kosztolányidezsőtér

Eredetileg a leprásokat vitték erre a szigetre karanténba, ezért is nevezték el a védőszentjükről, Szent Lázárról. Később aztán, a 16. századtól kezdve a Velencei Köztársaság részévé vált, majd 1717-ben ide menekültek azok az örmények, akiket a törökök elüldöztek Isztambulból. Mekhitar és szerzetesei fölújították a templomot, és kolostort is építettek.

„Kevesen látogatják a velencei nyaralók közül ezt a szigetet, melyet a lagúnák hullámai mosdatnak. Messziről ciprusokat látni, melyek mint zöld plajbászok sötét foltokat firkálnak az égre. A levegő áll itt. Olyan csönd van, hogy hallani, amint a napfény végigsercen a gyepágyakon, a kavicsokon s a hosszúszakállú mekhitaristák köszöntésre emelik jobbjukat. Mindegyik egyforma. Az orruk görbe, a bőrük pergamensárga, a szemük szikrás. Olyanok, mint a zsidó főpapok valamely képes ó-testamentum lapjain. Hogyha az ember régi fajták jellegzetes és erősen kifejlett alakjait látja együtt, nem tud megkülönböztetni kettőt, a szemnek hozzá kell nemesedni a végletekig finomodott vonásokhoz, hogy később valami jellemzőt vegyen észre egy orr-hajlatban, egy halántékban, egy áll esztergályozásában. Évekig forogtam japánok közt s évekig csak egyetlen japánt ismertem. Később már kettőt, hármat, négyet is észrevettem. Régebben az összes németeket egy emberbe foglaltam. Hasonlóan lehettem a nagyokkal, még régebbi gyerekkoromban, mikor az apám, a kéményseprő és a király egyformán csak nagy volt. Ilyen együgyű emlékek derengenek bennem, hogy látom ez egyforma-arcú szerzeteseket, akik – festői foltok – hosszú festői reverendában állanak a ciprusok mentén. Mindegyik mellett áll egy-egy. Mintha a természet szerette volna ezt a haragos álmát, az apró karvalyszemet, a kiéhezett és koplaló bőrt, a szikár, deszkaegyenes termetet és el nem unva megcsinálná egymásután sokszor, újra és újra, egymáshoz csalódásig hasonló duplikátumokban. A másolatok párhuzamosan vannak elhelyezve, a kavicsos út mentén ülnek, állnak, lassan sétálnak. Lemondó keresztények ezek az örmények, de szájukon a kalmár mosolya bujdosik. Talán azon mosolyognak, hogy ők – a száműzött menekültek – pár évtized alatt megvették a szigetet, a mellette lévő lidói házakat, a telkeket, a levegőt, a tengert és mindent a zsebükbe gyűrhetnek. Óriási karosszékekben pihennek, a százszorszépek és oroszlánszájak mellett. Amikor elfáradnak, tovább mennek pár lépéssel, gyalog a sziget temetőjébe, mely éppoly kényelmes, mint a karosszékük. Nem tudni, kinek mutatkoztunk már be. Úgy tetszik, hogy labirintusban járunk, csupa egyforma ember közt, a faj tükörszobájában.

A filagóra márvány-asztalkáján áll egy pohárka aranysárga aszú. Mellette porcelántányéron a bor anyja, a szőlő, egy kövér és politúros-héjú fürt, olyan nagy, mint a kánaáni és a megrepedésig érett. Ne tessék hinni, hogy a sziget gyér látogatói vidám kedvvel járnak ebben a bibliai csendben, a mezopotámiai idill közepette. Egy eltűnő fajta haláltusáját, utolsó paplan-tépő mozdulatait látni itt. Valaha a török uralom elől futottak ide az örmény szerzetesek, évszázadokkal ezelőtt, azóta itt maradtak, a régiek helyett újak jöttek a tenger ez áldott szigetére, szakállas, komor hívők, akik mindig hajnal ötkor keltek és mindig későn feküdtek, hogy álmodozzanak az örmény jövőről. A kolostor egy része örmény múzeum. Vagyont érő ódon papiruszokat halmoztak össze a könyvtárban, melyek tele vannak firkálva a göröghöz hasonlatos örmény ákom-bákommal. A nyelvek szigetében pedig ékesen cseng itt az örmény. Régi örmény nyelven olvassák a bibliát, hogyha a refektóriumban asztalhoz ülnek, a szerzetes-testvérek a folyosón, a kertben, a szobákban örményül suttognak egymáshoz és itt erjesztik az örmény lázat, a hitet, hogy még élnek. Eddig csak azt tudtam róluk, hogy keletien-édesen esznek, mint a zsidók és levesükbe is mézet csöpögtetnek. Itt egyszerre megcsapott mindenfelől a múltjuk. Örmény költők szobrait mutogatták. Végigvezettek a múzeumon, ahol freskókat láttam, a történelmük szcénáit, hősöket, szenteket, királyokat, az utolsó örmény király vézna arcélét, aki egy csatában valami nagy fogpiszkálóval leszúr egy istentelen pogányt. Körülrakják magukat sok-sok emlékkel, mely az idegen agyvelejének teher, bús csiri-csáré. A kétségbeesésük szilaj. Rotációs gépek ontják a nyomtatványokat és elröpítik testvéreikhez. Ebben a kolostorban csupa írók és tudósok laknak, új és régi költők, nyelvészek, természetbúvárok, csillagászok, mathematikusok, bölcselők, legalább hatszázan dolgoznak abba az örmény folyóiratba, melyet itt nyomnak a szigeten és mindössze háromszáz előfizetője van. Ahová nézek, mindenütt ereklye, kövek, emlékeztető-táblák, kendők.

