A magyar „elő- és utószóirodalom” jó része a legutóbbi két esztendőben különös fordulatot vett. A polgári – hazai és külföldi – írók műveinek megjelenésénél valahogy úgy fest a dolog, mintha egyes kiadók nem bíznának eléggé abban, hogy e szóban forgó művek polgári eszmeköre és érzésvilága magától, azaz kiadói kommentárok és elmefuttatások nélkül is bámulatba tudja ejteni az olvasót. Immár két esztendeje sorra látnak napvilágot olyan elő- és utószavak, amelyek kenetteljes hangon magyarázgatják, hogy amit mi avultnak érzünk az voltaképpen modern, amit mi kínosan ellentmondónak vallunk, az eszményien harmonikus. Néhány puhatolózó előcsatározás után immár nemcsak kis szurkálásokkal bosszantják az olvasókat: amit tesznek, az már-már szellemi hadviseléssé válik.
Ez a törekvés legutóbb Kosztolányi Dezső összegyűjtött tanulmányainak kétkötetes kiadása mögül bújt elő a leghazárdabban és legtanulságosabban. Kosztolányi összegyűjtött tanulmányai megannyi igaz, természetes lehetőséget kínáltak arra, hogy ez a kiadás – az író ellentmondásainak alapos elemzése révén – végsősoron a szocialista irodalom és esztétika igazságát szolgálja. Réz Pál, az utószó szerzője azonban – amint látni fogjuk – a szocialista irodalom igazságát szolgáló alkalmat a polgári irodalom dicsőítésének és bátorításának alkalmává változtatta. […]
Kosztolányi „homo morális” és „homo aesthetikus” elméletének mintájára az elvek emberével az „elvek és érdekek fölött álló” embert állítja szembe, aki viszont végtelenül igazságos és tárgyilagos, egészen jelentéktelen „hibaszázalékkal”. Az utószó szerzője mindvégig azon fáradozik, hogy ennek az „érdekek fölött álló” embernek szellemi és erkölcsi fölényét bebizonyítsa. (Előbb a létezését kellene bebizonyítania, de ily csekélységekkel nem törődik.) Nem minden gátlás nélkül, hiszen nemcsak Kosztolányi olvasta Marxot, hanem ő is, s tudja, hogy az ilyenfajta fejtegetések nemigen felelnek meg az idők szellemének. Elő-előránt hát egy-egy marxista tételt, hozzá enyvezi a többihez, a polgárihoz, s szalad tovább a kiszemelt úton. Megállapítja, hogy Kosztolányi „csak szándékában” vonhatja ki a művészetet a társadalmi küzdőtérről, „eredményében, hatásában semmiképpen sem”, hogy aztán hosszú oldalakon át mégis azt fejtegesse, mily prímán ki tudta vonni magát ez az író a társadalmi küzdőtérről, mennyire „tárgyilagosak” és „elfogulatlanok” az ő „világnézetek és társadalmi érdekek fölött álló” kritikai cikkei.
Persze, azt ő sem tagadhatja le, hogy az „elfogulatlan” Kosztolányi 1929-ben gyalázkodó pamfletet írt Ady Endréről. Elismeri ezt, sőt, mi több, ennek, a szerinte kivételes esetnek az okait is megpróbálja kideríteni. „Megmagyarázza”, hogy Kosztolányi azért utasította el Ady közéleti ihletésű költészetét, mert mindig is elutasította a közéleti ihletésű költészetet… Hogy ez a pamflet egyáltalán nem afféle vadhajtása Kosztolányi kritikusi magatartásának, hogy ez a gúnyos, támadó hang, ha valamivel enyhébben is, de jelen van Kosztolányi sok más cikkében? Hogy Kosztolányi – a legkülönbözőbb alkalmakkor – lepocskondiázta, „korlátoltaknak”, „korteskedőknek”, „rútaknak” és „aljasaknak” nevezte a társadalmi eszményekért küzdő irodalom híveit? Mindez egyáltalán nem akadályozza meg a szerzőt abban, hogy Kosztolányit a „tiszta objektivitás” fényében láttassa az olvasóval. […]
A polgári l'art pour l'art-nak nem volt nálunk harcosabb propagátora, éberebb védelmezője. […] Kosztolányi, a kritikus, a pártatlanság illúziójában élt, s az utószó mindenáron meg akarja őrizni ezt az illúziót. Elmossa az író ellentmondásait, felejtetni akarja, hogy e cikkek tökéletessége nagyon is csalóka tökéletesség. Az, ami szilárdan megmaradt bennük, elsősorban a „szerszámok” ügyes kezelése, s ez is azokban a részekben, melyekben a novella, a regény és a vers szűkebb értelemben vett „műhelytitkairól” beszél. Ami a művészetnek – a forma és tartalom bonyolult kölcsönhatásának – megértését illeti, nem ő az igazi mester a „tudós poéták” között. S főképp nem ő a példa. Ezt egyébként nemcsak az utószó nem mérlegeli, hanem a válogatás sem. Ilyen átfogó gyűjtemény azoknál az íróknál természetes csak, akiknek kritikai kiadást szentelünk és azoknál is csak marxista utószóval és marxista jegyzetekkel.
(A szemelvények forrása: Népszabadság, 1958. dec. 25., 19.)
Hozzászólások