kosztolányidezsőtér

"Ki tagadná, hogy nagy művész volt, megszállottja a szépnek? Kritikusnak sem akárki: esztétikai érzékenységének skálája hallatlanul sokrétű, a legkülönfélébb ízlés-áramlatok befogadására s velük egy-egy kritikájában igen intenzív azonosulásra képes. Az elemzésben mindnyájunknak ihletője, kitűnő mestere: az apró dolgokban, a forgácsokban is megtalálja, felszínre hozza, érzékelteti a jellemzőt. Olykor egy-egy szövegmagyarázatában, egy-egy alkotói portréjában szinte két kézzel szórja a mű s az írói műhely rejtettebb mélyeiben biztos szemmel meglelt csillogó gyöngyöket: értékeket, amelyekre addig senki sem figyelt. A kritika nála sohasem avitt méricskélés, nem színtelenül tárgyias műfaj, nem szellemi patika-mérleg. Legtöbb írásában hangulati varázsát is megszólaltatja az elemzett műnek, írónak, alkotónak. S amit talán legtöbbször vetettek, vetettünk szemére: könnyeden elegáns elvtelenségét, - valójában határozottan végiggondolt elvi álláspont hatásos álarca csupán. (...)

Kosztolányi-kultuszról, írói magatartásának, esztétikájának felelevenítéséről csak mostanában, az ellenforradalom körüli években beszélhetünk. Művészi "függetlensége" látszatával s a közvetlen társadalmi állásfoglalást megkerülő, a szépség mindenekfelettiségét hirdető ars poétikájával alkalmasnak tűnt a pártos irodalom elleni közvetett támadásokra. A polgári törekvések nyílt újraéledésének idején példává, eszményképpé válhatott, csak nézeteit kellett megfelelő "korszerűség"-gel ideologizálni, magyarázni. A kísérlet meg is történt: magyar kortársairól írott tanulmányai - múlt évben megjelent - kétkötetes gyűjteményének utószavában. (Kosztolányi Dezső: Írók, festők, tudósok, összeáll., utószó, jegyz. Réz Pál, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958.) (...)

1. A húgom utolsó babáját mi magunk kereszteltük el Bolinnak. Nem tudtam, mit jelent ez a név, és ma se tudom. Hiába bújom át a meséskönyveket, a szótárakat és a lexikonokat, nem találom bennük, és arra is emlékszem, hogy otthon sohase hallottam. De a névvel mindnyájan meg voltunk elégedve. Idegenszerű volt és pajkos. Kifejezte azt, hogy a baba jó családból származó, úrikisasszony, bár nem egészen idegen tőle a szófogadatlanság, a csintalanság bocsánatos bűne.

Én nem sokat foglalkoztam vele. A leányokat és a játékaikat általában megvetettem. Mit lehet egy babával csinálni?

(André Dignimont: Párizsi kokott /Cocotte parisienne/)

Kosztolányi műfaji kategóriába nehezen sorolható műve a Cambourakis kiadónál, Sophie Kepes fordításában jelent meg. A kötet bemutatójára 2010. február 11-én, csütörtökön kerül sor Párizsban.

Szabadka.
Kicsinyítőképző? Csak kicsit szabad? Vagy a nagy Szabad fiacskája, akit mindenki csak úgy hív: Szabadka?
Míg meg nem nő.
Megyek oda, először életemben, abba, a „három jelzős”, versbéli Bácskába.
Szabad-e? Nem tudom, mit szabad. Múzsám kísér, ő tudja, okos nő.
Szabad-e Dezsőznöm? Didéznem? Meghatódni szabad-e, hogy lám, minden innen, ami olvasmányként, érzetként, mi több: emlékként sokszor éltet, mind innen, a helyről ered?
Múzsám felém mered.
Ezt írta ő: Aki itt nőtt fel, annak tágabb a szeme!
Biztos igaza van. Hát legyen, ha már itt, tágra nyitom a szememet, hogy még az is beleférjen, ami már nincs is.

Nyári délután, izzó, porló július. Minden olyan és minden nagyon. Például sárga, és így tovább. Már hosszan nyújtózkodó árnyak.
Az első temető szürke, kietlen. Port vernek fel gereblyéjükkel az asszonyok. Mikor halt meg, akit keresek? Aszerint tudják a sírokat. A húszas években, felelem. Olyanok nincsenek is itt, volt egy régi parcella, de azt elsikálták, új halottakat temetnek oda.
Ő írta A bús férfiban: mit izennek énnekem a Kosztolányi-csontok?
Egy bácsi készségesen száll le a kopott biciklijéről, az öntözőkannáját, mintha meisseni kancsó lenne, óvatosan rakja a lába mellé.
Így mondom: Kosztolányiékat keresem. Mintha vendégségbe jöttem volna hozzájuk. Múzsám vállamra hajtja arcát, annyira szeretne segíteni.

