kosztolányidezsőtér

Ezúttal Sienába kalandozunk, a híres nagyvarázsló, Szerb Antal segítségével!

„Siena volt a legszebb olasz város azok közt, amiket Mihály eddig látott. Szebb volt Velencénél, szebb a nemes Firenzénél és az árkádos, édes Bolognánál is. Talán az is hozzájárult, hogy ide nem Erzsivel, nem hivatalosan jött, hanem Millicenttel és véletlenül.

Az egész város, meredek, rózsaszín utcáival, véletlen-gondtalanul hullámzott csillag alakban vonuló dombjain; és lakóinak arcán is azt lehetett olvasni, hogy nagyon szegények, de nagyon boldogok, boldogok a maguk utánozhatatlan latin módján. A város meseszerű, vidám meseszerű jellegét az adja meg, hogy minden pontjáról látni lehet a város tetején a dómot, amely mint egy tréfás, zebraszínű, tornyos Zeppelin lebeg fölötte.

A dóm egyik fala a templom tömegétől külön áll, jó kétszáz lépés távolságra, groteszken és gyönyörűen, az emberi tervek meghiúsulásának legnagyobbszerű térbeli szimbóluma gyanánt. Mihály imádta a bohémséget, ahogy ezek a régi olaszok nekikezdtek a katedrálisuknak. »Nekünk is kell, ha Firenzének van, sőt lehetőleg nagyobb legyen«, mondták, és megépítették a legmesszebb fekvő falat, hogy a firenzeiek előre rémüldözzenek, hogy mekkora lesz a sienaiak temploma. Azután elfogyott a pénz, az építők természetes gesztussal letették szerszámaikat, és többet feléje se néztek a katedrálisnak. – Igen, igen – gondolta Mihály –, így kell templomot építeni, ha az Ulpius-ház lakói templomot építettek volna, bizonyára ők is így tettek volna.

Azután lementek a Campóra, a város kagyló alakú főterére, amely már alakjánál fogva is olyan volt, mint a város mosolya. […] Délután sorra járták Siena kapuit, a kapuk előtt megálltak, és Mihály magába szívta a kilátást, a toszkán táj keskeny édességét. […]

Az egyik kapu felirata így hangzott: Cor magis tibi Sena pandit, jobban kinyitja szívedet Siena… Itt még a kapuk is bölcset és igazat beszélnek, jobban kinyitja szívedet Siena, hogy megteljék az élet egyszerű és könnyű mámorával és vággyal, amint illik az évszak fátyolozott szépségéhez. […]

…Istenem, mit ér az egész civilizáció, ha elfelejtettük, amit a legutolsó négereknél is tudnak: megidézni a halottakat…”

(Szerb Antal: Utas és holdvilág, részlet)

Szerb sorainak olvasását még kellemesebbé teheti a manapság divatos olasz nyári ital, az Aperol Spritz!

Aperol Spritz (recept)

Hozzávalók:
Fehérbor, vagy prosecco 3 rész
Aperol 2 rész
Szóda 1 rész
Narancsszelet

Elkészítés:
A hozzávalókat tumbler- vagy borospohárba, jégkockákra öntjük, majd egy szelet narancsot teszünk bele!

(Fotók: AnJou, és Crappy Kitchen. A recept forrása: http://www.italclub.hu/koktel/Aperol-Spritz)

"A nyári politika: ez az, amit szeretek. Mert valamint a nyári újságíró nem újságíró, a nyári szenzáció nem szenzáció, és a nyári szerelem nem szerelem, a nyári politikának is megvan az a jó oldala, hogy minden, csak nem politika. De jól van ez így, és a magam részéről szeretném, ha a mi népünk is elfelejtené kicsit a politizálás keserű művészetét. A politikusai úgyis elfelejtették már.

Ilyenkor, a holtszezon küszöbén, mindig megújul ez a reménységem, és amint látom, hogy néhány újság megoldja feszes koturnuszát, és szellőzteti a fontoskodás álarcát, új vér özönlik ebbe a reményembe, s hinni kezdem, lesz idő, mikor nálunk is kihal a politikus csizmadia szomorú típusa. A politikus csizmadiánál csak a "haza" sorsán búsuló semmittevők száma nagyobb. Sehol a földgolyó hátán nincs oly ország, mely annyira meg volna verve a bolhászkodó és kucorgó politizálás műkedvelőivel, mint a mienk. Török átoknál is nagyobb átok ez mi rajtunk, akármit is mondjanak. Millió és millió tervezgető, foltozó, újrakezdő, hátramozdító és csizmafejelő, millió szomorú, bor mellett búsuló Hamlet, és egyetlen tett-ember sem. A tett helyett kapjuk: a tett filozófiáját. A kitartás helyett: az energia dicséretét. Arany és győzelem helyett pedig papíron nyerünk és győzünk a térképeken, ott is leginkább erkölcsileg.

