(Szerkesztőségünket már nem éri váratlanul a bűvös maja dátum: 2012. december 21.)
– Szoktál-e te álmodni a világ végéről? – kérdezte tőlem Esti Kornél.
– Szóval te is szoktál. Én évenként ötször-hatszor véget vetek a világnak álmomban, megsemmisítem a földgolyót, mint azokat a homokgombócokat és sárkupacokat, melyeket gyermekkoromban gyúrtam a tóparton, aztán egy vonalzóval kegyetlenül kettévágtam. Úgy látszik, erre szükségünk van. Csodálatos, boldog rombolást végzünk ilyenkor. Egyszerre eltűnik mindenki és minden, s velük együtt mi is. „Együtt a halálba”, mint a rajongó szerelmesek, de nem ketten, hanem kétbillió ember, összeölelkezve, aggastyánok és csecsemők, oroszlánok és bolhák, emelődaruk, hőmérők, ágyúk és bajuszkötők. Hidd el, van ebben valami vigasztaló. A halál legkevésbé fájdalmas fajtája az, ha senki sem és semmi sem marad utánunk, amit irigyelhetnénk, még az utókor is velünk omlik össze, mely emlegethetne, s újságíró barátunk is, aki siratócikket írhatna rólunk és bizonyos nyájas kárörömmel veregethetné még szegény hullánk vállát.
Sok ilyen álombeli világ végére emlékezem. Volt sötét, a pokol minden sötétségével. Volt fényes, a mennyország minden fényével, cikázó villámokkal és tündöklő fényrózsákkal. Volt bibliaian komor és ünnepélyes. Volt színpadi és hatásos, mint egy wagneri dalmű vége, melyben kürtök bömbölnek és harsonák ordítanak. Volt gyors és rettenetes, amikor a Föld egy üstökös lángcsóvájában pillanatok alatt pörzsölődött el, mint holmi csillagközi rövidzárlatban, s én fejjel lefelé, lobogó sörénnyel buktam alá a világűrben, kéjesen viszkető lábaimat kinyújtva, s szálltam-röpültem hosszú-hosszú fényévekig, anélkül hogy rendeltetési helyemre érkeztem volna. Az a világ vége, melyről utóbb álmodtam, abban különbözik a többitől, hogy lassú volt, hosszan tartó, részletes s olyan valószerű, mint egy jó írásmű, mely a hihetetlent és túlvilágit hétköznapi keretbe helyezi, tények és adatok közé, s éppen ezzel teszi elfogadhatóvá, igazán megrázóvá. Meghallgatnád?
Hát az úgy történt, barátom, hogy egy nyári délután, körülbelül fél hét felé az Erzsébet körúton sétáltam. Éppen be akartam térni a kávéházba, hogy lekenjek egy színházi cikket, amikor észrevettem, hogy a gyalogjárón kisebb-nagyobb csoportok verődnek össze, s az emberek kinyújtott nyakkal, riadtan az ég egy pontjára néznek, kelet felé, s mutogatnak is arra, suttognak is valamit, de még halkan, s nem tudhattam, hogy mit. Ismerem az ilyen pesti csoportosulásokat. Egy gyermek eleresztette léggömbjét, azt lesik a háztetők fölött, vagy egy furcsa, külföldi repülőgépet, vagy egy levegővel felfújt papírzacskót, melyet ide-oda táncoltat a szél, vagy semmit sem, egyszerűen ugratják, bolondítják egymást. Nem is törődöm velük, de amint továbbhaladtam, én is megpillantottam azt, amit ők, s ekkor elhidegedtek ujjaim a rémülettől, és gyökeret vert a lábam.
