(Valentin napja lévén, úgy gondoltuk, A szerelmi szál… című sorozatunk újabb bejegyzésével lepjük meg Olvasóinkat! – A Szerk.)
Kosztolányi Desiré mester ifjabb korában lángoló természet volt. Újabb és újabb szerelmek jöttek-mentek életében, melyek egy része fizetett szerelem volt, más része plátói. Beteljesületlen maradt az a szerelem is, melyet egy iskolatársa iránt érzett, akit az egyetemi szemináriumokon pillantott meg. A Tichy Margittal való l'amour története levelezéséből derül ki:
Csáth Gézának, 1903. szeptember 25.
Kedves öcsém!
Most, most midőn már átzúgott rajtam a fővárosi élet chaossa, a kocsik, a tébolydai lárma és a konyha bűz ez óceánja, a melyet Budapestnek neveznek, mikor úgy fekszem ezalatt, mint a tenger mélyén levő hulla, mely fölött a viz réteg egész mérföldje zúg, kifáradva és fásultan – most irhatok neked. Nem tapasztalatokat, sem impressziókat irok. Nem. Másról beszélek s most azon gondolkozom, hogyan is kezdjem.
Ha egy kis eszed van, kisütöd, hogy mért lettem fecsegővé. Mért törtem meg azt a nagy hallgatást, a mit a válás nagy, rám majdnem végzetes fájdalma okozott. Fecsegő és szerelmes… Igen, ezek ikertestvérek! Helyes úton jártál. Igazad volt! Bevallom. Mea culpa – –!
Ne nevess ezen a könnyen átlátszó fogáson, a melylyel bevittelek a thémába, s általad kicsalattam a kérést, hogy meséljem el annak az érzelemnek genezisét, mely már úgy látszik önmagában meg nem férhet bennem, hanem ki kell törnie és – – eget kell kérnie.
Van egy szőke, dióbarna szemű collegéném. Angolt tanul, s komolykodó (ezt a jelzőt gondold jól meg!) arccal jegyzi Heinrich magyarázatát. Rózsaszin ruhában jár s igen hangosan beszél. Majdnem mindig nevet. A bőre fehér-rózsa szin s a tagja, viselkedése oly ernyedt, hogy valahányszor látom arra a benyomásra gondolok, a mit érzünk, ha a meleg fürdőben fáradtan át engedjük tagjainkat a hizelgő viznek. Badar és furcsa gondolat talán, de igy érzem. Talán nem is látom e lányt, csak érzem. Olyan ez, mint egy dal: csak érezni lehet; látni, tapintani, szagolni, hallani, izleni még csak meg is kisérteni – balgaság.
A nagy baj azonban az, hogy a szőke isten nem akar nagyon észrevenni. Hiába vetek rá hat méteres pillantásokat, hiába borotválkozom hetenként kétszer – hiába minden! Kétségbeesésemben a Múzsámhoz kellett folyamodnom, s már vértezem is a szép és buja delnőt. Négyessy vezette estélyen fogok felolvasni egy költeményt, mely a lyra superlativusa lesz. Az ülések magas szinvonalúak, s istenemre oly költeményeket olvastak fel, melyek legalább is oly magaslaton állanak, mint Csizmadiáéi, vagy Harsányiéi. Ettől az estétől várom irodalmi pályám, s szivügyem hovafordulását.
A szépséges szőke persze egy névtelen levelet kap, melyben az estélyre meghivatik, figyelmeztetve annak egy pontjára, mely őt talán érdekelni fogja.
Szóval, komám, bolondulok. Ez már a harmadik! Nem szégyellem és nem bánom. Sietni kell elvégre, mert nemsokára elhizom, sőt mi több okleveles tanár leszek.
Addig ölellek
Dezső.
Ifj. Kosztolányi Árpádnak, 1903. szeptember 26.
„A föld másik nagyhatalma a szerelem. Ennek az istenasszonynak most igen hódolok és hála istennek nem eredménytelenül. Egy végtelenül szellemes, okos és előkelő lányt ismertem meg, (a kinek a nevét nem azért irom le, hogy kikürtöljétek Szabadkán, de hogy elosszam azon téves értesüléseket, melyet Szabó kontár-levele és rosszul értesülése okozott nálatok,) Tichy Margitot. Gyönyörű szőke haja mint valami terhes sátor áll fején, kék szeméből a gúnyos bírálat szellemessége árad ki, mely csak akkor olvad át gyengeséggé, ha verseimet olvassa. Érzem, hogy egyedül az ő simulékony kedélye, nagy intelligenciája méltó hozzám, s ő benne találtam meg a nyugtalanság nyugtatóját, mely mindent elcsillapit: sötét gondolatokat, hazafájó vágyat és bohème-kórt. Ő maga a végzet, mely akaratunk ellenére is létre zokog, mert van, mert kell lennie. Különös és szereti a rejtelmességet, mint én; a zengő és költői Margit nevet elveti s mindenkit megkér, hogy Ibsen hires nőalakjának nevével: Nórá-val szólítsa. Olyan közönyös a világ iránt, mint én; mindenre egy szatirikus mosoly a felelet; s olyan titkolódzó is, mint az én lelkem: az alabástrom hidegségével védi meg magát a sártól.
A Nóra dalok napról napra szaporodnak. Józsi készítse az illusztrációkat: rajzoljon egy Galatheát, mely megolvad Pygmalion karjaiban és egy Stuck szerű szfinkszet, egy „örök tavasz”t képben. Mondd meg neki, hogy feltámadtam halottaimból.
Mások előtt mélyen hallgass. Ne legyen ez köztudomású Szabadkán, mert nagyon fájna; elég bajom van az itteni folytonos pletykákkal, hallomásokkal és szóbeszédekkel, melyeket a tanárkisasszonyok hoznak forgalomba rólam, (jobban: rólunk!)”
(A részletek a jelenleg készülő Kosztolányi kritikai kiadás levelezéskötetéből (korai időszak) származnak. A kötet sajtó alá rendezői Buda Attila, Józan Ildikó és Sárközi Éva. Köszönet Józan Ildikónak a munkálatokba való betekintés lehetőségéért!)
Hozzászólások