
»Forró« színházi est volt. Még ma is előttem van Küry Klára mosolygós arca, túlontelt alakja, vaskos lábszára, de előttem van pedellusunk szigorú, vörös képe is, amint sorra felírta egy listára a tüntető diákok névsorát.
Másnap a gimnázium igazgatója maga elé idézte az egész diák társaságot. Hatalmas baritonja félelmetesen harsogott. Kicsapatással fenyegette a »fegyelmezetlen bandát«. A teremben ült a Táti is, őszinte aggodalommal kísérte a hangos kihallgatás menetét. A kicsapatástól Táti húzott ki bennünket. Kevésbbé szabályszerű magaviselettel és igazgatói megróvással úsztuk meg az esetet. A színház látogatásától egy évre eltiltották a társaságot."
Ezúttal Kosztolányi Dezsőné kevésbé ismert naplójegyzeteiből és egyéb töredékes írásaiból szemezgettünk, elsősorban Desiré mesterrel kapcsolatos részleteket!
[szösszenetek]
„Az iszákos Krúdy: Férjem ujjongva közli vele, hogy fiúnk született. – Hány liter? – kérdezi."
„Férjemnek nem gyávaságból kellett a pénz, hanem, hogy függetlenségét megtarthassa, ne kel]jen megalázkodnia.”
„Inkább rossznak akarom tudni a fiamat, mint betegnek, gyógyithatatlan betegnek."
Álom, 1935. május 13-án
Didének, az uramnak vastag könyve jelent meg, egy regény. Talán telepesekről, vagy miről, akik magyarok és Franciaországban, vagy Amerikában élnek. (Ass: Márainak jelent meg valami hasonló tárgyú könyve, melyet mellesleg, nem olvastam.) A könyv roppant vastag, olyasféle, mint az uram most megjelent verseskönyve. Én ámuldozok, mert nem is tudtam, hogy regényt irt. A regényt kézbe veszem és nézem. Lorsy Ernő és még valaki ott van és beszélnek a regényről. Lorsy dicséri, de… de… fönntartással. – Nem rossz – mondja. A másik, aki talán Lengyel Ernő, talán Vajda Ernő – kritizálja, de szintén nem nagyon. Fenntartással. Én ámuldozok magamban és ezt gondolom, vagy mondom: Én egyáltalán nem láttam, hogy Dide írta volna ezt a regényt, nem láttam, hogy korrigálta. Nem láttam, hogy a kiadóval tárgyalt volna. Ha ez megtörténhetett, úgy akkor én ezt az embert nem ismerem. Akkor el tudom róla hinni, hogy két gyereke van valahol. Közben az jut eszembe, hogy micsoda képtelenség, hogy nekem egy gyerekem sincs, micsoda jóvátehetetlen szörnyűség. És, mint a halál bizonyossága olyan rémületet kelt bennem, hogy velem így történt ez. (Holott van egy fiam.)
"Te marha – mondta Karinthynak"
Ez azután történt, hogy Kosztolányi hazatért európai riportkörútjáról, amikor is meglátogatta többek közt a száműzött II. Vilmos császárt Doornban, Hollandiában. Késő éjszaka volt már, régen aludtunk, nagy, sárga ágyunkban, amikor csöngeni kezdett a telefon. Elszántan, vadul csörömpölt. – Hát ez ki lehet? – riadva néztünk egymásra. Elsőül én másztam ki az ágyból, álomittasan, mindig is kíváncsi természetű voltam, az uram legyintett. – Ugyan hagyd, aludj, biztosan tévedés, majd abbahagyja. Felvettem a kagylót. – Interurbán. Doorn, keresi önöket – hallottam a női hangot. – Doorn – suttogtam, ámulva, ijedten, mintha azt mondanám: a rendőrség. Átadtam férjemnek a kagylót. – Hier Doorn, Hier Doorn. Hier Doorn – hallatszott a távoli egyhangú hivás, olyan hangosan, hogy a csöndes éjszakában a készüléken kívül is lehetett hallani. – Bitte Warten. Wer dort? Herr von Kosztolani? Hier Doorn. Most már férfihang beszélt, és németül mondta tovább, hogy bocsásson meg, és ne haragudjon Herr von Kosztolani, de egy kellemetlen ügyben kénytelen zavarni, ugyanis távozása után észrevették, hogy – de remélem nem sértődik meg – hogy az ezüst evőkészletnek egy darabja, pontosabban egy ezüstkanál hiányzik és mivel senki másra nem gyanakodhatnak… Az uram már úgy nevetett, kezében a telefonkagylóval, hogy a könnyei is csorogtak. – Te marha – mondta Karinthynak és még valami csúnyábbat is mondott. – Honnan beszélsz?
