Kosztolányi mester is volt diák. Akár korai szárnypróbálgatásoknak is fölfoghatjuk iskolai dolgozatait, hiszen nem egy ízben a később papírra vetett gondolatok egy része jelenik meg e munkákban. Stílusa ugyan még inkább "kamaszos", ám ez ne tartson vissza bennünket attól, hogy megismerkedjünk korai "zsengéivel"! Hogy ne csak irodalmi témákról olvassunk, válogatásunk végére odacsempésztünk egy természetrajzi tételt is.
Brutus lelkiállapotának elemzése "Julius Caesar" első felvonásában, 1900. szept. 24 – okt. 1.
„S valamint a romboló fergeteget fülledt, nehéz lég, s nyomasztó szélcsend szokta megelőzni: úgy az emberi sziveket a forradalom nagy vihara előtt a petyhüdtség és a közöny tartja megszállva. […] [Julius Caesar] boldogitani akarta hazáját, azonban helytelenül választá meg az eszközöket: el kellett tehát buknia! […] Brutus, az igazi hazafi; a derék római, kinek szemében szinte nagy szállka vala Caesar növekvő népszerüsége, mert tudta ha ezt elnyeri, úgy akkor zsarnoki szeszélyeinek lesz alárendelve Róma szabadsága, függetlensége. Brutus igen nagy, nehéz küzdelmeket vivott önmagával, saját lelkével. […] Mert Brutus szerette Caesart igen; szerette benne a jó embert, a jó nevelőatyát, de viszont teljes lelkéből gyülölé benne a telhetetlen zsarnokot, ki Róma függetlenségét s szabadságát meg akarta csonkitani. […] Talán ha szivét kérdezte, azt felelte neki: »ne bántsd a jó Caesart!«, ha pedig esze tanácsát kéré ki, úgy az azt tanácsolá neki, hogy döfje le a zsarnokot.”
A drámai czél kitűzése "Julius Caesar" első felvonásában, 1900. okt. 15 – 31.
„Látszólag ugyan minden a jólét s a szabadság áldásaival volt elárasztva, de ezen jólét hasonló volt egy piros héjú, mosolygó almához, melynek belét a férgek rágják. Szemkápráztatás volt az egész, ez a fény, ez a ragyogvány csak palást volt, melylyel eltakarta a nagyratörő Caesar czéljait. Alattomban ragadta ő magához a hatalmat, úgy közeledett hozzá, mint a kuszó kígyó s a mit sem sejtő néppel megszerettette magát, mert tudta, hogy az uralkodáshoz a népszerüség elkerülhetetlenül szükséges, tudta, hogy ez az alap, melyre épiteni lehet jövendő hatalmát. Maga akart uralkodni a birodalmon, saját kezében akarta egyesiteni az összes hatalmat.”
Antonius beszédének elemzése, 1900. nov. 15 – dec. 7.
„Ily szeszélyes, nagy tenger a történelem! Egyik pillanatban felemeli az embert a legmagasabb pontra, a másikban egész szeszélyesen, egész önkényesen leveti a mélybe, nem nézve azt, vajon megérdemli-e? S ezt, a világtörténelem által bebizonyitott tényt, a legkézzelfoghatóbban igazolja Antonius. […] Antonius beszéde az egész dráma legfontosabb részlete. Mindez ideig a cselekmény felfelé haladt, most azonban a tetőpontra ér, ez az az idő melyben annak vagy jobbra, vagy balra kell fordulni, itt áll be a sorsfordulat, melynek következménye a köztársasági párt elbukása. Ez a dráma legszebb, legérdekfeszitőbb része. De nemcsak a dráma haladásának szempontjából fontos ez, hanem esztetikailag is. Úgy a kifejezések találósága, a jellemek hűsége, s a stylus erőteljessége által egy újjabb babérlevéllel növelte a halhatatlan Shakespeare örökzöld myrtus-koszorúját.”
A madarak védelme. Természetrajzi tétel, 1901. febr. 22 – márc. 8.
„Nincs fenségesebb, nincs nagyszerűbb alkotó, mint a természet. Bármily magasra emelkedjék is az istent megközelitő ember műveltsége, a természet végtelen tökéletességét elérni sohasem fogja, csodákat művelhet az egetostromló elemekkel, bilincs beverheti [!], szolgájává teheti őket, de a természet örök szépégét, annak bámulatos tökélyét még megközelíteni is nehezen fogja. […] Ha az ember valamely állatrend felad[at]át kutatja, igen nagy hibát követ el, ha előtérbe tolja a saját én-jét […] A sas félelmetes ellensége minden kisebb szárnyasnak, ő a madarak zsarnoka. […] A madárrend létezése az emberiségnek valódi áldása, s a haszon mellett, mi ezáltal gazdaságára háramlik, valóban eltörpül az a kis kár, melyet egynehány madárrend okoz.”
(A dokumentumok az MTA Könyvtár Kézirattárában találhatók.)
Hozzászólások