(Most értesültünk róla, hogy Desiré mester újabb verse – versvázlata – került elő. Az információk egy árverési katalógusban szerepelnek, s Veres András és Bíró-Balogh Tamás nyilatkoztak róla a HVG és a Népszabadság hasábjain. Szerkesztőségünk úgy ítélte meg, hogy az írás gondolati-érzelmi tartalma miatt mindenképpen közlendő blogunkon is. – A Szerk.)
Inség üzöttje… reggelfekvő, éjjelkelő, Űzött, szegény, pénzért fúló [?] Magányosabb, mint remete – (kínos [?] mérgekkel [?] élt, Dagadtra [?] írta a kezét.) A temetőben (mint ti) föld leszek. Az élet nem oly nagy dolog, Szeressetek, szeressetek. Együgyű dal az én dalom, Együgyű egy végrendelet Nem volt barátom, férfi nem, Csak nők szerettek engemet – /Könyörgő ének, koldúsdal, Végrendelet?/ A teste [javítás] él, a lelke fél Fél… fél… – – Nyitott szemembe értelem! ‹Hangok› (Látták, amit gondolok!) (Egyhangú dal, mely visszatér!) Dal a sötét időkön át Nem volt barátom egy sem volt, Ki szeretett, utód szeressen [?] … kire … hagynám mindenem Kik olvassátok egykoron Távolban élő emberek Gondoljátok rám ki nem vagyok Szeressetek, szeressetek!
Itt vagyok és unatkozom lóg a számból a cigaretta vég de nem csak a cigaretta, ami most véget ért mert minden egész összetört nálam is nekem is most is az ezredfordulón ebben a vattacukor-ízű éjszakában ahogy meglátom a hajad benne a raszta azta te vagy, vagy nem te vagy nem látom már a mámortól ettől az ezredfordulóstól stul stül stól és már úgy unom magam unom ezt a verset is unok mindent mert minden unalmas már nekem unalmas vagy te is te ki? Ki te? Nincs értelme a létigének se a személyes névmásoknak se semminek se a mindennek megyek inkább pénzt keresek nem verem itt magam az alkonyatban ebben az ihletett órában hogy verset írjak pedig tudnék ilyen szépeket, de hányat hányat hányat a világ olyan igazságtalan, hogy az már na márna hal halál sakál morál zabál piál ál álságos sorok most már tényleg megyek mert minden olyan minek…
"Az OIK 2012 márciusában az NKA támogatásával elindította irodalmi programsorozatát »Nincs módunk középszerűnek lenni« címmel. A rendezvénysorozat záró alkalma 2012. június 6-án, szerdán lesz, 17.30-tól, mely során Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumairól lesz szó.
A beszélgetésen részt vesz Arany Zsuzsanna a kötet szerkesztője és Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész. Az est moderátora: Szilágyi Zsófia, a Kalligram Kiadó, valamint az kritikai kiadáson dolgozó kutatócsoport munkatársa, illetve a Szépírók Társaságának alelnöke.
Az irodalmi est alapjául szolgáló »most elmondom, mint vesztem el«. Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumai címet viselő kötet elsőként közli a kéziratban fennmaradt beszélgetőlapokat, melyeket a szerző élete végén, a hangját elvevő gégemetszést követően, kórházi ágyán vetett papírra. A kötet a lehető legteljesebb képet adja Kosztolányi utolsó hónapjairól: betegségének krónikája, a kezelések sora és az ebben az időszakban játszódó utolsó szerelem története. […]
A Márai program keretében beszerzett könyveket népszerűsítő rendezvénysorozat programja.
A rendezvény az NKA támogatásával valósul meg.
További információ: zupan.veronika@oik.hu; www.oik.hu
Időpont: június 6. 17:30 19:30-ig Helyszín: Országos Idegennyelvű Könyvtár Cím: 1056 Budapest, Molnár u. 11."
Fotók az estről:
A felvételeket készítették: Oross Balázsné Fejes Gyöngyi Katalin és Tüskés Anna
Az ember szeme most idegen bolygók felé szegződik. Onnan várja a mentő gondolatot, amely majd újra összerakja az összetört kultúra cserepeit. Arról álmodozunk, hogy valamely éjjelen – csoda folytán – egy idegen csillagból okos, tiszta, jóságos, eddig ismeretlen lények jönnek le, akik hirtelen rendet teremtenek és egy akolba terelik az emberiséget. Micsoda fantasztikus és képtelen gondolat. Úgy látszik azonban, hogy csak a távolba tudunk tekinteni. A közelben nem veszünk észre semmit. Nem akarjuk észrevenni – az emberiség e sorsfordító óráján sem –, hogy vannak mellettünk olyan lények, az emberiség egyik fele, akik úgy éltek eddig a földgolyón, mint idegen csillagon, hogy a kezük mindeddig nem ért el a föld dolgainak intézéséhez, hogy teljes joggal a nőkre emelhetjük a szemünket most, mikor a férfibölcsesség fogyatékán van és a világot egyik legsúlyosabb válsága rázza.