"Németh Andorné, Juci emlékeiből"
Nézegetik lánykori fényképeimet. A fiatal cselédlány felkiált. – Milyen gyönyörű szép volt a nagysága. – Mit gondolsz, én bolond voltam, hogy csúnyát vettem volna el? – kérdezi Didém. Ha valami érzelmeset diktált neki (gépírónője volt 10 évig), sírvafakadt.
(Források: MTA Könyvtár Kézirattára, Ms 4633/34–73. Válogatás, szerkesztett változat. Illusztráció: Márffy Ödön: Kosztolányiné arcképe, 1910-es évek. Magántulajdon.)
Ezúttal egy Móricz-monográfia bemutatójára invitáljuk Kedves Olvasóinkat!
MEGHÍVÓ
"Nem élhetek muzsikaszó nélkül"
Időpont: 2013. május 13., 18:00 Helyszín: Nyitott Műhely, 1123 Budapest, Ráth György u. 4.
Szeretettel várunk mindenkit Szilágyi Zsófia Móricz Zsigmond című könyvének bemutatójára, mely prózában és zenében egyaránt bővelkedő este lesz! Móricz kedves nótái Hermann Zoltán és Csörsz Rumen István előadásában hangzanak majd el, a kötetet pedig Grecsó Krisztián mutatja be. A szerzővel Mészáros Sándor fog beszélgetni. Levezetésképpen Hermann Zoltán és Kalapos Éva Veronika (Másik szoba) meglepetéskoncertjét hallgathatják majd meg a résztvevők.
(Grafológiai elemzés Kosztolányi Desiré mester kézírásáról)
"Világosan gondolkozó fő, nem töpreng, az élet minden helyzetében átveri magát. Cselekedeteit gyorsan, sokszor túl gyorsan viszi véghez. Elragadtatja magát. Nagyon lágy. A maga útján halad, nem nézve se jobbra, se balra, a társadalom, az emberek iránt közömbös s ezért egyensúlyozott. Mind a közönséges írása, mind a gyorsírása fölfelé haladó sorokban van, fölfelé megy, mindig, a jövőben még inkább, mint eddig. Aláírásának kézjegye pont olyan, mint egy hajónak az orra, mely hasítja a vizet és ő ebben a jó fedezékben pihen. Sokat fog még elérni."
A grafológiai leírás forrása: MTA Könyvtárának Kézirattára Ms 4620/123.
Villon lázadó szellemisége közismert. Meg is gyűlt a baja a mindenkori társadalommal és a hatalommal. Költészete azonban mind a mai napig erős hatást gyakorol, s nemzedékről nemzedékre száll.
Elsőnek Szász Károly kísérletezett a Villon-versek magyarra fordításával. Ezt követően hosszabb szünet következett, majd Tóth Árpád törte meg a csöndet, amikor lefordított két balladát, s a Nyugatban publikálta őket. József Attila első Villon-fordítása – a Vastag Margot-ról szóló ballada – A Toll című folyóiratban látott napvilágot. További balladafordításai is megjelentek a lapban, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetben pedig olvasható volt a híres Akasztottak balladájának újrafordítása, valamint a híres négysoros, mely így hangzik: „Francia vagyok, mérgelődhetem, / Pontoise-i Párizs volt szülőhelyem. / Most hát egy kenderkötéltől fejem / Megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.” Szabó Lőrinc két ballada híján lefordította a teljes Nagy Testamentumot, illetve a Vegyes balladák egy részét. 1940-ben jelent meg Vas István fordításkötete, szintén a Nagy Testamentum, Mészöly Dezsőé pedig 1943-ban.