Európában - ugye szabad erről is beszélnem: - a politikát immár szépen a sarokba verik vissza, és a politikus éppúgy foglalkozik sivár rébuszaival, mint a hivatalnok, az üstfoltozó és az utcaseprő. A nép pedig vígan fütyül és éli a maga tömegegyéni életét. Még az újságok sem háborgatják köreit. A lapok vezércikk-rovatában, ahol nálunk csak visszakérődzött és többször megemésztett politikai általánosságok éktelenkednek, az foglal helyet, ami lapjainkból helyszűke miatt rendesen a vízállás rovat alá szorul. A német polgárt például érdekli, hogy Haeckelnek vagy Bergsonnak van-e igaza, s izgatja az a probléma, micsoda rendben sorakoznak egymás mellé testünk titokzatosan működő atomjai? A franciáknál politikai esemény egy könyv, egy jó cikk, egy szép vers. Nálunk eddig csak egy mámoros képviselőválasztás kavarja fel az alvó érdeklődést. Egy zsíros koponyája, sörtehajú urat kísérünk részeg rikácsolással a képviselőházba, aki bölcsen kimutatja majd nekünk, hogy a fehér nem fekete, hanem fehér. Csak a lengyelek tudtak ily jól politizálni. Vajon mikor figyeltünk igaz érdeklődéssel egy művészt, egy írót? Vajon mikor űztünk igazi kultúrpolitikát? Mikor volt fontosabb a kegyelmes úr paralitikus csalogányénekénél egy igazi lángész írása?

Eddig, úgy látszik, csak nyáron, az általános szieszta idején. Emésztésnél, szivarszó és feketekávé mellett néha még ilyesmire is ráfanyalodunk. Ezért dicsérem a laza és általános nyári politikát. Ilyenkor befejeződik a szószátyárkodás, s időnk akad arra is, hogy kissé magunk köré tekintsünk, és egy aprócska eseményt - megnőttetve - beleállítsunk az általános európai politika távlatába. Rávetődik tekintetünk néhány társadalmi és külpolitikai eseményre is. Nagyobb perspektívákat fut meg a szemünk, s madárkönnyű fürgeséggel száguldunk át az alpári filozófia apró-cseprő akadályain és mondvacsinált bércein.

De az olvasó - érzem - türelmetlen, és egyre böki a hátam, hogy adjak már valami kézzelfogható tanácsot, hogyan és micsoda eszközökkel űzzön igazi kultúrpolitikát nyáron? Az író zavarban van, és sok tanács helyett inkább eggyel szolgál: egyáltalán ne politizáljon. Üljön fel egy vonatra, és füstölögjön végig a vadvirágos mezőkön. Tanuljon meg - nem is gondolja, milyen nehéz - intelligensen tétlenkedni. Ezekben a lusta, termékeny pillanatokban a sok kusza benyomás lassanként gondolattá izmosodik, meggyőződéssé higgad és hitté erősödik. Politikához pedig egyéb nem kell, mint jókedv, pár cigaretta és egy hintaágy. Különösen a hintaágyat ajánlom. Vessük bele magunkat, és a cigaretta bodor karikáival együtt eresszük a levegőbe gondolatainkat, ezeket a szeszélyes papírsárkányokat, és mulasson rajta ki-ki, hogy vesznek el a végtelen levegőben. A fák zöld árnyékában maga is jobb, bölcsebb és szelídebb lesz. Ha az égre néz, mintha tengeren lebegne. Csak egy kis fantázia kell hozzá, hogy a levegőóceánon végigszántson, és megtépázza a csillagok üstökét. Azután bújjon el az erdőbe egy könyvvel, lehetőleg verseskönyvvel. Szeretem azokat, akik verseskönyvet visznek magukkal. Még nem is kell elolvasniok, csak egy-egy sort, és közben nagyot és alaposat nyújtózkodniok. Alvás és álom, nyugalom és ábrándozás: ez a nyári recept. Nyugodt szemlélődés és felejtés: ez a nyári politika.

Az év csitri háborúi és kakasviadalai után pedig tűzzük ki házunkra és lelkünkre, amint a krónikás is kitűzte cikke homlokára, a fehér lobogót."

Élet, 1910. június 19.

Ma, azaz 2013. július 18-án, délután 5 órai kezdettel a NO Kredit Szabadegyetemen (Budapest, VI. ker., Dessewffy u. 21.) előadást tart a Kosztolányi kritikai kiadás két munkatársa, Józan Ildikó és Takács László,

"Csak a töltőtollam volt rajtam" - előadás Kosztolányi kéziratairól

címmel. Az előadók kedvcsinálója, mely a Szabadegyetem Facebook-oldalán olvasható:

"Az előadás a kéziratok világába kalauzol, oda, ahol a könyv és a nyomdafesték jótékony fátyla még nem takarja el az író ember alkotói esendőségét, gyötrelmeit, bizonytalanságait, kétségeit. Vetünk egy szempillantást a nyomtatás előtti világba, aztán Kosztolányi Dezső műhelyében kutakodunk…"

Az eseményt követően – este 7 órától – felolvasóest is lesz!

