"Szabad-e nyilvánosságra hozni a költő mosószámláit, adóintéseit, törvényszéki idézéseit, levél-rongyait, melyekkel ügyes-bajos dolgait intézgette?" - tette föl a kérdést Deziré, s nagyot szívott cigarettájából. AnJou mosolyogva nézett rá, s említette neki az ő jegyzeteit, amiket a kórházi ágyán írt, haláltusája közepette.

- Te akkor már nem voltál magadnál, Deziré. Csak írtál, öntudatlanul szinte, s kiírtad magadból a fájdalmat, a szenvedést. Megírtad az utat a halálba. Azt írtad, fekete és ezüst a halál. Mintha meghagynád nekünk, útmutatásként. Mintha Vergiliuszként vezetnél Te is minket először a Pokolba, aztán a Purgatóriumon át a Paradicsomba. Nem az voltál akkor, mint aki A szegény kisgyermek panaszaiban megszólalt, vagy Esti Kornélként öltögette nyelvét erre a fonák világra. Ekkor már nem volt annyira fonák ez a világ. Mintha hirtelen minden álom valósággá lett volna. Vagy talán ekkor volt a legfonákabb? Ki tudja.

- "Hol van a lángész, aki máskor fényes ünnepi köntösben kápráztat el bennünket?" - vetette közbe Deziré. - "Nem találjuk. Érezzük, hogy tisztán csak az ember áll előttünk, egy fáradt, szomorú ember, egy szegény szenvedő beteg, aki a természetellenes, agysorvasztó lángolások után kimerülten, halvány ajakkal dől le a közönségesség daróc-ágyára. Egy pillanatig mély részvéttel nézzük, aztán mikor látjuk, hogy olyan, mint mi, dagadni kezd a hiúságunk, s valami titkos öröm izza át vérünket. A rokonunk volt. Ember volt."

Ez elgondolkodtatta AnJou-t. Igen, talán igaza van Dezirének. Talán nem is arról van szó, hogy ez valami kitüntetett dolog, átmenet életből a halálba, hanem a világ lehető legtermészetesebb dolga. Magától értetődő. Emberi. És ettől emberi minden más is, ami őszinte. Emberi a szenvedés, és emberi a szeretet.

- "Ilyenkor fölismerjük az írót, s elámulunk az ő ködös, beteg kedélyének csodálatos gazdagságán. Mennyi volt benne! Mennyi volt írásai mögött is! Milyen nagy volt akkor is, mikor nem játszott!" - folytatta tovább Deziré. AnJou visszakérdezett:

- Akkor Te mégis a nagyságról beszélsz? Valamiféle kiválóságról? Vagy inkább valami olyanról, ami emberi, az emberinek az esszenciája? Valami "túlontúl emberi"?

Aztán Deziré Csehov példáját hozta szóba, hogy valamikor 1909 táján kiadták magánleveleit. Ez még Deziré földi életének korai szakaszában történt, s erősen foglalkoztatta őt. S most valami olyasmit mondott, ha jól értette AnJou, hogy ennek az emberi mivoltnak a megmutatása kettős. Hogy egyrészt valami esszenciát kapunk, egy felnagyított életet, kimerevített pillanatot, mélyebbre hatolást a hétköznapi felszínvilágban, ám ugyanakkor azt a közösségi élményt is, hogy egyek vagyunk emberi létezésünkben.

- "Bámultátok eddig Csehovot? Olvassátok el ezeket a levélbe szorított apró hétköznapi tragédiákat, és szeretni fogjátok." - fejezte be Deziré. Majd elnyomta cigarettáját, felállt, s elindult. Ahogy ment, egyre távolodtak hosszú kabátjának kontúrjai, melyek feketén hasítottak bele az ezüstös ködbe.