A Villon-fordítók közt kell említenünk Kosztolányi Desiré mestert is. A Ballada a blois-i költő-versenyre című művet, valamint A hajdan való idők szép asszonyairól szóló balladát fordította le, 1933-ban. Mészöly Dezső ekként nyilatkozott munkájáról: „Meg kell adni, hogy a Ballade des dames du temps jadis eddig megjelent magyar fordításai közül Kosztolányié a legélvezetesebb, a legkönnyedebb, leghangulatosabb”. (A fenti adatok forrása: Szegi Pál.)
A Villon-hatás azonban Kosztolányinak a költészetében is tetten érhető, nem csak a fordítói választásban. Szegedy-Maszák Mihály a Hajnali részegségről írván az alábbiakat foglalja össze: „a Számadás kötetet nem ez a költemény, hanem az Ének a semmiről rekeszti be. Ha valaki megkérdezi, lehet-e a Hajnali részegséget az őt követő vers nélkül értelmezni, a magam részéről csakis azt válaszolhatom: e költemény megítélésekor nem célszerű feledni, hogy a Halotti beszéd és az Ének a semmiről között szerepel. A három közül az elsőben a szövegközöttiség (intertextualitás), a harmadikban a sűrítés az elsődleges. A középső költemény belső történés elbeszélése, melyből feltűnően hiányoznak a tömörítést előidéző metaforák. Talán ez is okozza, hogy a kötet záróverséhez képest sokkal könnyebben megközelíthető. Annyi bizonyos, hogy a három vers jelentése kölcsönhatásukban bontakozik ki. Összetartozásukat jelzi a megszólítás: »Édes barátom«, »barátom«, illetve »Pajtás«, mely távoli rokonságba hozható egy igen régi megszokással, amely Villon balladáinak ajánlásaiban is megnyilvánult.” (Szegedy-Maszák Mihály: A Hajnali részegség jelentésrétegei)
Mielőtt rátérnénk Faludy átköltéseire, álljon itt a Kosztolányi-mester fordította két ballada!
Ballada a blois-i költő-versenyre
Patak partján halok meg szomjuságban, fogam vacog,és tűz ég testemen, ennek hazámban ténfergek hazátlan, didergek a parázsnál esztelen, palástba s mint pondró,meztelen, semmit várok,nevetek s hull a könnyem, reménytelenség a remény előttem, üröm sunyít rám az öröm megől. erős vagyok,de gyönge és erőtlen, engem mindenki megölel s megöl.
Biztos nekem, mi tétova-idétlen, Csak az homályos nékem, mi ragyog. A nem vélt véletlent előre véltem, Gyanúmra minden létező nagy ok, Mindent-nyerő s mégis vesztő vagyok. ,,Jó éjszakát!” fényes hajnalba mondom, földről bukom le, fekve, ez a gondom. Nincs pénzem, és a pénz a zsebembe dől, jusst várok, és nincs egy rokon bolondom, engem mindenki megölel s megöl.
Kincsért veszekszem, hetykén, hősi vérrel, De mégse kell a kincs, mert semmi az. Aki behálóz-hízeleg, az ér el, S aki csalárd-hazug, az az igaz. Barátom akkorvagy, ha lóditasz, Hogy a fehér hattyú fekete holló. Magasba lök, ki árt nekem, s ez oly jó. Gazság, igazság minden egy belől. Mindent tudok én bölcs és bamba golyhó. Engem mindenki megölel s megöl.
Ajánlás Jó herceg, íme láthatod, tömérdek Dolgot tudok, de semmihez sem értek, S törvényeket se vétek szem elől. Hát küldd a pénzem: Vagy tán ez önérdek? Engem mindenki megölel s megöl.
Ballada, a hajdan való idők szépasszonyairól
Mondd, hol van és melyik országban él Flóra, a híres római csuda? S Archippa hol, ki szebb mindenkinél. Hol van Thaisz kis unokahuga? Hol van Ekho, a zengő és dicső, Kit hallgatott a csermely, esti tó, Mert még különb nem élt itt földi nő?… Hová lett a tavalyi hó?
