kosztolányidezsőtér

Beh jó volt hajdan lehúnyni a szemem,
s gondolni elalvás előtt az emberekre.

De láttam aztán őket együtt, együtt:
egy sziklaperemre hajtották a szekeret,
hajrázva vontatták, szilaj tüzérlovakkal,
föl a meredélyre az emberiségnek
szent szekerét, s mindenki kiáltott,
félre, ti gyávák, föl-föl előre.
Verték a lovakat, véres ostorokkal,
vérzett a tomporuk, vérzett a csüdjük,
és vérzett az emberek szeme is.

Majd láttam aztán őket újra együtt:
kikapták a gyeplőt a vad gyilkosok kezéből,
s húzták lefelé, a szent szekeret
le a porba, piszokba, a semmi szemétbe,
míg lerogyott egy bűz-pocsolyába,
békák, dögök közé, és ott rekedt meg.
Verték a lovakat, kantárral, hevederrel,
sáros lett a fejük, a szügyük, a hátuk,
és sáros lett az emberek szeme is.

Most már nem tudok elaludni, de ébren lenni sem,
félek az éjben és félek a fényben,
jajgatva tusakszom, gyűlöljek, szeressek?
Ha pedig valaki kérdi, hogy míly párthoz tartozom,
úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való.

Egyedül megyek az utcán.
Lehajtom a fejem és sírok.

1928

 A magyar „elő- és utószóirodalom” jó része a legutóbbi két esztendőben különös fordulatot vett. A polgári – hazai és külföldi – írók műveinek megjelenésénél valahogy úgy fest a dolog, mintha egyes kiadók nem bíznának eléggé abban, hogy e szóban forgó művek polgári eszmeköre és érzésvilága magától, azaz kiadói kommentárok és elmefuttatások nélkül is bámulatba tudja ejteni az olvasót. Immár két esztendeje sorra látnak napvilágot olyan elő- és utószavak, amelyek kenetteljes hangon magyarázgatják, hogy amit mi avultnak érzünk az voltaképpen modern, amit mi kínosan ellentmondónak vallunk, az eszményien harmonikus. Néhány puhatolózó előcsatározás után immár nemcsak kis szurkálásokkal bosszantják az olvasókat: amit tesznek, az már-már szellemi hadviseléssé válik.

Ez a törekvés legutóbb Kosztolányi Dezső összegyűjtött tanulmányainak kétkötetes kiadása mögül bújt elő a leghazárdabban és legtanulságosabban. Kosztolányi összegyűjtött tanulmányai megannyi igaz, természetes lehetőséget kínáltak arra, hogy ez a kiadás – az író ellentmondásainak alapos elemzése révén – végsősoron a szocialista irodalom és esztétika igazságát szolgálja. Réz Pál, az utószó szerzője azonban – amint látni fogjuk – a szocialista irodalom igazságát szolgáló alkalmat a polgári irodalom dicsőítésének és bátorításának alkalmává változtatta. […]

A szabadkai Kosztolányi Dezső Napok alkalmával Tápai Renáta a kritikai kiadás ősszel megjelenő köteteiről is faggatta Szegedy-Maszák Mihályt, a sorozat egyik főszerkesztőjét, illetve az MTA-ELTE Hálózati Kritikai Szövegkiadás Kutatócsoport vezetőjét. Az irodalomtörténész elmondta, hogy az Édes Anna, a kórházi beszélgetőlapok (Kosztolányi utolsó, eddig kiadatlan följegyzései), valamint a spanyol műfordítások megjelenése várható.

Az interjú a Magyar Szóban látott napvilágot

(http://magyarszo.com/fex.page:2010-03-31_Kosztolanyi_utan_kutatva.xhtml).

Fotó: Gácsi Zsuzsanna Eszter

Az idei évben, azaz a Mester születésének 125. évfordulóján is megtartották az immáron hagyománnyá vált Kosztolányi Dezső Napokat a szülővárosban, Szabadkán. A programról és az előadásokról az alábbi cikkek tudósítanak:

Bognár Irén: XIX. Kosztolányi Dezső Napok (http://www.subotica.info/eventview.php?event_id=32079)

(f. zs.): "A műfordítás alkotás és nem másolás" (http://www.hetnap.rs/uj/index.php?zg=4925&no=290)

Gyurkovics Virág: Kosztolányi napok Szabadkán (http://www.vajdasagma.info/cikk.php?ar=kultura&id=5487)

Tápai Renáta: Alkotni vagy másolni? (http://www.magyarszo.com/fex.page:2010-03-27_Alkotni_vagy_masolni.xhtml)

[Szerző nélkül:] Kosztolányi Dezső Napok (http://www.emagyar.net/index.php?p=news&id=5461)

"Születésének 125. évfordulóján, 2010. március 29-én a Duna Televízió tematikus nappal emlékezik Kosztolányi Dezsőre. A magyar irodalom egyik legsokoldalúbb, legtermékenyebb és legszeretetreméltóbb irodalmi géniuszának alakját és munkásságát filmek, saját készítésű műsorok és persze sok-sok vers segítségével idézi meg a csatorna."

