Deziré egyik legközelebbi barátja a szabadkai Fenyves Ferenc volt. Már az önképzőkörben is együtt voltak, sőt, együtt szerkesztették az Előre című diáklapot is, olyan más munkatársakkal, mint a kevésbé ismert Szabó-Batancs István, vagy a későbbi orvos-író Munk Artúr, vagy éppen Csáth Géza. Titkos irodalmi társaságot is alapítottak együtt. Azt persze nem tudhatjuk, hogy az ő jelszavuk is a Carpe diem! volt-e, mint a Holt költők társasága című emlékezetes kultuszfilmben, a verseket koordinátarendszerben ábrázolni igyekvő, hivatalosan elfogad(tat)ott tanítások ellen lázadó fiataloké, de valami hasonlóra mindenképp gyanakodhatunk.

Fenyves Budapesten tanult aztán jogot, de az egyetemet nem fejezte be. Inkább írogatott olyan lapokba, mint a Borsszem Jankó című vicclap, ahol többek közt Deziré és Karinthy is közöltek cikkeket, sőt műfordításokat is. Fenyves azonban viszonylag hamar visszatért Szabadkára, s ott lett újságíró, idővel pedig a Bácsmegyei Napló szerkesztője. Ő volt az, aki emlékirataiban (Még egyszer elmondom...) olyan anekdotákat tárt a nagyközönség elé, mint például Deziré élményei egy olyan házikóban, amelyiken vörös lámpa pislákolt.

És hát ő az, aki nagyon közel állt Deziréhez emberileg-barátilag is. Talán nem sokan ismerik a Mesternek azt az írását, ahol erre a régi jó cimborára emlékezik:

"Sötét ünnepeste volt, késő ősz, amikor utoljára jártam lenn otthon. Ezúttal is meglátogattam őt. Bementem dolgozószobájába. Csönd volt. Aludt a fal mellett lévő kereveten. Már kifelé akartam lopózni, lábujjhegyen, de ekkor fölébredt. Lámpát gyújtott, megdörzsölte álmos szemét, elmosolyodott, átölelt s nem hallgatva mentegetőzésemre, marasztalt. Leültünk, beszélgetni kezdtünk, ketten egyedül, a nagy lakásban.

Panaszkodott a sok munkájára, és nem tudom, hogyan és miért, egyszerre küzdelmes pályájára terelődött a szó, a családjára, a gyermekei jövőjére. Egy-egy tervet hozott elő, megvitatta, vizsgálgatta, elvetette. "Különben most már mindegy..." - mondta, a vállát vonogatva. Rám pillantott. Én is rápillantottam. Nem értettem.

Aztán cigarettával kínált, irántam érdeklődött s körülsimogatott azzal a lágy, kék tekintettel, mely bennem hitet és bizakodást ébresztett gyermekkorom óta. Egy óráig maradtam nála. Elváltunk. Emlékezem, az ajtóban még megálltam, s úgy éreztem, meg kellene kérdeznem, mit jelent az a csüggedt mozdulata és az a csüggedt kijelentése, vagy valamit mondanom kellene. De nem mondtam semmit.

Alig két hétre rá szíven ütött váratlan halálhíre. Akkor magam is betegen, lázasan feküdtem. Ott, a halál előszobájában, eltűnődtem ezen a találkozáson. Ez a találkozás csak egy volt a sok közül. Jaj, mennyit találkoztunk mi már ebben az életben, kipirult arccal, hóhullásos alkonyatban iskola után, mint kisdiák, az önképzőkörré alakított mosókonyhánkban, izgatott irodalmi vitáknál, a városerdőben, ahol első párbajsegédem volt, az iskolai csínyek buzgó és szakszerű előkészítésében, lelkes ábrándokban és vad röhögésekben. Időbe telt, amíg megértettem, hogy ez volt a mi utolsó találkozásunk.

Később azt is megértettem, mi volt az, amit mondani akartam neki az ajtóban, de nem mondtam. Azt akartam mondani, hogy nagyon szeretem őt. De az ember szeméremből folyton halogatja. Csak ilyenkor közli, amikor már késő."

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Utolsó találkozás. Emlékezés dr. Fenyves Ferencre, Napló, 1935. dec. 25.)