Bíznunk kellene bennük, már csak azért is, mert eddigelé teljesen ki voltak zárva minden jogból, és semmivel se járultak hozzá ahhoz, hogy megpecsételjék az ember tragikumát. Ők távol voltak minden üléstől és tanácskozástól, az entente minden cselvetésétől, amely felidézte ezt a háborút. Az emberiség igazi demokráciáját képviselik a nők. Nem tudjuk, hogy a világ komoly gondolkozói milyen véleménnyel vannak az entente mostani politikájáról, de bizonyosak vagyunk abban, hogy nem tartják sem fiatalnak, sem túlontúl üdvösnek, sem életképesnek.
Most a háború alatt, mikor mindenki gondolkozóvá vált, mikor az élet és politika legnagyobb problémái vetődtek fel, mikor az emberiség, az erkölcs, a földön való célunk kérdéseit vitattuk meg, kiderült, hogy az igazi férfiak igazi fegyvertársra találtak a nőkben. Szinte megdöbbentő az, hogy a nők mennyire világosan, mennyire egyszerűen, mennyire apostolian látják az emberiség végső, nemes célját. Az átlag-nő közelebb van a természethez és ennek következtében az igazsághoz is, mint az átlag-férfi. A nőben nem élnek frázisok. Szerencsére nem fogott rajta az iskolák régies és erkölcstelen nevelése, amely a természetet fitymálóan – egy taglejtéssel – intézi el, s metafizikai célokat tűz elénk. A nő nagyon jól tudja – hiszen ő az élet, a természet, az ősi igazság –, hogy a természeten kívül nincs egyéb. Tud mosolyogni és nevetni. Mindég jó jelnek láttuk, hogy elfordult a konkolyhintőktől és a talmi „férfiak” bombasztoktól puffogó, üres, úgynevezett komoly felolvasásai, szónoklatai alatt csak nevetgélt. Azt mondják róla, hogy szegényke nem érti. Hála isten, csakugyan nem értette. Ahogy a jóság a rosszaságot, a fontosság a fontoskodást, a tartalom az ürességet nem érti. Ez is az intelligenciája és nagyrahivatottsága jele. Mert sok évezreden keresztül a nőt, a pogány nőt nem tudták elidegeníteni a természettől.
Szinte kiabál a gondolat, hogy ennek a természetességnek, ennek a raison-nak, amit a nő képvisel, helyet kell adni a jövendő politikájában. Azt kérdezzük, baj, átok lenne-e a beteg és szomorú világ számára, hogyha szót, a férfiakkal egyenlő szerepet kapna a nő, az a logika, amely egy ütemre ver a természet vérével, az a termékenység, amely egy az alkotó élet, a virágos mezők és az arany búzaföldek lehelletével? Nyugodtan állíthatjuk, hogy a nők legalábbis vannak oly bölcsek, mint az angol diplomaták, mint a francia kapitalizmus, mint az orosz nagyhercegek, akik „férfiak”-nak nevezik magukat, és egy véres gyva háborúba keverték a szenvedő emberiséget. E balkörmű diplomaták fejében nagyon is sok oly „elv”, „rendszer”, „tudomány” van, amelyet a nő teljesen nélkülöz, sok hazugság, sok féltékenység, sok leplezett bosszúvágy, de kevés ösztön, kevés elhatározó bátorság, kevés szeretet, amely minden nőben megtalálható. A világ most összerázkódott. Maguk a férfiak is tanácstalanul tekintenek egymásra. Régen még a kultúra és a jólét, a férfi-uralom frázisainál ellökhették nőtestvéreiket s azt mondhatták, hogy a nők valami „kolosszális felfordulást” okozhatnának a világ sorsában. Ezentúl bizonyára szerényebben beszélnek majd és jóságosabban. Nincs természetesebb ötlet, mint az, hogy a felbolygatott földgolyó a nőket is meghívja uralkodni, kormányozni, élni, mert – tisztán valószínűségi szempontból is – lehetetlen, hogy a nők és a férfiak által közösen vezetett országok még egyszer ilyen szörnyűséges tusára keljenek egymással. Ha az arisztokrata családok elcsenevészednek, akkor felfrissíti őket az egészséges paraszt vér. Ilyen felfrissülést vár most a régi rend göthös politikája azoktól, akik politikai porondon a világ teremtése óta nem hallatták a szavukat, a nőktől.