A Kosztolányi Dezső téri Tranzit Caféban a Kosztolányi-kutatók színe-java gyűlt össze 2009. március 30-án, a Budapesti Negyed Zeke Gyula szerkesztette Kosztolányi-számának bemutatóján. A dupla lapszámban olyan, korábban teljes terjedelmükben nem közölt Kosztolányi-írások jelentek meg, melyek szerzősége vitatható.

"Szabad-e nyilvánosságra hozni a költő mosószámláit, adóintéseit, törvényszéki idézéseit, levél-rongyait, melyekkel ügyes-bajos dolgait intézgette?" - tette föl a kérdést Deziré, s nagyot szívott cigarettájából. AnJou mosolyogva nézett rá, s említette neki az ő jegyzeteit, amiket a kórházi ágyán írt, haláltusája közepette.

Már elmondtam, mint kezdtem el,
most elmondom, mint vesztem el.

Kupámba még pár kortynyi bor,
a vállamon a férfikor.

Jaj de nehéz ez a batyu
s a bor, a bor is savanyú.

Kályhához ülnék szívesen,
mert fú a szél künn hívesen.

Érezni a távol ködét.
A fák zúgnak: harmincöt év.

Ki énekeltem az eget,
a gyermekkort, most rettegek.

Sár és tűz az én férfibúm,
haragvó purgatórium.

Aztán mi végül zsarnokol,
a vénség jő el, a pokol.

Boldog, aki még hinni tud,
de lefelé visz minden út.

Gyermekmennyország, kék, csudás,
lerokkanás és elmulás.

Romok között és egyedül
vallok tinektek, emberül.

Kit az idő új szóra költ,
dalolj szivem most, mint a föld.

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Már elmondtam, mint kezdtem el, in A bús férfi panaszai, MEK)

 Deziré egyik legközelebbi barátja a szabadkai Fenyves Ferenc volt. Már az önképzőkörben is együtt voltak, sőt, együtt szerkesztették az Előre című diáklapot is, olyan más munkatársakkal, mint a kevésbé ismert Szabó-Batancs István, vagy a későbbi orvos-író Munk Artúr, vagy éppen Csáth Géza. Titkos irodalmi társaságot is alapítottak együtt. Azt persze nem tudhatjuk, hogy az ő jelszavuk is a Carpe diem! volt-e, mint a Holt költők társasága című emlékezetes kultuszfilmben, a verseket koordinátarendszerben ábrázolni igyekvő, hivatalosan elfogad(tat)ott tanítások ellen lázadó fiataloké, de valami hasonlóra mindenképp gyanakodhatunk.

Maria Orska az 1910-es években játszott sokat színházban, később pedig filmekben is szerepelt. Olyan nagy nevekkel dolgozott együtt, mint Max Reinhardt, és olyan szerzők darabjaiban lépett föl, mint August Strindberg, Frank Wedekind, Luigi Pirandello. Az 1920-as évekre Európa-szerte ünnepelt sztárrá vált, s például magazinok címoldalait is tarkították fényképei.

Reinhardt társulata és a Művésznő többször jártak Budapesten is vendégszerepelni, mely előadásokról a több nyelvet beszélő, s akkorra már számtalan színikritikát jegyző Kosztolányi Deziré sorozatban írta cikkeit. Egy ízben még Olaszországban is összefutott Maria Orskával, a lídón. A Mester a Művésznővel való találkozást, 1924 augusztusának egyik kellemes napját, ekként idézi föl a Pesti Hírlap hasábjain:

Fesztbaum Béla másfél éve mutatta be A léggömb elrepül című önálló estjét, melyet Kosztolányi Dezső írásaiból szerkesztett, rendezett. Február 21-én újra látható lesz az előadás a Vígszínház Házi Színpadán.

 Fotó: SzoFi

"Könnyed és elegáns, a komoly mondanivalót is gyakran bohócmaszk mögül előadó poéta, a magyar nyelv csodálatos virtuóza. Kíváncsi utazó, szellemes csevegő: gyerekkorról, családról, pesti kávéházakról és a Vatikánról. A múlt és az értékek tiszteletéről, emberi és művészi feladatainkról, az alkotásról. Távoli csillagokról és féltve őrizgetett elsárgult fényképekről. Az írásról. A színházról."