A halál szigete ez. Zsong azonban a munkától, mint a köpü. A céltalanság lehangol. Lehorgadt fejjel megyek előre. Lábujjhegyre állok, úgy hallgatózom. A nemzetek siralomháza van előttem, a bánat bazárja, az utolsó, a legutolsó stáció. Akinek kedve telik a természet tréfáiban, jöjjön ide. Nem véletlen, hogy a sánta dalia, a különc angol, Byron is itt ütötte fel a tanyáját, hónapokig élt a kolostor egy szobácskájában és tanulta az örmény abc-t. Szívfacsaró hangulatok vannak itt, az értő számára. A sír, hol nemzet süllyed el, még nem csendes, még szónokolnak, nyomtatnak, nyelvet újítanak körülötte. Szegény-szegény örmények, díszsírhelyet kaptak.

Az irodalom doktora vezetett végig a szigeten. Ne csodálkozzék, padre, hogy nem éreztem jól magamat az örmény paradicsomban és néha – egész illetlenül – a szívemhez kaptam. A boruk keserű, a szőlőjük savanyú. Padre, ön svájci egyetemen tanult és választékos francia nyelven írta meg doktori disszertációját. Itt a szabad levegőn bevallhatom önnek, hogy soha búsabb helyen nem jártam és a fogamat szerettem volna csikorgatni benn a könyvtárban, a sok örmény könyv, a drága, ezeréves kéziratok között és elsápadtam, mikor a folyosón meghallottam két szerzetes-atyát beszélni, egy régen halott nyelven, mely dallamos és okos s önnek mindegyik közt biztosan a legédesebb. Azon gondolkozom, mi az értelme annak, hogy emberek születnek ép szívvel, mely úgy működik, mint a többi emberek szíve, boltozatos koponyával, merész lélekkel, mely egy pillanatban ösztönösen felfogja az egész világ értelmét s talán egy vers lüktetésében megváltottan dadogja el mindnyájunk titkát és ezek az emberek mégis némák maradnak mindörökké, a világ némái, kevesebbek, mint egy német adóhivatalnok vagy egy francia parafadugógyáros. Melyik isten művelte ezt a rossz tréfát. Önök azonban megint gyermekeket nevelnek örmény hitben, örmény betűre fogják és örmény literatúrát vernek fejükbe. Az Isten bocsássa meg a jóságukat. Talán jobb lenne egy lélekvesztőbe tenni őket, elvágni a kötelet és kibocsátani szabadon az óceánra. Igaza van padre, erről nem szabad beszélni. Élni kell a szigeten, melyet a tengerek mosnak. Látja, amíg ilyenekről vitáztunk, az ég is elkámpicsorodott. A víz pocsékká mosta az idillt. Eső csapkodja a hervadt vizeket. Felhajtom a gumiköpenyem gallérját, a szememet összehunyorítom és rácsapom ázott szalmakalapomat. Ez a fajtám gesztusa. Ebben a gesztusban pihenek el én is.

Még csak a vendégkönyvbe kell beírnunk a neveinket. Elsőnek írja be egy kékszemű varsói lengyel. Utána egy finn nő és két moszkvai zsidó. Legutolsóul pedig mindnyájuknál szomorúbban írom be a nevemet én, a magyar.”