Ezután már a férfiak érdeke – nem nobilitása! – lesz, hogy a nőket is munkatársul kérjék a történelem alakításához, amelyben együtt szenvednek, és tiltakozni az őrület ellen, hogy az emberiség egyik felét kirekesszék az élet jogaiból. A nőt, anyánkat, hugainkat és öcséinket, feleségünket ki kell menteni a világ cselédszobájából. Mert eddig ott kuksoltak. A földgolyó megrendült bizalma csak általuk állhat helyre. Be kell végre látnunk, hogy az az idegen csillag, amelyről az utopisták álmodoznak, itt van, maga a föld az.
Egyszer elmult régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél Régi, bűvös foliánson tétovázott a kezem, S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm, Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen, "Éji vándor - így susogtam - az babrál a reteszen, Az lehet, más senkisem."
Télidő volt, bús december, aminőt nem ért meg ember, Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen. Lelkem a bánattól óván olvastam az éji órán, Hogy feledjem holt Lenorám fényes-régi kedvesem, Már az angyalok között van fényes-égi kedvesem, Itt lenn nincsen neve sem.
Most a függöny bibor öble megborzad, zizeg zörögve, Félelemnek tőre szúrja - fúrja által a szivem. Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban: "Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen, Éji vendég vár ajtómon, az babrál a reteszen: Az lehet, más semmisem."
Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan: "Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant, A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben." Erre felnyitom az ajtót - szétvigyázva sebtiben: - Künn az éj, más semmisem.
A sürű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet, Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen. Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: "Lenóra" S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem, Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem A visszhang, más semmisem.
A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem, Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen. "Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron, Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem, Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem: Zúg a szél, más semmisem".
Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen. S mintha mi se volna ebben a viharnál sebesebben A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen, Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen: Nem történik semmisem.
Én nevettem őt, hogy éber tollal talpig feketében Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen: "Bár alig van rajtad toll, ó fergetegvert csúnya holló, Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél édesem? Mondd meg nékem, a pokolban, hogy neveztek, édesem:?" Szólt a Holló: "Sohasem".
És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten, Végre halkan ezt rebegtem: "Nem örök a csoda sem, Minden elszállt, ez is elszáll - nem örök a csoda sem -" A madár szólt: "Sohasem".
Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz "Bamba szajkó", így beszéltem, "nincsen egy ép sora sem. Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája, Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen. Benne lelke átka zörgött s hörgött keservesen, Hogy már többé "Sohasem".
Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében S párnás, mély zsöllém elébe gördítettem sebesen, Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem, Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem, Mért károgja: "Sohasem".
Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva, S a szemével a szivembe szúrt le - fúrt le tüzesen, Süppedő bársonyra dültem s a violafény köd-ülten Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem, Itten ült ő, itt e párnán, pislogott a mécsesem S ah, nem ül le, Sohasem!
Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl, Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen, "Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen, Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!" Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal vagy ördög, Kit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen, Mondd meg itt e szörnyű házban - hol a Rémekkel csatáztam - Hol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha sem? Nincs-e - nincs-e - ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?" Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal vagy ördög, Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen, Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes, Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem, Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?" Szólt a Holló: "Sohasem".
"Pusztulj innen a pokolba" ordítottam fuldokolva, "Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn! Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel! Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem! Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem! Szólt a Holló: "Sohasem."
És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan, A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem. Úgy ül, mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon, A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen: Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen S nem virrad meg - sohasem!
A Kalligram Kiadó és az MTA-ELTE Hálózati Kritikai Szövegkiadás Kutatócsoport meghívja Önt a Kosztolányi Dezső Összes Művei (kritikai kiadás) legújabb kötetének bemutatójára 2012. május 2-án, 17 órakor. Helyszín: ELTE Tanári Klub (1056 Budapest, Szerb utca 21-23. I. em. 35.)
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő
A szöveget sajtó alá rendezte, a kísérő tanulmányokat és a jegyzeteket írta: Takács László
A könyvet bemutatja:
Ritoók Zsigmond Szegedy-Maszák Mihály Dobos István
A vén cigány-konferencia (Székesfehérvár–Kápolnásnyék, 2012. április 20–22.)