Heloise, a tudós apáca hol, Kiért Abelár életet cserélt, S aztán csupán szerelméért lakol, Klastromba buj, csuhába, mint herélt? Hol a királyné most, ki Buridánt Egy durva zsákba rakta a folyás iránt…? Hová lett a tavalyi hó?
Hol Blanka királyné, e liliom, Ki énekelt – dalolt – mint egy szirén, Nagylábu Berta és még millión. Beatrix Mayne úrnője és Irén. Johanna hol, kit angol hitszegők Égettek el, hol az angyali-jó: Boldogságos Szűz, jaj, hol vannak ők…? Hová lett a tavalyi hó?
Ajánlás
Herceg, ne kérdezd sem most, sem utóbb, Hol vannak ők, nem kell itt semmi szó, Hisz ez utolsó sorból megtudod: Hová lett a tavalyi hó!
A Villon-fordítások – pontosabban átköltések – apostola azonban Faludy György lett. A sok vitát kiváltó alkotások – az esetleges szakmai bírálatok ellenére – nagy népszerűségre tettek szert, nem utolsó sorban a Hobo Blues Band dalainak (megzenésített Villon-balladáinak) köszönhetően. Cikkünk zárásaként a Haláltánc ballada szövegét és zenéjét ajánljuk olvasóink figyelmébe!
Haláltánc ballada
Ott ült a Császár. Dús hajában hét csillag volt a diadém. Rabszolganépek térden állva imádták, barna köldökén a Göncöl forgott, válla balján lámpásnak állt a holdkorong: de a bohóc sírt trónja alján: „Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond, nincs szív, mit kardom át ne járna, enyém a föld!”… S hogy este lett, egy csontváz tántorgott eléje s elfutta, mint egy porszemet. – Kényúrként éltünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Gót ablakokban sírt az Orvos: „Uram, nektárod merre nő, amely ír minden kínra s melytől meggyógyul minden szenvedő?” S az nyílt: keszeg magiszter táncolt végig a szobán, kezében mély ólomkehelyből kínálva színtelen borát: „Igyál, e nedv hűs, mint a – mámor, s nincs seb, mit hegged nem takar, igyál, testvér; e mély pohárból, csupán az első korty fanyar.” – Kontárok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A kútkávánál állt a Gyermek, szakadt gyolcsingecskében, s rőt topánban, s nézte lenn a vízben képét, mely játszani hívta őt: … „Ha jössz: a holdleánytól este a cukrot süvegszám kapod, s minden pirosló reggelente békákon ugráltunk bakot.” „Jövök már!” – szólt, s a víz lenn nyálas siklót dagasztott zöld hasán, míg a halál vihogva vitte anyjához a vörös topánt. – Balgán játszottunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Repedt tükrénél állt a Céda: „Hajamnak árja még veres, miért, hogy már a régi léha seregből már senki sem keres? Ölem még izzó csókra éhes, mellem rózsája még kemény…” S az ablakon röhögve lépett be az utolsó vőlegény: ”Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra, ma: holt szerelmeid torán hadd üljön nászlakomát lárva ágyékod hervadt bíborán!” – Buján fetrengtünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Éjfél borult a háztetőkre, s kuvikhad szólt a berken át, midőn a Bankár útnak indult, elásni véres aranyát. Az útkereszten vasdoronggal hét ördög várta s a Halál; s mikor kardot rántott, a csontváz fülébe súgta: „Mondd, szamár, szamár, mit véded még a pénzed? Meghalsz s a kincsed elviszem, s a kincs helyett eláslak téged, akit nem ás ki senki sem.” – Kufárok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Aránypárnáin ült a Dáma, s üvöltve sírt: „ne még, ne még”, de ő már átkarolta drága csípői karcsú, gót ívét, „engedj csak még egy lanyha csókot, meg egy gyönggyel kivart ruhát, engedj csak még egy buja bókot, még