Hölgyeim és Uraim,
mindenekelőtt egy vallomással kezdem.
Még soha életemben nem éreztem magam ily biztonságban, mint ebben a pillanatban, hogy a dobogóra lépek. Körültekintek a teremben, s látom, hogy hallgatóim között sok orvos ül, a gyógyító tudomány megannyi jelessége. Megállapítom, hogy a világtörténelem folyamán egy betegre ennyi kitűnő orvos még alig esett. Keleti kényurak gyakran a vonaton, a hajón is magukkal viszik udvari orvosaikat, abban a hiszemben, hogy presente medico semmi bajuk sem támadhat. Hallottam egy külföldi milliomos különcről. Az állandóan három orvossal járt-kelt, és három dominikánus atyával, hogy testi és lelki jóvoltára egyformán ügyeltessen, s mind az orvosok, mind a papok mellette legyenek, ha szüksége van rájuk, kíséretét pedig épp úgy elcipelte a kávéházba, színházba, a páholyába, mint az utcára, ahol egyszerűen fölrakta őket hatalmas fogatjára.
Micsoda azonban az ő biztonsága az enyéméhez képest? Könnyűszerrel kiszámíthatom, hogy itt a fülemre, az orromra, a szívemre, a tüdőmre, sőt a lábam ujjára is hány orvos vigyáz, és egyszerre valóságos nagyzási hóbortja fog el az egészségnek. Egy agyvérzésre most azzal a fölényes mosollyal tekintek, mint máskor egy tyúkszemfájásra. Szemüvegemet, amelyet nemrég viselek és egyébként nyilvános szerepléseim alkalmával érthető hiúságomnál fogva még szégyellni szoktam, most megadással hordom orrom nyergén, hiszen tudom, hogy önök csak egy pillantást vetnek homlokomra, csontozatomra, mozdulataimra, és ezekből tüstént, biztosan látják koromat, kész a felmentő ítéletük, hogy az idő könyörtelen törvénye szerint távollátó lettem, mint akárki más. Az őszinteség és közvetlenség légköre vesz körül. Nem kell tartanom attól sem, hogy a szellemem bakugrásait esetleg félreértik és illetlennek ítélik. Soraikban nyilván vannak ideg- és elmeorvosok is, akik az okozatból kiássák az okot, rátapintanak mélyebben székelő komplexusaimra, fölfedezik véralkatom változhatatlan sajátságait, és jóságosan beosztanak majd az ideg- vagy elmebetegek egyik vagy másik rekeszébe. Nagy megnyugvás ez szá- [a szedésből itt egy sor kimaradt, kézirat híján ezt nem tudjuk pótolni] ződve, hogy önök ezt a lázat is gyógyítani tudják. Mindent bevallhatok. Bevallhatom, hogy beszéd közben még gyakran kell innom, mert nemrégiben rádiummal kezeltek, és nyálmirigyeim működése még mindig nem kifogástalan. Bevallhatom azt is, hogy egy évvel ezelőtt még olyan állapotban voltam, hogy beszélni is csak üggyel-bajjal tudtam, s ha nem siet segítségemre baráti jóságával és tündöklő tudásával Ádám tanár, akkor most nem is igen szólhatnék innen. Mindenemmel önöknek tartozom. Nem kell nagyképűsködnöm és színészkednem. Önök előtt mi különben is csak a legritkább esetben mutatkozunk így felöltözve. Mihelyt szobájukba lépünk, vetkőződni kezdünk, bontjuk nyakkendőnket, kigomboljuk gallérunkat, ledobjuk ingünket, cipőnket is. A Röntgen-sugarak nem járják úgy szöveteinket, mint az önök szeme a mi gyarlóságunkat. Önök ismerik a mi átkozott gépezetünket. Önök tudják, hogy a ruha és a szó mögött meztelenség van. Ennélfogva nemcsak leküzdöm zavaromat, hanem bizalomra is gerjedek. Mi baj érhet itt, ahol egy tüsszentésemre a tudomány egész fegyvertára áll rendelkezésemre, az oltótű mindenkinek a keze ügyében van, s egy szervem fájdalmatlan eltávolítása semmi nagyobb akadályokba nem ütközik? Nem szaporítom tovább a szót, csak jelezni kívánom, hogy ebben a meghitt környezetben közérzetem kitűnő.
Hogy milyen lesz az önök közérzete, az – sajnos – éntőlem függ. Mert ezúttal én vállalkozom arra, hogy végigkopogtassam és lemeztelenítsem az orvost. Az én tudományom az irodalom, a szavak tudománya. Ennek a módszere éppoly megdönthetetlenül természettudományos, mint az önöké. Előbb tehát – amint illik – a külső jelenséget veszem szemügyre, a szó idomát, a testet, és abból következtetek a lélekre, a szellemre. Mit jelent ez a szó: orvos? Ősmagyar szó ez, még az ázsiai pusztákból hoztuk magunkkal, és azóta megváltozott alakban, új tartalommal telítve él közöttünk. Már legrégibb nyelvemlékeinkben is megleljük írott nyomát. A betegekhez járó orvost, a kenőorvost és a lelki orvost az 1580-ból származó Tihanyi és Érsekújvári kódex egyaránt emlegeti. Némelyek szerint az orvos „r” betűje ugyanaz, amely az ír-ban, a gyógyító ír-ban is benne van. A nyelvünkkel rokon finn egyik nyelvjárásában az arpas szó varázslót, bűbájolót, ördögűzőt jelent. Kallós Zsigmond dr. most tízezer honfoglalási helység- és községnevünkről mutatja ki, hogy tövükben a mi ókori pogány vallásunknak, a samanizmusnak elemeit rejtegetik, és ezek között sok olyan akad, amely éppen a gyógyításra, a sámán papok csodatevő főmesterségére utal. Azok a helységek és községek, amelyek nevében az ors vagy urs szótagok fordulnak elő, mint például Orosháza, Orosd, Orsa, Orsók, valaha az előidőkben afféle pogány plébániák, káptalanok vagy püspökségek lehettek, ahol a testi és lelki nyavalyásokat az ősi vallás szertartása szerint varázslattal kezelték, ahogy ma is ezt teszik nyelvrokonaink, a még mindig pogány hiten élő cseremiszek. Ez a pogány államvallás Szent István előtt mindenre rányomta a maga bélyegét. Történetbúváraink már régebben kiderítették, hogy a pogány élet főgóca Pannonhalma körül volt, s épp ezért épült erre a várszerűen megerősített hegyre a kereszténység kezdetekor visszahatásként a pannonhalmi kolostor, hogy a pogány szellemet nyomban ott a helyszínen ellensúlyozza és leverje. Pannonhalmával szemben van Sokoró, amely sem több, sem kevesebb, mint a sok orvostudományok községe, s Bécs magyar neve sem jelent egyebet, mint: bő ors, vagyis egy vájákoló orvosi központot, egy pogány klinikát. Ha tehát ma az önök címtábláján az van, hogy orvos, az annyi, mint ha azt írnák ki, hogy varázsló. Mi akkor az orvosnő? Az tündér.
(Törzsi gyógyító varázsló, Malawi, Délkelet-Afrika)
Hozzászólások