ÁPRILIS 20-a, PÉNTEK
TÁRSRENDEZVÉNYEK
09.30–10.15 JORDÁN TAMÁS Kossuth-díjas színművész vezényletével Kápolnásnyéken, a Vörösmarty Parkban (Fő u. 28.) több száz diák és érdeklődő együtt elmondja A vén cigány című Vörösmarty-verset
12.00–12.05 DR. CSER-PALKOVICS ANDRÁS, Székesfehérvár MJV polgármesterének köszöntője a város Romkertjében
12.05–12.50 JORDÁN TAMÁS vezényletével ugyanott több száz diák és érdeklődő együtt elmondja a Vörösmarty-verset (nagyon rossz idő esetén a helyszín a Szent István Művelődési Ház – Liszt Ferenc utca 1.)
A KONFERENCIA HELYSZÍNE PÉNTEKEN (KEZDETE 16 ÓRAKOR): Szent István Király Múzeum, Díszterem, 8000 Székesfehérvár, Fő utca 6.
ELNÖK: SIPOS LAJOS
16.00–16.10 A Hermann László zeneiskola diákjainak műsora 16.10–16.20 JORDÁN TAMÁS: Vörösmarty Mihály: A vén cigány 16.20–16.30 L. SIMON LÁSZLÓ megnyitója 16.30–17.10 SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: A vén cigány változó megítélése 17.10–17.30 SZÉNÁSI ZOLTÁN: A vers irodalomtörténeti fénytörésekben 17.30–17.50 VÉGH BALÁZS BÉLA: A Nyugat Vörösmarty-olvasata
17.50–18.20 Hozzászólások, szünet
ELNÖK: SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY
18.20–18.40 JELENITS ISTVÁN: A vén cigány – és a Biblia 18.40–19.00 KAPPANYOS ANDRÁS: A vén cigány mint értelmiségi szerepmodell 19.00–19.20 NAGY J. ENDRE: A bujdosó elhagyatottsága és őrülete 19.20–19.40 DARAI LAJOS MIHÁLY: Vörösmarty és A vén cigány filozófiai távlatai
19.40–20.00 Hozzászólások, szünet
20.30-tól Vacsora az előadók számára a Szent Gellért Hotelben
21.30-tól IRODALMÁROK ÉJSZAKÁJA (a hotelben)
ANTONIO SCIACOVELLI bemutatja A közelítő tél című kötetet
NYILASY BALÁZZSAL A XIX. századi modern magyar románc című könyvéről FŰZFA BALÁZS beszélget
SÁGI SZABÓ FERENC megzenésítésében elhangzik A vén cigány (felvételről)
LATINOVITS ZOLTÁN, GÁBOR MIKLÓS, ÓDRY ÁRPÁD, SOMLAY ARTÚR, MENSÁROS LÁSZLÓ A vén cigány-interpretációja (felvételről)
ÁPRILIS 21-e, SZOMBAT
A KONFERENCIA HELYSZÍNE SZOMBATON DÉLELŐTT: Szent István Király Múzeum, Díszterem, 8000 Székesfehérvár, Fő utca 6.
08.30–08.50 GÄRTNER PETRA bemutatja a konferencia helyszínét, a Szent István Király Múzeumot – fakultatív program (találkozás az épület előtt: Székesfehérvár, Fő utca 6.)
„A kutya a nyárspolgárok kedvence, alkalmazkodik, hűséges, barátságos, szolgalelkű, nagyképű és anyagias, mint [a] gazdája. A macska nem alkalmazkodik, egy darab őserdő az ember lakásában, »zsebtigris«, ahogy Kosztolányi mondta.”
„Az írói munka, éppúgy, mint az erény, »önmagában hordja igazi jutalmát«. Kosztolányi Dezső írja valahol, milyen különös érzés volt mindig számára, hogy írásaiért pénzt kapott. Olyan ez, mondta, mintha azért fizetnék, mert cigarettázik. Szinte igazságosabb lenne, ha ő fizetne az örömért, hogy írhat.”
„Lassanként a ruhadarabokat arról a könyvről neveznénk el, amellyel együtt kell vásárolni. Gondold meg, ennek mekkora propagandaértéke lenne. »Vettem egy gyönyörű Kosztolányi-cipőt« – mondaná az egyik ember a másiknak. »Igazán? Hol, mondd?« – »Hát a Krúdy-nagyáruházban.« – »Én mindig Móricz Zsigmondnál szoktam vásárolni. Kitűnő cég, csak erős, tartós árut ad el.« – »Én inkább Krúdynál veszek. Az egész helyiség olyan hangulatos.« És így lassanként elérnők azt, hogy az irodalom az élet szerves részévé válnék.”
(Forrás: Szerb Antal: A kétarcú hallgatás. Összegyűjtött esszék, tanulmányok, kritikák. III. kötet: Vegyes tárgyú írások, szerk. Papp Csaba, Budapest: Magvető, 2002.)