egy szerelmes éjszakát” - de ő, rút foltot festve mellén, mely, mint rákseb, egyre nőtt, fehér testét nyakába vette és vitte, vitte, vitte őt. – Tunyán helyéltünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Tüzénél állt az Alkimista, s óráját nézte, mely lejárt. „Isten vagy ördög: egy napot még, amíg megoldom a talányt, a végső, nagy talányt, amerre görebjeimnek ezre vitt, csak egy napot, mert megfejtem, megfejtem holnap alkonyig." „Nem fejted” – szólt a hang – „nem fejted” s vállára vette jéghideg kezét, míg felrobbant a lombik: „Aludni mégy most, mint a többiek. – A Titkot űztük mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Pestis-csengőkkel jött a dögvész, s a reimsi szentegyház előtt húsvétvasárnapján derékon kapta a hájas Püspököt: „Néked szereztem ezt a nótát, gyerünk nagyúr! Csengőm csörög – légy pápa vagy próféta, rózsás hajnalködökbe öltözött, légy szent püspök, vagy rút eretnek ki ég a máglya kormain, misézhetsz lenn – én fenn nevetlek a dómok csonka tornyain!” – Álszentek voltunk mindahányan s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A vén Paraszt már tudta s várta alkonytájt kinn az udvaron: „Görnyedt testünknek nincsen ára, s úgy halunk meg, mint a barom. Kaszás testvér! Sovány a földünk! könyörgöm: egyet tégy nekem: ha elviszel, szórd szét trágyának testemet kinn a réteken!” Ő rábólintott s vitte lassan, s úgy szórta, szórta, szórta szét, mint magvető keze a búzát, vagy pipacsot az őszi szél. – A földbe térünk mindahányan, s az évek szállnak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Zúg a hideg zápor. Te meg se látod. De a majom bőg. Szegény, szeretne egy esőkabátot.
Kosztolányi Dezső: Állatok beszéde. Majom
– Titokban jössz meglátogatni, mint gazdag rokon a szegény rokont, aki szükséglakásban él neveletlen, visongó gyermekeivel. Kezedet nem nyújtod felém. Én sem az enyémet. Vérengzőnek tartasz. De én nem csináltam világháborút. Utánzónak tartasz. De nálunk nincsen divat. Hiúnak tartasz, aki állandóan a közönség felé sandít és lesi a hatást, melyet artista-mutatványa kelt. Valóban a ti költőitek mások. Azok azt szeretik, ha nem olvassák verseiket. Pofámon ez a fintor onnan származik, hogy beteg vagyok. Orvosaim kétoldali tüdőcsúcshurutot állapítottak meg. Sürgősen verőfényes égalj alá küldöttek, lehetőleg délafrikai erdőkbe. Tanácsukat nincs módomban követni. Az ujjongás és levertség végletei között ingadozom. Szilaj hancúrozás után félreülök, órákig se látok, se hallok. Szemem elhomályosodik, szűk, fekete homlokom csupa ránc. Ilyenkor Darwinról gondolkodom.
(Ezúttal a megáldott és leköpött senkifiákról emlékezünk meg Villon, Faludy és Hobo segítségével. – A Szerk.)
Mint nagy kalap, borult reám a kék ég, és hű barátom egy akadt: a köd. Rakott tálak között kivert az éhség, s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s lehelletemtől megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt, én, ki megjártam mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyos mezőkön birkóztam a széllel, ruhám csupán egy fügefalevél, mi sem tisztább számomra, mint az éjjel, mi sem sötétebb nékem, mint a dél. A matrózkocsmák mélyén felzokogtam, ahogy a temetőkben nevetek, enyém csak az, amit a sárba dobtam, s mindent megöltem, amit szeretek. Fehér derével lángveres hajamra s halántékomra már az ősz feküdt, s így megyek, fütyülve egymagamban, megáldva és leköpve mindenütt.
