(A terjedelmes műből ezúttal azokat a részeket emeljük ki, melyek Desiré mester dekadenciájáról, Huysmans A különc című regényéről és annak hőséről, valamint Wilde Dorian Gray arcképe címet viselő remekművének sátáni gentlemanjéről, Lord Henryről szólnak. – A Szerk.)
"Annyi azonban bizonyos, hogy ő maga (ti. KD – A Szerk.), noha szívesen tetszelgett a felédesített bánat, a túlcsigázott izgalmak, a dédelgetett fájdalom, a valóságos és koholt rémület, a kimódolt démoniság állapotaiban; a gőg és a magános nagyság pózaiban; s az álmodozást és a képzelgést olykor többre becsülte a vérbő élményeknél - mégis, szinte kezdettől fogva, bíráló éllel, fogyatékosságként vagy betegségként ábrázolta a dekadencia minden megnyilvánulását. Részese volt maga is az egyetemes válságnak, de mégis mindig felülről látta a bomlás jeleit. (…) majdnem lehetetlen pontosan megnevezni az iskolákat, amelyekben Kosztolányi a dekadenciát megismerte és kiismerte, de van két regény, amely külön figyelmet érdemel, mert szinte kimerítő tüzetességgel tárul fel bennük az abnormitás és a perverzió teljes repertoárja, s mert Kosztolányi mindenekelőtt lefordította, joggal feltételezhető, hogy el is mélyült bennük. Az egyik: Huysmans A rebours című regénye, mely A különc címmel jelent meg magyarul, a másik Oscar Wilde könyve, a Dorian Gray arcképe. Az előbbinek Floressas des Esseintes herceg, az utóbbinak Dorian Gray a »hőse«. (…)
(A következő megállapítások Des Esseintes hercegről szólnak - A Szerk.) Hogy ne kelljen érintkeznie a köznapiság unalmas és undok tényeivel, inkább éjszaka él, s annál inkább, mert ilyenkor képzelete is zavartalanul tobzódhat. S természetes, hogy a képzelgés szülte álmot a valóságosnál többre becsüli. Képzelete színházában eszeli ki a szobában megoldható hajóút programját, s itt ébred rá arra az összefüggésre, mely az igazi művész nemi élete és a kedvelt színek között rejlik. Önkéntelenül is az ifjú Kosztolányira kell itt gondolnunk, aki szintén nagyon tisztelte a saját képzelete »tündéri színházát«, s a valóságosnál többre becsülte a valóság álmát; Esti Kornélra, aki kedvét lelte a meghökkentő játékokban, és Babitsra, aki az igazi műveltség kritériumává avatta a színek és ízek iránti fogékonyságot. (…)
(Az itt következő megállapítások pedig a sátáni Lord Henry szellemét idézik elénk - A Szerk.) Lord Henrynek ugyanis az a fő foglalkozása, hogy cinikus axiómákat gyárt, melyek szöges ellentétben állnak a tisztesség és erkölcs hagyományos normáival. Az ambíciója is ez: megbotránkoztatni, elmés fölénnyel semmibe venni azt, amit a közönséges emberek tisztelni tudnak vagy félni kénytelenek. Gondolatai – Nietzsche után - nem túl eredetiek, de mindig formásak, játszi könnyedséggel s elegáns indulattalansággal szülemlenek, s mert e gondolatokkal azóta is sűrűn találkozhatunk - például a Neróban is –, érdemes őket felidéznünk.
Az előbbiekből már sejthető, hogy Lord Henry leginkább az erkölcsről szeret elmélkedni, s mert ő maga sohasem tesz erkölcstelen dolgot, s mert nem hiszi, hogy az emberek és a világ egyszer tettekre is válthatja elveit, csak az artisztikum érdekeire ügyel. A bűntől már csak azért sem fél, mert meggyőződése, hogy csak a köznapi ember képes bűnt elkövetni, az, aki nem élhet a képzelet s a művészet szenzációival, aki mert megírni nem tudja, akár a regénybeli Nero, élni kénytelen a »költészetet«. Lord Henry úgy véli, hogy messze él az ilyen emberektől, s ezért szabadon játszik a legvadabb eszmékkel is. Kiélezi s végletessé túlozza őket, »feldobta s levegőbe s átformálta őket, eleresztette és újra elkapta, szivárványossá tette képzeletével és szárnyalóvá paradoxonaival«. Míg kortársai beérték az egyéniség tiszteletével, ő a teljes felszabadítás híve. A kísértésekkel szemben nem analizálásukat ajánlja, hanem azt, hogy engedni kell hívásuknak. »Használja ki az ifjúságot, keressen mindig új szenzációkat!« - buzdítja Dorian Grayt, s bátorítja – akár Seneca Nerót –, hogy ne féljen semmitől, a bűntől sem, »hiszen ez az egyedüli színes dolog, ami a modern életben megmaradt«, s a halál az egyetlen veszedelem, s igazában csak a köznapiság a bűn."
(Forrás: Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi, Budapest: Akadémiai, 1979. Illusztráció: Ian Culbard alkotása, a Dorian Grayből készült képregény kockái. A Ian Culbard és Ian Edginton által jegyzett alkotás épp azt a pillanatot ábrázolja, mikor Dorian szembesül valódi arcával, azaz sok év elteltével megtekinti a róla készült, helyette öregedő – s egyúttal énjét egyre nyilvánvalóbban megmutató – képet.)
Hozzászólások