Mi volt az, amit bámultak? Egészen jelentéktelen dolog. Egy kis fénypont az ég keleti sarkán, kék és halvány, olyan, mint a kórházban a betegek villanymécse, nem is nagyobb annál. De rosszul mondtam. Alighogy megállapítottam ezt, már nagyobb volt nála és sokkal izzóbb, akkora, mint az öklöm, s úgy ragyogott, mint egy ívlámpa. Szemlátomást közeledett. Egyelőre csend volt, mint végzetes politikai változások előtt, amikor élet és halál van kockán, s a levegőben akasztófák meredeznek. De a következő pillanatban már üvöltözni kezdett a tömeg, az égre kiáltott, kitárt karral s vak tájékozatlanságában kapualjakba menekült vagy kirohant az utcára, s egy általános mozgósítás, egy világforradalom, egy sohase elképzelt munkaszüntetés zűrzavara uralkodott mindenütt. A villamosok megálltak. Lovas rendőrök vágtattak elő peckesen, kivont karddal, de csakhamar ők is belesodródtak a rémüldöző csőcselékbe, s elhányták kardjukat. Tűzoltók és katonák gépkocsijai süvöltöztek, vészes tülköléssel immár merőben céltalanul, mert maguk se tudták, hogy mit kell oltaniok és oltalmazniok, s kik ellen kell harcolniok. Valaki fölfedezte, hogy hajára finoman őrölt, ismeretlen eredetű kék por száll, s arca, keze, homloka is kék lesz, mint a rejtélyes égitest, mely most már óriási tányérként izzott az égbolton. Erre az izgalom tetőfokára hágott. Mindenki a kézitükrében bámulta kék arcát. Leáldozott a nap, de a hőség nem csökkent, hanem emelkedett. Telefonozni akartunk valahová, de nem tudtuk, hogy hová. Az utcai telefonfülkéket megostromolták. Mindenki mással beszélt, a világmindenséggel keresett összeköttetést, hiába, hogy mitévő legyen. Bőgő hangszórók nyugalomra intették a közönséget.
Végre megjelentek az újságok tükörablakaiban az első jelentések, fehéren lobogva, mint sirályok a viharban. „Csend, rend”, kiabáltak az újságok, régi tekintélyükre támaszkodva, de maguk is eszeveszett izgalomban, s nem adhattak egyéb tanácsot olvasóiknak, mint hogy belső forróságukat ásványvízzel csillapítsák, ezenkívül küldjék be hátralékos előfizetési díjukat, mert az újság még ilyen körülmények között is a legszebb ajándék, a legmegbízhatóbb barát és a legnemesebb szórakozás. Szélhámos patikusok, akik egy életen át nem tudták eladni kotyvalékaikat, az utcán árusították idegcsillapító szereiket a „világ vége” nevű nyavalya ellen, s megitatták a hiszékenyekkel raktáron maradt hashajtóikat, hánytatóikat és hajszeszeiket. Este kilenc órakor a greenwichi csillagvizsgáló igazgatója rádión világszózatot intézett az emberiséghez. Szavainak igyekezett bizonyos higgadt méltóságot és tudományos mázat adni, de lépten-nyomon kitetszett, hogy ő, aki számon tartja az égbolt minden, rendes lakással bíró, megbízható csillagát és kóbor, büntetett előéletű, többszörösen körözött csirkefogó üstökösét, nem is sejti, hogy micsoda ez a kék és forró kalandor, ez az égi szörny, mely minden előzetes bejelentés nélkül látogatta meg a Földet, s végromlással fenyeget mindnyájunkat. A veszélyt nem lehetett titokban tartani. Éjfélkor egy párizsi tudós minden köntörfalazás nélkül tudatta a világgal, hogy itt az utolsó órája, s ha az égitest közeledése ilyen ütemben folytatódik, aminek ellenkezőjére semmiféle reménység sincsen, akkor három nap múlva megszűnik minden élet, s leghelyesebb, ha valamennyien előkészülünk az együttes és fönséges halálra. Az ő véleményét, melyet később egy amerikai csillagász pontos számítással ellenőrzött és helybenhagyott, az újságok szűkszavú különkiadásban jelentették meg.