A győztes ég fektette rám a sátrát, a harmattól kék lett a homlokom s így kergettem a Istent, aki hátrált, s a jövendőt, amely az otthonom. A hegytetőkön órákig pihentem, s megbámultam az izzadt kőtörőt, de a dómok mellett fütyülve mentem, s kinevettem a cifra püspököt: s ezért csak csók és korbács hullott árva testemre, mely oly egyformán feküdt csipkés párnák között és utcasárban, megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs hazám, borom, se feleségem és lábaim között a szél fütyül: lesz még pénzem és biztosan remélem, hogy egy nap nékem minden sikerül. S ha meguntam, hogy aranytálból éljek, a palotákat megint otthagyom, hasamért kánkánt járnak már a férgek, és valahol az őszi avaron, egy vén tövisbokor aljában, melyre csak egy rossz csillag sanda fénye süt: maradok egyszer, François Villon, fekve, megáldva és leköpve mindenütt.
(… Kosztolányi Dezső születése napja, 1885-ben. Idén Nagypénteken emlékezünk meg eme nevezetes eseményről. Ezúttal Desiré mester készülő életrajzából közlünk részleteket, AnJou jóvoltából. – A Szerk.)
Kosztolányi Dezső 1885. március 29-én, húsvét előtt egy héttel – virágvasárnapkor –, reggel fél nyolc órakor látta meg a napvilágot. 1926-ban édesapja e szavakkal köszöntötte fiát, visszaidézvén az akkori emlékeket: „Március 29-e, 1885-ben, mikor születtél, éppen virágvasárnapra esett. Szép, enyhe, verőfényes tavaszi nap volt. Vidáman, reményekkel telten állottunk az ágy körül, melynek párnái közt aludtad első édes álmaidat. Anyai nagynéném, özv. Mukics Mátyásné született Kádár Rebeka (a jó Rébi néni), mikor téged bepólyázottan a karjaiba vett, így szólott: »Szép és jeles napon született, híres ember lesz belőle«.” Kosztolányi Dezsőné férjéről írt könyvéből azt is megtudjuk, hogy az apa – míg Dezső otthon élt – „minden március 29-én kora reggel benyitott a gyerekszobába, s a fönti köszöntő levél szövegéhez hasonló szavakkal közölte fiával születése körülményeit”.
Ám nemcsak édesapja volt büszke fiára, hanem Kosztolányi Ágoston is elsőszülött unokájára. Kosztolányi Dezsőné leírja azt a jelenetet is, ami a családi emlékezetben élt a nagyapának erről a napjáról: „Déltájban […] a lobogó fehér hajú, daliás Kosztolányi Ágoston hajadonfőtt rohant ki a Damjanich utca 2. számú szép úriházból, és harsogó hangon kiáltotta jobbra-balra, át a túlsó járdára, be a harmadik mellékutcába is:
– Unokám született! Fiú unokám.
– Talán bizony bajusza is van már neki? – ingerkedett vele Törley Bálint, a keresztkomája, Árpád fiának, a fiatal apának keresztapja.”
Szintén a későbbi feleség könyve alapján tudhatjuk, hogy az anyai nagyapa, id. Brenner József szerényebben, mindössze egyetlen mondattal reagált az eseményre, mikor másik lányával, Lujzával találkozott: „Lálika húgodnak fia született.” […]
Kosztolányi Dezsőt a Szent Teréz templomban keresztelték meg, ahol korábban édesanyját is. A szokásoktól eltérően nem a születése napján – vagy mindjárt másnap – történt a keresztelés, hanem április 7-én. „Keresztelőpólyáját fényes, fehér selyem nászruhájából varrta az édesanyja”, Brenner Eulália. Keresztszülei Hofbauer István és felesége, Oravecz Izabella voltak. Hofbauer István Kosztolányi anyai nagyanyjának – Auréliának – volt testvére, s katonaként szolgált. Altábornagyi rangig vitte, és 1918 novemberében halt meg. Mint az az anyakönyvből kiderül, a keresztelésen nem tudott jelen lenni, és az anyai nagyapa, Brenner József helyettesítette. A keresztelést végző pap Mamuzsich Mátyás volt, aki először Monostorszegen működött mint káplán. Ezt követően Szabadkára került, majd 1886-tól a Szent Teréz templom plébánosa lett. 1890-től haláláig a Tiszai Főesperesség Szabadkai Kerület espereseként tevékenykedett. Kosztolányi anyakönyvi bejegyzéseiből még azt is megtudjuk, hogy a keresztelésnél jelen volt a bábaasszony is, akit Weiss Idának hívtak.