Bővebb információ: https://www.facebook.com/NoKreditSzabadegyetem 

(Illusztrációnk: a Pacsirta című regény egy igencsak rongálódott kéziratlapja. Magángyűjtemény.)

Ezúttal kitekinteni vágytunk! Kiindulópontunk az a tény volt, hogy Kosztolányi mester lefordította Oscar Wilde remekművét, a Dorian Gray arcképét. Wilde mester ezt a munkát 1890 júniusában jelentette meg, a Lippincott's Monthly Magazine-ben. Az írás meglehetősen nagy vihart kavart, s egymást érték a névtelenül írt, becsmérlő kritikák. Wilde mester nem egy ízben vitába is keveredett, hisz rendre válaszolt az őt ért vádakra. Most pedig lássunk pár részletet ezekből a tollpárbajokból!

1890. június 24., St. James's Gazette

[kritikus:] „És minden gonoszsága és piszkos cselekedete Doriannak hűségesen nyomot hagy a kép arcán, de az eredeti arc nem csúnyul el és nem jelzi a belső gazságát. Ezt a históriát próbálja elmondani Mr. Wilde, béna mese biz ez és bénán is mondja el. […] tűznek kellene elpusztítania. Nem azért, mert nagyon veszedelmesek és korruptok [ti. Wilde könyve és a The Maiden Tribute of Modern Babylon, William Thomas Stead-től], de mert gyógyíthatatlan butaságban leledzenek, amelyet közönséges »poseur«-ök írtak (habár magukat puritánnak vagy paganistáknak nevezik), akik mit se tudnak arról az életről, melyet affektálnak, hogy ösmernek és akik ha megnyilatkoznak, nem egyéb a sajátságosan kellemetlen szándéknál, amellyel feltűnni vágynak.”

[Mr. Wilde:] „Mellékesen megjegyzem, bár ízlés és vérmérséklet dolga, vagy mindkettőé, de képtelen vagyok megérteni, hogy lehet egy műalkotást erkölcsi szempontból megítélni. A művészet és az ethika légköre teljesen különböző és ennek az összekeverése teszi, hogy Mrs. Grundy alakokká leszünk, ezen öreg dáma képviselvén azt a humort, melyet országunk középosztálya produkál. […] Ezt a könyvet tisztán a magam gyönyörűségére írtam és igazán nagy élvezetet nyújtott a munka. Hogy a könyv tetszeni fog-e másoknak, az nekem teljesen közönyös.”

[szerkesztő:] „Hogy a regény korrupt, azt nem lehet tagadni; de mi hozzátesszük és biztosan hisszük, hogy mégsem veszedelmes, mert amint már mondtuk: unalmas és buta. […] A »Dorian Gray« szerzője az egyetlen ember, aki élvezi ezt a könyvet.”

[Mr. Wilde:] „A cikk írója azt is mondja, hogy megegyezem Tolstoi gróffal abban, hogy gyönyörűségem találom olyan témákban, amelyek veszedelmesek. […] A jó emberek, amint ők maguk is mondják, a normális elemet képviselik és így, mint közönségesek, művészi szempontból absulote érdektelenek. A rossz emberek, művészi szempontból mindig izgató stúdiumok. Színesek, változatosak és érdekesek. A jók csak az értelemre hatnak, a rosszak szítják a képzelődést. […] Lord Henry Wotton csak nagy élvezettel szemléli az életet. Végül rá jön, hogy az élet nagy harcában gyakrabban és mélyebben sebesül meg annak nézője, mint aki tényleges részt vesz benne.”

The Scots Observer

[kritikus:] „Ugyan mi haszna van a trágyadombon kapirgálni? […] Mr. Oscar Wilde már megint valami olyasmit írt le, amit jobb lett volna nem leírni; mert bár a Dorian Gray arcképe, melyet a Lippincott-nál közöltetett, eredeti, érdekes, helyenként okos mű, nyilvánvalóan művelt ember munkája, mint művészet mégis hamis – mert voltaképpen csak az igazságügyi orvostan szempontjából érdekes; […] ha nem képes másról írni, csak törvényen kívüli nemesekről és perverz táviratkihordó fiúcskákról, akkor minél hamarabb választja az úriszabóságot (vagy valamely más tisztes mesterséget), annál kisebb csorbát szenved saját jóhíre és a közerkölcs.”

