(Fordította: Kosztolányi Dezső)
A barna lejtőkön arany sugár ég,
fényes habokba mosdik a vidék;
de a síkokra ráborul az árnyék,
borzongva jő a hűvös, esti lég.
A gizgazos, zsombékos, csúnya posvány,
a meztelen szírt, a fa, a homok
indul-mozog, és a magányból ocsmány
sóhajjal az új nap felé zokog.
A nagy folyó sötéten bugyborékol,
a hold meszes párákon át kigyúl,
fel-felcsillan egy kajmán háta néhol
a hold kemény-hűs sugaraitul.
Az egyik éhesen kúszik az árra,
csattog kovácsolt állkapcáival;
a másik kérges vas-torkát kitárja,
hogy fújja át az éles szélvihar.
A jaguár a mahagóni-lombban
vár húnyt szemekkel, lesve, komolyan.
De szimatolni kezd az orra nyomban,
friss hússzagot sodor a szélroham.
Izmos farán ül, űzi vad kívánság,
foggal-karommal pedzi a tusát,
vérszomjasan tépázza a fa háncsát,
rózsás nyelvével nyalja bajuszát.
Majd körbe szökken izmos, könnyű farka,
a fához vágja a sóvár lesen:
lapos fejét kemény talpára hajtja,
s alvást mimelve horkol édesen.
Egyszerre csend lesz, fekszik, mint a szikla,
a gallyak közt aléltan és sután,
most egy kövér ökör siet a síkra
és gőz lövell ki tágult orrlyukán.
Hármat se lép. Már megkövül egészen:
ott a facsúcs zöld rejtekébe fenn,
agát-arany, két óriási vér-szem
mered reá szikrázva, nesztelen.
Bután inog már roggyant-béna lábán,
felbőg, hogy mégse hagyja el magát;
a jaguár lejő prédája láttán,
megkapja biztosan puha nyakát.
Az ökör enged, villás szarva port hány,
legyőzte a vad szörnyű ereje.
A jaguár szorítja őt mogorván,
s őrült iramban vágtat el vele.
Köröskörül ijesztő puszta ásít,
holdfényben úszó nagy szikláival,
az ökör vérzik, kéjeleg a másik,
megrészegíti a friss vérital.
Fekete éjbe tűnnek mind a ketten,
a szemhatár tág, széles és süket:
zajuk a csöndbe sikkad el rekedten,
éjjel födi bús küszködésüket.
Hozzászólások