Milyen szép is volna, és milyen jó, ha a világot a szépség váltaná meg! – mondta Deziré egykoron. AnJou hátradőlt foteljében, s kinézett az ablakon. Odakint sötét volt már és csend. Mindenki aludt a házban, az utcában. Csak egy-két ablakban pislákolt némi fény, talán szeretők szerették egymást a félhomályban még, úgy éjfél után. Aztán AnJou elővette cigarettáját, azt a virágmintásat, amit ilyen alkalmakkor szokott, s ivott poharából. Ajkainak vöröse összeolvadt a bor vörösével, a pohár szája szélén. Csókolózott a pohárral, s közben gondolkodott. Dezirére gondolt, s arra, vajon mit tudnának most beszélgetni a Szépségről és sok minden másról.
Aztán lehunyta szemét, s érezte, valaki hűvös fuvallatot hozott be a szobába. Deziré nyitva felejtette az ablakot maga mögött.
– Szóval? – kérdezte AnJou. – Még mindig úgy gondolod, hogy a világot a Szépség válthatná meg?
Deziré bólintott.
– Nem a hit? Te miben hiszel, Deziré? – s hátradőlt, behunyta szemét, hogy még jobban figyelhessen Deziré szellemére. – Mi a cél?
– A megsemmisülés.
– Azt hitted?
– Nem hittem, hanem minden elmúló napommal jobban és jobban tudtam.
– Eszerint a halál volt a föladatod?
– Nem a halál – arról nem tudtam, hogy micsoda és így nem is törődtem vele –, hanem a meghalás. Ez már rám tartozott. Ezt el kellett egyszer intéznem. Ez minden ember egyetlen komoly föladata.
– És az Élet? Hiszen már az Ördög is megmondta Neked, hogy nem becsülted eléggé. Vagy igen? De hisz a narancsszín felhők öröme sem tartott örökké.
Deziré nem szólt most semmit.
– Igen, igen, tudom, a boldogság csak a szenvedés hiánya szerinted. És amikor egy nagy Úr vendége voltál? Mit gondoltál?
– Hogy az égbe bál van, minden este bál van…
– Mégis féltél meghalni. És arra nem gondoltál, hogy csak átváltozol? Mint egy pillangó…
– Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta voltam ember, mióta a nagyapámat láttam holtan, kilencéves koromban, azt az embert, akit talán legjobban szerettem akkor. Költő, művész, gondolkozó is csak azóta voltam. Az a roppant különbség, mely élő és halott közt van, a halál hallgatása megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni. Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.
– És Szépség? A Szép attól szép, hogy tudjuk, múlandó? Mert a múlandóság adja az értéket. Vagy inkább, ha ráébredünk valaminek a múlandóságára, akkor tudjuk értékelni igazán. Nem? Az Élettel nem így vagyunk? Mikor megcsap a halál szele, vagy egyáltalán bármilyen sötétség elborítja lelkünket, rájövünk, milyen értékesek is a napfényes napok. Vagy végleg lehúz a mélység. Vagy elérkezik egyfajta kegyelmi pillanat, eljutunk hétköznapiságunk elengedéséhez, s megváltódunk. Olyankor, amikor nem is várjuk. S lejön értünk egy Angyal. Vagy a Halál vagy az Újrakezdés Angyala. Ki tudja…
Mire AnJou kinyitotta szemeit, Deziré már kirepült az ablakon. Szokása szerint. De AnJou örült. Örült, hogy ismét beszélgethettek. Aztán ránézett a kiürült borospohárra, elmosolyodott, de szája szélén még ott piroslott halálos csókjának emléke.
Hozzászólások