[Mr. Wilde:] „Egy művésznek, szerkesztő úr, kérem, nincsenek etikai vonzalmai. Az erény s a romlottság olyanok neki, mint a festőnek a paletta színei. […] A történet drámai kifejlete érdekében arra volt szükség, hogy Dorian Gray az erkölcsi züllés levegőjével vétessen körül. Máskülönben a történetnek nem lenne tétje s értelme. […] Mindenki a saját bűneit látja bele a Dorian Gray-be. Hogy melyek Dorian Gray bűnei, azt senki se tudja. Aki rájön, maga követi el őket.”

A Dorian Gray arcképe – Kosztolányi mester által fordított változatának – újraolvasásához afféle „szobafilozófus-dandy” koktélt ajánlunk! Talán egy „Lord Henry” – aki ugyan nem meri élni az életét, ám remek tanácsokkal tudja ellátni a fiatal Doriant –, lehetett az ihletője az alábbi összeállításnak:

„Alattomos” koktél (recept)

Hozzávalók:
vodka
málnaszörp
tabasco
Highball pohár

Elkészítés:
Fele-fele arányban (de ez ízlésenként változhat) összeöntjük a vodkát és a málnaszörpöt. A tetejére lehetőleg minél több tabasco szósz kerüljön!

(A recept forrása: http://www.finomkoktelok.hu/utos/kezdo/4627. Az idézetek forrása: Sydney Carton [=Rozsnay Kálmán]: Jegyzetek Oscar Wilderól. Budapest – Békéscsaba: Tevan, 1911.; Török András: Oscar Wilde világa, Budapest: Európa, 1989.)

Kosztolányi mester is volt diák. Akár korai szárnypróbálgatásoknak is fölfoghatjuk iskolai dolgozatait, hiszen nem egy ízben a később papírra vetett gondolatok egy része jelenik meg e munkákban. Stílusa ugyan még inkább "kamaszos", ám ez ne tartson vissza bennünket attól, hogy megismerkedjünk korai "zsengéivel"! Hogy ne csak irodalmi témákról olvassunk, válogatásunk végére odacsempésztünk egy természetrajzi tételt is.

Brutus lelkiállapotának elemzése "Julius Caesar" első felvonásában, 1900. szept. 24 – okt. 1.

„S valamint a romboló fergeteget fülledt, nehéz lég, s nyomasztó szélcsend szokta megelőzni: úgy az emberi sziveket a forradalom nagy vihara előtt a petyhüdtség és a közöny tartja megszállva. […] [Julius Caesar] boldogitani akarta hazáját, azonban helytelenül választá meg az eszközöket: el kellett tehát buknia! […] Brutus, az igazi hazafi; a derék római, kinek szemében szinte nagy szállka vala Caesar növekvő népszerüsége, mert tudta ha ezt elnyeri, úgy akkor zsarnoki szeszélyeinek lesz alárendelve Róma szabadsága, függetlensége. Brutus igen nagy, nehéz küzdelmeket vivott önmagával, saját lelkével. […] Mert Brutus szerette Caesart igen; szerette benne a jó embert, a jó nevelőatyát, de viszont teljes lelkéből gyülölé benne a telhetetlen zsarnokot, ki Róma függetlenségét s szabadságát meg akarta csonkitani. […] Talán ha szivét kérdezte, azt felelte neki: »ne bántsd a jó Caesart!«, ha pedig esze tanácsát kéré ki, úgy az azt tanácsolá neki, hogy döfje le a zsarnokot.”

A drámai czél kitűzése "Julius Caesar" első felvonásában, 1900. okt. 15 – 31.

„Látszólag ugyan minden a jólét s a szabadság áldásaival volt elárasztva, de ezen jólét hasonló volt egy piros héjú, mosolygó almához, melynek belét a férgek rágják. Szemkápráztatás volt az egész, ez a fény, ez a ragyogvány csak palást volt, melylyel eltakarta a nagyratörő Caesar czéljait. Alattomban ragadta ő magához a hatalmat, úgy közeledett hozzá, mint a kuszó kígyó s a mit sem sejtő néppel megszerettette magát, mert tudta, hogy az uralkodáshoz a népszerüség elkerülhetetlenül szükséges, tudta, hogy ez az alap, melyre épiteni lehet jövendő hatalmát. Maga akart uralkodni a birodalmon, saját kezében akarta egyesiteni az összes hatalmat.”

Antonius beszédének elemzése, 1900. nov. 15 – dec. 7.

„Ily szeszélyes, nagy tenger a történelem! Egyik pillanatban felemeli az embert a legmagasabb pontra, a másikban egész szeszélyesen, egész önkényesen leveti a mélybe, nem nézve azt, vajon megérdemli-e? S ezt, a világtörténelem által bebizonyitott tényt, a legkézzelfoghatóbban igazolja Antonius. […] Antonius beszéde az egész dráma legfontosabb részlete. Mindez ideig a cselekmény felfelé haladt, most azonban a tetőpontra ér, ez az az idő melyben annak vagy jobbra, vagy balra kell fordulni, itt áll be a sorsfordulat, melynek következménye a köztársasági párt elbukása. Ez a dráma legszebb, legérdekfeszitőbb része. De nemcsak a dráma haladásának szempontjából fontos ez, hanem esztetikailag is. Úgy a kifejezések találósága, a jellemek hűsége, s a stylus erőteljessége által egy újjabb babérlevéllel növelte a halhatatlan Shakespeare örökzöld myrtus-koszorúját.”

