kosztolányidezsőtér

 Az ember szeme most idegen bolygók felé szegződik. Onnan várja a mentő gondolatot, amely majd újra összerakja az összetört kultúra cserepeit. Arról álmodozunk, hogy valamely éjjelen – csoda folytán – egy idegen csillagból okos, tiszta, jóságos, eddig ismeretlen lények jönnek le, akik hirtelen rendet teremtenek és egy akolba terelik az emberiséget. Micsoda fantasztikus és képtelen gondolat. Úgy látszik azonban, hogy csak a távolba tudunk tekinteni. A közelben nem veszünk észre semmit. Nem akarjuk észrevenni – az emberiség e sorsfordító óráján sem –, hogy vannak mellettünk olyan lények, az emberiség egyik fele, akik úgy éltek eddig a földgolyón, mint idegen csillagon, hogy a kezük mindeddig nem ért el a föld dolgainak intézéséhez, hogy teljes joggal a nőkre emelhetjük a szemünket most, mikor a férfibölcsesség fogyatékán van és a világot egyik legsúlyosabb válsága rázza.

Bíznunk kellene bennük, már csak azért is, mert eddigelé teljesen ki voltak zárva minden jogból, és semmivel se járultak hozzá ahhoz, hogy megpecsételjék az ember tragikumát. Ők távol voltak minden üléstől és tanácskozástól, az entente minden cselvetésétől, amely felidézte ezt a háborút. Az emberiség igazi demokráciáját képviselik a nők. Nem tudjuk, hogy a világ komoly gondolkozói milyen véleménnyel vannak az entente mostani politikájáról, de bizonyosak vagyunk abban, hogy nem tartják sem fiatalnak, sem túlontúl üdvösnek, sem életképesnek.

Most a háború alatt, mikor mindenki gondolkozóvá vált, mikor az élet és politika legnagyobb problémái vetődtek fel, mikor az emberiség, az erkölcs, a földön való célunk kérdéseit vitattuk meg, kiderült, hogy az igazi férfiak igazi fegyvertársra találtak a nőkben. Szinte megdöbbentő az, hogy a nők mennyire világosan, mennyire egyszerűen, mennyire apostolian látják az emberiség végső, nemes célját. Az átlag-nő közelebb van a természethez és ennek következtében az igazsághoz is, mint az átlag-férfi. A nőben nem élnek frázisok. Szerencsére nem fogott rajta az iskolák régies és erkölcstelen nevelése, amely a természetet fitymálóan – egy taglejtéssel – intézi el, s metafizikai célokat tűz elénk. A nő nagyon jól tudja – hiszen ő az élet, a természet, az ősi igazság –, hogy a természeten kívül nincs egyéb. Tud mosolyogni és nevetni. Mindég jó jelnek láttuk, hogy elfordult a konkolyhintőktől és a talmi „férfiak” bombasztoktól puffogó, üres, úgynevezett komoly felolvasásai, szónoklatai alatt csak nevetgélt. Azt mondják róla, hogy szegényke nem érti. Hála isten, csakugyan nem értette. Ahogy a jóság a rosszaságot, a fontosság a fontoskodást, a tartalom az ürességet nem érti. Ez is az intelligenciája és nagyrahivatottsága jele. Mert sok évezreden keresztül a nőt, a pogány nőt nem tudták elidegeníteni a természettől.

Szinte kiabál a gondolat, hogy ennek a természetességnek, ennek a raison-nak, amit a nő képvisel, helyet kell adni a jövendő politikájában. Azt kérdezzük, baj, átok lenne-e a beteg és szomorú világ számára, hogyha szót, a férfiakkal egyenlő szerepet kapna a nő, az a logika, amely egy ütemre ver a természet vérével, az a termékenység, amely egy az alkotó élet, a virágos mezők és az arany búzaföldek lehelletével? Nyugodtan állíthatjuk, hogy a nők legalábbis vannak oly bölcsek, mint az angol diplomaták, mint a francia kapitalizmus, mint az orosz nagyhercegek, akik „férfiak”-nak nevezik magukat, és egy véres gyva háborúba keverték a szenvedő emberiséget. E balkörmű diplomaták fejében nagyon is sok oly „elv”, „rendszer”, „tudomány” van, amelyet a nő teljesen nélkülöz, sok hazugság, sok féltékenység, sok leplezett bosszúvágy, de kevés ösztön, kevés elhatározó bátorság, kevés szeretet, amely minden nőben megtalálható. A világ most összerázkódott. Maguk a férfiak is tanácstalanul tekintenek egymásra. Régen még a kultúra és a jólét, a férfi-uralom frázisainál ellökhették nőtestvéreiket s azt mondhatták, hogy a nők valami „kolosszális felfordulást” okozhatnának a világ sorsában. Ezentúl bizonyára szerényebben beszélnek majd és jóságosabban. Nincs természetesebb ötlet, mint az, hogy a felbolygatott földgolyó a nőket is meghívja uralkodni, kormányozni, élni, mert – tisztán valószínűségi szempontból is – lehetetlen, hogy a nők és a férfiak által közösen vezetett országok még egyszer ilyen szörnyűséges tusára keljenek egymással. Ha az arisztokrata családok elcsenevészednek, akkor felfrissíti őket az egészséges paraszt vér. Ilyen felfrissülést vár most a régi rend göthös politikája azoktól, akik politikai porondon a világ teremtése óta nem hallatták a szavukat, a nőktől.

Ezután már a férfiak érdeke – nem nobilitása! – lesz, hogy a nőket is munkatársul kérjék a történelem alakításához, amelyben együtt szenvednek, és tiltakozni az őrület ellen, hogy az emberiség egyik felét kirekesszék az élet jogaiból. A nőt, anyánkat, hugainkat és öcséinket, feleségünket ki kell menteni a világ cselédszobájából. Mert eddig ott kuksoltak. A földgolyó megrendült bizalma csak általuk állhat helyre. Be kell végre látnunk, hogy az az idegen csillag, amelyről az utopisták álmodoznak, itt van, maga a föld az.

(Forrás: A Nő, 1915. aug. 5)