(Hivatkozások: Kosztolányi Dezsőné férjéről írt könyve, valamint a Szabadkai Történeti Levéltárban őrzött dokumentumok. Az életrajz egyes részletei hamarosan folyóiratban is olvashatók lesznek.)
(Írj, élj és légy boldog címmel új sorozatot indítunk blogunkon! Kosztolányi Desiré mester leveleiből válogatunk, s mutatunk be izgalmasabbnál izgalmasabb részleteket háziszerzőnk, "j. i." jóvoltából. - A Szerk.)
"Nagyon szomorú, hogy egy ilyen finoman érző művész orvos lett, vagy talán csak egy seggész" – tör föl az őszinte lelkesedés Kosztolányiból, amikor Brenner Józsi (Csáth Géza) beiratkozik az orvosi egyetemre. 1904. szeptember 16-án vagyunk, Szabadkán, és Desire mester úgy érzi, Józsi elindult a züllés útján…
"Kedves Józsi,
sokáig késtem a válaszszal azon egyszerű indoknál fogva, hogy nem volt mit írnom arra [a] leveledre, melyben semmitsem irtál. Itthon nem történt semmi; a melancholikus nyárból csöpörgős ősz lett, s belőled az ambiciózus hármas-művészből [= író, festő, zenész] orvos.
Egy csodabús melancholikus szeptembereleji alkonyat volt, mikor a rámnézve is fatális hírt megtudtam. Az égen rózsaszínű és aranyszínű felhők úszkáltak – majdnem olyan sárgák voltak, mint a theám, – mikor Juli [= Brennerék szobalánya] egy harisnyával s a Lacikával bejött az udvarunkba, lenge járással, Etelka húgom neki nagy cipőiben s arcán – ez teljesen az övé volt – bájos mélabúval. A Lacika befogta a Julit és lovazott vele, én néztem, amint a szegény germán végigtopogott; később, mikor már eléggé kilógott a nyelve, meginterviewoltam, mint illetékes forumot, hányadán vagy. Ekkor tudtam meg, hogy orvos lettél. Juli az »Abenddämmerung«-ot [= alkonyatot] nézte s én igy feleltem:
»Es ist sehr zu bedauern, dass ein so feinfühlender Artist Arzt ist, oder vielleicht nur ein Arschist.« [= Nagyon szomorú, hogy egy ilyen finoman érző művész orvos lett, vagy talán csak egy seggész.] Ezzel véget ért a kihallgatás, Lacika pattogott az ostorral s Juli nem nézte tovább az »Abenddämmerung«-ot, hanem kipirultan szaladt a kert késön kizöldült utain. Magam pedig a következő gondolatokba mélyedtem:
Nem bolondság volt e ilyen lépést tenni neked, mely valószinűleg elrontja egész életedet, megzápítja kedvedet, el veszi minden idődet, ambiciódat, attól, amihez legtöbb tehetséged van: a zenéhez? Nem okosabb lett volna akár csak találomra beiratkozni valamilyen képző zenedébe s várni, míg a tehnikát elsajátitod s nem üzérkedni, lócsiszárkodni, hasznossági szempontokból cselekedni s kockáztatni azt, hogy a hármas-művészből semmi művész légy? Tudom mi az a robot, azért merek igy beszélni; s ismerlek tégedet, azért akarok igy szólni. Tanácsolom tehát, (fatálisan lépek fel az egykori fogadást tekintve, mely szerint egymást a zülléstől meg kell védenünk) boncolj, izomszövetezz, chemiázz és – uram bocsá! – fizikázz, de szimatolj ki minden zugot s keress magadnak jobb alkalmazást, addig mig nincs késő. Ezt szilárdul mondom s attól sem riadok vissza, ha pár nap mulva asszonyi ajkakról hallom, hogy én magamhoz hasonló parvenuvé akarlak tenni, megrontalak, a »becsületes« élet ösvényéről le akarlak terelni s mit tudom én mit nem csinálni. Gondolkozz és írj a kérdésről. […]
Hozzászólások