A madarak védelme. Természetrajzi tétel, 1901. febr. 22 – márc. 8.

„Nincs fenségesebb, nincs nagyszerűbb alkotó, mint a természet. Bármily magasra emelkedjék is az istent megközelitő ember műveltsége, a természet végtelen tökéletességét elérni sohasem fogja, csodákat művelhet az egetostromló elemekkel, bilincs beverheti [!], szolgájává teheti őket, de a természet örök szépégét, annak bámulatos tökélyét még megközelíteni is nehezen fogja. […] Ha az ember valamely állatrend felad[at]át kutatja, igen nagy hibát követ el, ha előtérbe tolja a saját én-jét […] A sas félelmetes ellensége minden kisebb szárnyasnak, ő a madarak zsarnoka. […] A madárrend létezése az emberiségnek valódi áldása, s a haszon mellett, mi ezáltal gazdaságára háramlik, valóban eltörpül az a kis kár, melyet egynehány madárrend okoz.”

(A dokumentumok az MTA Könyvtár Kézirattárában találhatók.)

Igazi nyáresti történettel készültünk ez alkalommal! Bár sokan ismerik azokat az anekdotákat, amelyek Kosztolányi mester első szerelmes éjszakájáról tudósítanak, mégsem árt ezeket időnként fölelevenítenünk!

A kamaszodó Kosztolányi Desiré minden valószínűség szerint egy utcalánynak köszönhetően ismerte meg a testi szerelmet. Fenyves Ferenc – a Bácsmegyei Napló későbbi felelős szerkesztője és tulajdonosa – visszaemlékezéseiben olvashatjuk a fölavatás történetének egyik változatát. Ő és Desiré mester Előre címmel, közösen készítették azt a diáklapot, amelynek háziszerzője volt többek között Csáth Géza és Munk Artúr is. A Mégegyszer elmondom… című kötetből az alábbiak derülnek ki a lapkészítéssel és a (testi) szerelem rejtélyeit fölfedező Kosztolányival kapcsolatban:

„A harmadik szám után a vállalat anyagilag összeroppant. […] Kosztolányi Dezső az Előre forgótőkéjének felhasználása árán ismerte meg a szerelmet, mert az egy forint ötven krajcárt kitevő tiszta vagyont egy szőke démonnál feláldozta a szerelem oltárán. Mi többiek szintén nem károsodtunk, mert a megismerkedéstől a beteljesülésig terjedő folyamatot olyan élénken mesélte el előttünk, hogy szinte egyek voltunk az élvezetben. Viszont az öreg Wilheim bácsihoz, a háziorvoshoz, ő egyedül szaladt fel ijedten […] a kedves, jó, öreg orvos nagyot nevetett, amikor a pácienst megvizsgálta, megállapította, hogy egyszerű bolhacsípés az, amiből a gyermeki képzelet vérbaj-elefántot csinált.”

Kosztolányi Dezsőné azonban egészen máshogy meséli el a történetet, mint Fenyves. Az ő verziója alapján Desiré mester tizenhat éves volt, amikor Ángyán Béla gyógyszerészgyakornok – aki szintén az Előre című diáklap munkatársa volt – elvitte egy prostituálthoz, a „pólai lányhoz”. Ahogyan a feleség elbeszéli a „szertartást”: „Felveszi ünneplő ruháját, húga gyöngyvirágparfümjével beillatosítja magát, fehér szegfűt tűz a kabátja gomblyukába, fehér cérnakesztyűt húz. Összeüti bokáját, bemutatkozik, és kezet csókol a lánynak.”

Ugyan már nem a fölavatás kérdésköréhez tartozik, de Kosztolányi Dezsőné e ponton szól egy cselédhistóriáról is. Ismét őt idézzük: „Éjszakánként, harisnyában kilopózik az engedelmes, kedves tanyai lányhoz, azután egyszerre észreveszi, hogy a lány sokat sír, s egy napon elmegy, szó nélkül otthagyja a szolgálatot. »Ügy« nem lett a dologból, de ő mindvégig szégyenkezett akkori »úrfi« magatartásán, s a cselédlányokkal egész életében előzékenyen, tiszteletteljesen viselkedett.”

Ha belepillantunk Kosztolányi mester későbbi naplóföljegyzéseibe, olyan részletekkel is találkozunk, amelyek valóban a cselédlányok felé irányuló „előzékeny, tiszteletteljes” viselkedésről árulkodnak: „Bözsi látogatása. Sír, szeme könnyes arra a hírre, hogy rákom lehetne. Azt beszélte, hogy velem együtt követ el öngyilkosságot. Édes ölelkezés a díványon. Ő az én mindenem.” (Napló, 1933–34) Ha pedig még tovább lapozgatjuk a napló oldalait, arra is fény derül, hogy az utcalányokat később is szívesen látogatta a Mester.