A műsorokról bővebb tájékoztatást a www.dunatv.hu honlapon találhatnak.

Mentem az utcán. Cipőm annyi zajt sem vert, mintha harisnyában járnék. Elhagyatva mindenkitől bandukoltam, egyedül a szívemmel, mint egy álomalak, gyötrő, éjféli álomban. Ha kinyújtottam a kezem, könnyen elértem a négyemeletes házak kőcirádáit, vagy az ablakokat, melyek mögött mécsek égtek, emberek aludtak.

Sokszor gondoltam, hogy mindez csak álom. Most, hogy megtörtént, csak a félelmet érzem, mely minden porcikám megfagyasztja, egy alvó félelmét, ki szemben a holddal, nehéz mellel fuldoklik, s szeretne fölébredni.

A Vígszínház Házi Színpadához a művészbejárón keresztül vezet az út. Lépcsőfordulókon át avatódunk be ebbe a sajátos világba, hisz látunk menetközben öltözőket, jelmeztárolókat, rejtett zegzugokat. Fönt, a legfölső emeleten pedig kis kamaraszínpad vár. A sötét bejárat mintha elvarázsolt kastélyt sejtetne, s valóban, illuzórikus világba lépünk be. Minden fekete, csak a színpad bíborvörösei világítanak. Bíbor fotel, szék, függönyök szépen elrendezve, kontrasztot képezve a sötét háttérrel, mely hatásra csak ráerősít a vörösbor látványa a fekete zongorán. Az előadás során aztán minden egyes kelléknek szerepe lesz, mindegyik megszólal majd, s fokról-fokra derül ki, mi és miért került a színpadra.

Ebbe a bíbor-fekete enteriőrbe toppan be egy fehér ruhás, elegáns fiatalember, zakóját szabadon a vállára vetve. Megáll előttünk, büszkén a szemünkbe néz, s rákezdi:

„Most harminckét éves vagyok.

Nyár van.

Lehet, hogy tán ez, amire

vártam.

Egészséges bronzarcomat

aranyfénnyel veri a nap,

és lassan

megyek fehér ruhában a

lugasban.”

Aztán elindul a történet. A szegény kisgyermekkel. Naplórészletekkel, versekkel, novellákkal, esszékkel. Ismerős és kevésbé ismert sorokkal. Kosztolányi – mert őt látjuk a színpadon – egyszer lelkes játékos, s bemutatja mackóját, lufit fúj, majd bámulni kezdi az „ódon, ónémet, cifra órát”, mely kínos ketyegésével az idő(nk) múlására emlékeztet. Aztán lassan felnő, s kávéházakba kezd járni. Gondosan beosztja az éjszaka óráit, hogy ki és mikor látogat el ezekbe a századfordulós szentélyekbe. Cigarettázik, vitatkozik, s ír. Közben látja, mi folyik a világban, recsegő rádióján keresztül hallgatja, miről szónokolnak a politikusok, évszázadokon át szajkózva ugyanazokat a frázisokat.

"Nem! Nem! - mondom magamnak - nem lehet ez igaz, nyilván a szemem téved, csak hallucináció lehet, nem valóság. Nem lehet valóság, hogy három évtized után újra kiásták ezt a már életében is oszladozó tetemet: »Az írástudatlanok árulásá«-t. Nem lehet valóság, hogy egy győzelmes forradalom országában papírra és nyomdára találhatott az az irodalmi merénylet, melyet az ellenforradalom virágzása idején, 1929-ben is volt ereje és bátorsága visszautasítani minden olyan magyar írástudónak, aki csak valamit is adott a becsületére.

Huszonkilenc éve, hogy napvilágot látott ez a cikk: Kosztolányi Dezső Ady-»tanulmánya«. Dühödt szenvedéllyel támadt a tíz éve halott Adyra, eszeveszett féltékenységgel, eklektikusan kiragadott idézetekkel igyekezett bizonygatni, hogy Ady nem nagy költő.

Kosztolányi Dezső, a nagyon jelentékeny író, a kivételes írásművész nem csupán a halott vetélytárs fényét igyekezett tompítani ezzel, de jó - és megbecsült! - szolgálatot tett Horthy-Magyarország hivatalos irodalompolitikájának, melynek számára még halottaiban is leküzdhetetlen gátat jelentett Ady Endre, az új magyar forradalmak viharmadara. S módot adott arra Kosztolányinak ez a cikk, hogy - a maga igazolására és a reakciós kultúrpolitika hasznára - dühvel támadjon a politikai költészetre, dühvel támadjon mindarra, ami forradalmi.