(A Húsvétot, a Feltámadást és a Tavaszt köszöntjük Desiré mester virágkarneváljával! - A Szerk.)
Rózsa
- Hódolj, mint királynénak szokás. Aztán majd megengedem, hogy ajkaiddal illesd ruhám szegélyét.
Muskátli
- Piros bokorugró szoknyámban virítok falusi ablakokban, mint régi, híres népszínművek elfelejtett primadonnái.
Tárnics
- Lila selyemzsebkendőmet lengeti a szél. Milyen bohémes. Itt a virágok gavallérja. Itt a gavallérok virágja.
Kamilla
- Csecsemők első itala, haldoklók ajkán az utolsó íz. Orvosi székfű. Matricarla Chamomilla. Ne csodálkozz, hogy latinul is tudok. Egyetemet végeztem. Gyógyszerészkisasszony vagyok.
Hajnalka
- Amikor hajnali zenét adtál, vidéken, a kedvesedhez én mutattam neked az utat. Emlékszel még rám?
Fukszia
- Veled nem tudok beszélni. Talán hozz kínai tolmácsot.
Tubarózsa
- Láz emészt, elájulok, fáj a fejem, megőrülök. A szájad, a szájad.
Katáng
- Kék, hideg lámpám utolsóul lobog a didergő októberi mezőkön. A természet ravatalán én világítok.
Nefelejcs
- Ne felejts, ne felejts! Egész életemben ezt kiabáltam, úgyhogy már belérekedtem. Azt hiszed, ért valamit? Azért mégis elfelejtett…
Orgona
- Ha átzúg rajtam az áprilisi vihar és tépázza haragoszöld leveleimet, lila fürtjeimet, orgonálok. Egy tavaszi misét játszom, melynek hangjai haragoszöldek és lilák.
Tulipán
- Előkelő, gazdag családom évekig kezeltetett külföldi ideggyógyintézetekben. Nem tudok érezni, makacsul hallgatok, az a rögeszmém, hogy én vagyok a világ közepe. Nincs szívem. Nincs szavam. Nincs szagom. Estélyi ruhámban hidegen kevélykedem. Szép vagyok és boldogtalan.
Büdöske
- Nem én voltam.
Liliom
- Zsíros, buja illatom senkit se tévesszen meg. Már régen legyőztem önmagam. Millió vágyamból túlvilági ábránd lett. Oltárokra vágyakozom, hogy májusi délutánokon ott hervadjak el, mint fiatal apáca.
Nadragulya
- Ifiúr, ifiúr, tessék mán idegyönni, lelkem, galambom. Nézze, mit nem mondanak rólam a népek. Hogy boldogult uramat, Isten nyugosztalja, elemésztettem, meg hogy csak afféle méregkeverő dajna volnék. Ide zargattak a dögös árok mellé, szégyenszemre. Üljön le kicsit. Nagyon tűz a nap. Hadd borítsam aranyos orcájára virágos kötényemet. Ha szomjas, kóstolja meg ezt a jóféle bogyót. Mért szabódik? Krisztus úgyse, nem mérges.
Ibolya
- Közismert szerénységem tiltja, hogy nyilatkozzam. Ki az a pimasz, aki nálam is szerényebb mer lenni?
Hóvirág
- Velem nagyon siettek. Fehér gyolcsból férceltek, lazán, vázlatosan. Csak épp összeaggattak, varrótűvel, hogy mihamarabb kidobjanak a piacra, mint mintát. De első lettem. Ez is valami.
Pitypang
- Egy régi tízkoronás arany vagyok, melyet valamilyen kártyás pottyantott a mező zöld asztalára, s ott felejtett.
Árvácska
- Még mindig abban a poros, sötétkék bársonyruhácskában járok, melyet szegény édesanyám adott rám. Apám azóta megnősült, elvette a pompás nőszirmot, vele mulat az üvegházban, elkényeztetett csemetéi körében. Engem elfelejtettek, kidobtak. De a jégkéreg alól is kiütöm fejemet. Ne féltsetek engem. Megélek én a jég hátán is.
Napraforgó
- Szó sincs róla, jellemem nem valami erős. Folyton hajladozom, nyújtogatom nyakam, úgyhogy a bőre már egészen megráncosodott. Azzal vádoltok, hogy köpönyegforgató vagyok? Igazatok van. De ti, akik a földre sütitek fejeteket, és a sötétséget imádjátok, tudjátok meg, hogy én a napot bámulom, ezt a mindig mozgó, izzó bálványt, mely úgy változik, mint az élet, és úgy fénylik, mint az igazság.
.jpg)
Hozzászólások