Soraink olvasásához – kísérőként – egy pohárka francia koktélt ajánlunk!

Francia koktél (recept)

Hozzávalók 2 személyre:



• 200 ml pezsgő


• 50 ml gin


• 2 kiskanál citromlé


• 2 kiskanál cukor


• 2 szelet narancs


• 2 szem cseresznye


Elkészítés:

A pezsgőt, gint és a citromlevet, valamint a cukrot beleöntjük egy pohárba, és jól összekeverjük!

(A recept forrása: http://koktel.network.hu/blog/koktelozok-kore-blogja)

Soha nem lehet elég a bolondos nőkből! Így volt ezzel Kosztolányi mester is. A nemrégiben idézett Tarr Margiton kívül ugyanis egy másik hölgy is írt neki, s a levél alapján személyesen is találkozhattak. A dátum nélküli levélben azt kéri "Dudus", az aláíró, hogy Desiré mester helyeztesse át őt Lipótmezőre. A legnagyobb probléma a jelenlegi helyén, hogy nem tud dohányozni. A dokumentum teljes szövegét idézzük:

"Édes jó Kosztolányi bácsi!

Sokszor kértem már Lacit, hogy kérje nevemben Kosztolányi bácsit legyen oly jó egyszer befáradni hozzám, de mert ez a kivánságom a mai napig nem teljesült levélben kérem, ha megtetszik engedni.

Tessék egyszer, csak még most az egyszer, érdekemben felemelni a telefonkagylót. Drága jó Kosztolányi bácsi tessék áthelyeztetni engem innen Lipótmezőre. – Hálátlan lennék, ha azt mégcsak gondolnám is, hogy itt nem jó lennem, de sajnos csak addig, amig dugva cigarettához nem jutok. Mert ha nem dohányzom, akkor megint egymást kergetik a gondolataim, és rengeteg olyan epizód van az életemben amin sírni muszáj.

Itt pedig nem szabad sírni – mert annál nehezebben juthatok el innen. Ezért kellene (ha már el nem visz innen senki,) legalább olyan intézetbe menni, ahol nő betegek is dohányozhatnak.

Mert rettenetesen felizgat még csak az emlegetése is az itteni szabály szerinti fegyelmi büntetésnek, ami egy egy cigaretta után következik. Szabály, szabály, de ha engem olyan nagy félelemmel tölt el, és csak annál jobban kivánom a cigarettát! Édes jó Kosztolányi bácsi! Tessék hinni nekem, tessék segiteni rajtam, könyörgöm! Tisztelettel, és szeretettel csókolja kezét,

Dudus."

("Dudus" levele Kosztolányi Dezsőnek, hely és dátum nélkül, magántulajdon)

Kosztolányi Desiré mesternek meglehetősen sok levelezőpartnere volt. Ezek közül nem egy olyan "kisember", akit az irodalomtörténet nem tart számon. Kosztolányi elég nyitott volt az emberekre, s többek között a bolondosabb figurák is érdekelték. Tudjuk, nem egy ízben járt elmegyógyintézetben is, ahol többször szóba elegyedett egy-két pácienssel. Sőt, az is előfordult, hogy bolond lányok és asszonyok vallottak neki szerelmet. Az egyik ilyen Tarr Margit volt. Munkácson született, majd Debrecenben élt évekig apjával és testvérével. 1934 decemberében levélben keresi föl "A Költőt", és elbeszéli neki élettörténetét. Mindezt forró szerelmi vallomással zárja. A korábban ismeretlen levélből e helyütt közlünk pár részletet:

"Egy idegbeteg, őrült leány ir Önnek, aki halálosan szerelmes Önbe. Ön nagyon okos ember, igy tudja azt, hogy ezek a beteg lelkek mindent fokozottabban éreznek, szerelmük kinzó érzés; iszonyuan magasra hevitett. Hosszas, kínzó lelkitusa után irom meg ezt a levelet Önnek. Bár teljesen ismeretlen, már nem vagyok Ön előtt, mert már két izben abban a kitüntető szerencsében részesültem, hogy válaszolt leveleimre. […] Napról napra betegebb vagyok, igy nem tudok tovább várni, félek, hogy eljön nemsokára az az idő, hogy zárt intézetbe szállitanak. Föl kell tehát használnom öntudatom kevés világos pillanatát. […]