Bevallom, ekkor már fölöttébb untam a huzavonát, nem érdekelt többé sem az emberiség sorsa, sem a saját sorsom, s fáradtan, elcsigázva hazafelé bandukoltam. Elhatároztam, hogy otthon majd farkasszemet nézek a valósággal. Lámpát se kellett gyújtanom. Dolgozószobámba oly éles, kék fény nyilallt be, mint a capri Kék barlangba a legragyogóbb napsütésben. Órákig járkáltam le s föl, hátratett kézzel. Tétováztam, hogy mihez is kezdjek, írni nem volt kedvem. Kinek és minek? Végrendeletet hagyjak hátra? Ez éppoly ostobaság volna. Inkább ittam. Volt nekem egy hollandi kakaólikőröm, melyet egy hóbortos, teljesen beszámíthatatlan tisztelőmtől kaptam. Mindig takarékoskodtam vele, mert drága, ritka, zamatos ital, nekem valóságos ambrózia s ma úgy szólván beszerezhetetlen. Lassanként kihörpintettem az egészet. Ettől világosság gyulladt agyvelőmben. Enni is kívántam. Orvosaim az utolsó próbareggelim óta eltiltottak a nehéz, fűszeres ételektől. Lekanyarítottam magamnak egy darab szalámit, háromujjnyi vastagon, úgy, ahogy szeretem, s mohó fogakkal haraptam belé, fittyet hányva minden következménynek. Kitűnő közérzetem támadt. Ezt csak az zavarta, hogy velem szemben, a dolgozószobám falán a Kompozíció című futurista festmény kacsintott rám. Welly Pepi tisztelt meg vele, aki a tehetségtelenséget mindig sikeresen egyesítette a tébollyal. Gyomromból utáltam ezt a mázolmányt, de eddig nem volt szívem a szemétbe vetni. Welly Pepi különböző ürügyeken havonta egyszer bekukkantott hozzám kémszemlére, hogy még nálam lóg-e a képe. Most zsebkésemmel szíjakká metéltem a vásznat. A levegő tisztult.
Miután így elkészültem a testiekkel, a lelkiekre vetettem szememet. Két levelet írtam. Az egyik levelet Katicának írtam, aki egy életen át azt hitte rólam, hogy szeretem. Közöltem vele, hogy egyáltalán nem szeretem, és nem is szerettem soha, szakítok vele, nem is óhajtom látni soha többé. A másik levelet Violának írtam, akitől istentelen kezek elszakítottak. Bevallottam neki, hogy csak őt szeretem, hűséget esküdtem arra a három napra, mely számunkra az élet és az örökkévalóság. Ez megnyugtatott. Még valamit elintéztem. Évekkel ezelőtt, tudod, kétezer pengő előleget kaptam egy kiadótól, hogy egy húszíves könyvet írjak valami politikai tökfilkóról s századunk legnagyobb elméjének és jellemének tüntessem föl. Ez az előleg azóta súlyos kölöncként csörömpölt rajtam. Valahányszor kicsavartam töltőtollam, eszembe jutott a politikai tökfilkó s vállalt, de folyton halogatott kötelességem, a lelkem megbénult, s nem tudtam dolgozni. Én, ahogy ismersz, előleget sohasem adtam vissza. Még őrületemben sem tennék ilyesmit. Még talán álmomban sem. De most, hogy a világ végéről álmodtam, megtettem. Tüstént visszaküldtem a kétezer pengő előleget a kiadónak egy gyorsküldönccel, s meghagytam, hogy még álmából is zörgesse föl.
Jaj, mennyire megkönnyültem! Nem kell többé élnem, tehát élhetek. Nem kell többé írnom, tehát ismét írhatok. Élni kezdtem, barátom, azonnal, lelkemben az édes Violával, s írni is kezdtem, nem törődve azzal, hogy nincs többé olvasó, tiszteletdíj és dicsőség, csak írtam, írtam, a vészes, egyre növekvő csillagzat előtt, a pokoli hőségben esztelenül és boldogan, egész hajnalig, s belemámorosodtam az örömbe, a háromnapos jövendőbe és munkámba. Mert jegyezd meg, hogy csak az élhet, aki teljesen el van készülve a halálra, s mi, ostobák, azért halunk meg, mert csak az életre készültünk el, és mindenáron élni akarunk. A rend, melyet magad körül látsz, voltaképp rendetlenség, s a rendetlenség az igazi rend. A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled.
(Megjelent: Tengerszem című kötet, 1936, 153–157.)
Hozzászólások