Szeretem Önt és álmodom Önről, folyton-folyvást… A reggeli nap aranyában Önt üdvözlöm, az este ha leszáll, Önre gondolok, Ön az én Testvérem, Barátom, Szerelmesem, Uram, Királyom, Istenem, Bizalmasom, és én vagyok az Ön alázatos, legalázatosabb szolgálóleánya. Nincs, nem lehet Önnek olyan lehetetlen kívánsága, hogy én azt, ne teljesíteném, ha beteg lenne és sebekkel borított, megcsókolnám minden sebét, ha szegény lenne, kenyeret keresnék Önnek, ha a világ másik végén lenne, gyalog mennék, vándorolnék, hogy egy pillanatra láthassam… Küldöm a lelkemet, az én, beteg, különös lelkemet Önhöz, Ön felé, hódolatra, tiszteletem kifejezéseül; öleljen engem, a lelkemet, a szavaimat, csak egy pillanatra Magához… megérzem ezt, a lelkek titkos rádióján keresztül, és boldog leszek, hálás nagyon, hálás. […] Bilincseket kell magamra raknom, mert annyira forró a vérem és nem akartam, nem akarok elzülleni. Álmodom Önről… Ön az én Uram, Szeretőm… akivel éjszakánként csókolózom… Összetapad a testünk, halálos, forró tébolyító kéj extázisában… Reggel aztán halálosan kimerült vagyok, fáradt az éjszaka gyönyörűségeitől… Olyan örömérzés van bennem, hogy kiáltani tudnék, futni rohanni és leborulni az Ön lábai elé. Szeretem ÖNt imádott Kosztolányi Dezső, halálos sóvárgással, emésztő vágyakozással. […]

…ugye szabad lesz Önt látnom egyszer. Úgy szeretném látni az otthonát, de az én perzselő szenvedélyes szerelmem nem fertőzi e meg azt a tiszta hajlékot? De akkor, hol láthassam? Égek a vágytól, hogy láthassam, hogy megfoghassam, megszorithassam a csodálatos kezét. Szeretném a szemét látni, ugye szürkészöld? […] Mindez unalmas volt Önnek ugye? Kérem, nagyon szépen kérem, ne haragudjék reám, hogy ennyit irtam, de engem ez boldoggá tett, mert nincs senkim akihez ennyire bizalmas mernék lenni."

Debrecen, 1934. december 31. (magántulajdon)

A további levelekből kiderül, hogy Kosztolányi később találkozott is Tarr Margittal. A nő utal időpontokra is. Megtudjuk még, hogy műveket szintén küldött Desiré mesternek, elolvasásra. Az érdekes adalék újabb, korábban ismeretlen epizódokkal gazdagíthatja Kosztolányi készülő életrajzát is.

Ezúttal az irodalomtörténetbe csak "Pacsirtaként" bevonuló Kosztolányi Mariska – Desiré mester húga – leveleiből válogattunk. Hogy mennyire volt ő és a regénybeli Pacsirta hasonló karakter, döntsék el a Tisztelt Olvasók! :)

Kosztolányi Mária levele Kosztolányi Dezsőnének, Szabadka, 1914. nov. 21.

„Szivecském nekem szükségem volna egy magyar leány öltözetre. Ugyanis egy itteni nőegylet rendez jótékony báli előadást melyben én is részt veszek igy szükségem volna magyar ruhára. Én úgy emlékszem, hogy Neked van fön a padláson sok ruhád (szinpadi) s azok közt lehet hogy lenne egy magyar leány ruha. […] hamarosan nov. 30án lesz az előadás. Ha esetleg Neked nincs úgy majd kérek itt valamilyen szinésznőtől. Nincs kedvem most költeni ilyen alkalmi ruhára.”

Kosztolányi Mária levele Kosztolányi Dezsőnének, Szabadka, 1915. szept. 22.

„Nagyon örvendtünk ma Didus kártyájának, melyben irja, hogy a kis Ádám szépen erösödik jó kedvü eleven egy cseppet se ártott neki az elválasztás. Többek közt irja Didus, hogy édes anyád milyen jó önfeláldozóan gondozza a csöp kis emberkét. Anyika még most is sajnálja, hogy nem birta itt tartani a babát, de pihenés kellett és kell Anyikának."

Kosztolányi Mária levele Kosztolányi Dezsőnek és Dezsőnének, Szabadka, 1916. jan. 21.

„Ilonkám mi van a manduláiddal kint vannak e. Okos dolog volt kivétetni. Tegnap este voltunk szinházba Brody Sándor darabját adták. »Lyon Leat«. Apuska is volt. A darabról a véleménye csak ennyi: »Beteg agyú ember szerzeménye köpedelem.« – Szidta az öreg a modern darabokat stb. Én se tartom kiváló jónak. Az előadás meg igazán botrányos volt ha látad volna Ilonkám nem boszankodnál hanem kitünöen mulatnál anyira rossz az előadás. Igazi háborus előadások – 10 12 szinész van mind össze itt.”

(A három testvér: Desiré, Árpád és Mária, 1901 körül)

Kosztolányi Mária levele Kosztolányi Dezsőnének, Szabadka, 1937. okt. 14.

„Édes Manyi!

Multkor jelezte Anyika, hogy hosszabb levelet küldök és ebben beszámolok Neked drága, jó Diduskánk műveinek mennyi előfizetőt sikerült szereznünk. Két hónapi nehéz, fáradságos munka sok utazgatás mellett a köv jegyzéseket kaptuk: Suboticán 232 sorozat Ujvidéken 62, Nagybecskereken 41 Zombor 45 Apatin 13 Bezdán 13 Zenta: 20 Óbecse 16 összesen 467 sorozatot. Ebből Révaiék szerint 40 visszarendelte úgy, hogy összesen van 424 rendelés. Én úgyan kevesebb visszarendelést tudok. Tudod édes Manyikám, hogy az akció kezdetén Neked Lantos v. igazgató úgy mondotta hogy én 30% kapnék. Én az első levél váltás után megállapodtam abban, hogy nekem 50% adnak. Igy is kezdtem meg az általuk be küldött <hogy> akvizitőrjükkel Borda Egonnéval. Közbe bejött Lantos ig. és az én megállapított 50% jutalékomat leszállitotta Belementem ebbe, mert gondoltam így is jut egy kevés mégis több mint semmi. Mondom bele mentem a redukálásba, de arról nem tettek említést, hogy nekem az itteni Minervánál (Fenyveséknél) kell forgalmi, jutalék és bármi adót fizetni. Révayék eleinte ezt megfizették, de most a munka végén levonták. A vidékre való utazgatás szálloda étterem stb jó összegbe került. Multkor is irtam Vári igazgatónak és kértem, hogy ők fizessék az adót, de tőle elutasító választ kaptam. Most még azt írta, hogy a még nekem járó 4000 Dinárt csak akkor kapom meg ha minden megrendelő kezéhez veszi a könyveket. Ma írtam újból Várinak és kértem, hogy a visszatartott pénzből legalább felét 2000 Dinárt utaltasson át.

Drága Manyikám ha nem kellemetlen Neked úgy menj el Révaiékhoz és beszélj Várival szólj az érdekembe. Mond meg nekik hogy ha én nem kapcsolódom bele ebben az akcióba akkor Bordáné még az előjegyzések felét se érhette volna el Suboticán. Emlitsd meg Várinak, hogy én nem vagyok az ő alkalmazottjuk, hogy 25% visszatartsanak nekem. Csak drága Didének munkáit terjesztettem, és ennek elég becsületesen eleget is tettem. Még mindig szedek előfizetőket itt is és holnap utazom a közeli falvakba még ott is próbálok szerencsét. Édes Manyikám intézd úgy, ahogy te jónak látod. – Vagy elég ha levélben intézem el? Didénk életrajzával mi van? Bizonyosan már jön is az újságban. Manyikám <írj> írj Fenyves Erzsinek és állapodj te meg a megfelelő honoráriumba. Ugy látom barátunk Munk se mer tárgyalni vele erről. Már többször szóltam Arturnak és mindig talált valami kifogást, hogy ezért meg ezért nem szólt F. Erzsinek. Fenyves Erzsi valószinüleg azt fogja neked mondani, hogy most van nekünk pénzünk. Te mond neki, hogy azt a pénzt nem Fenyveséktől kaptuk mi és én dolgoztam azért sőt nekik is jut néhány 1000 Dinár. Te mennyit kapsz a könyvekből. Remélem neked is juttatnak Révaiék legalább 10%-ot. Kérj is tölük Manyikám. Révaiék legalább 25.000 pengőt kapnak, ebből kell, hogy kapj Manyikám! Egyben megkérlek Anyika és mindegyikünk nevében, hogy halottak napjára tégy a mi nevünkbe is pár szál virágot drága Didénk sírjára. Sajnos mi nem mehetünk a sírjához csak itthon gyújtunk mécsest így imádkozunk az ő édes, jóságos lelkéért. Mi van Ádámmal készül e a doktorátusra. Évit látod e? Mond haragszom, hogy nem ir! Irj Manyikám

Csókol Marcsa”

Immár a macedón olvasóközönség is kezébe veheti Kosztolányi mester remekművét, az Esti Kornélt, s anyanyelvén olvashatja. Az idei évben ugyanis kiadták a regény első macedón nyelvű változatát. A fordítás Zlatko Panzov és Czinege-Panzova Annamária munkáját dicséri, a kötet előszavát pedig Arany Zsuzsanna írta. A fordítás elkészültét a Petőfi Irodalmi Múzeum Magyar Könyv- és Fordítástámogatási Irodája segítette, a Publishing Hungary Program keretében.

A kötet bemutatója idén ősszel lesz, a macedón fővárosban, Szkopjéban.

A kötet előszava macedónul itt olvasható: http://reper.net.mk/kornel-esti-prevod