Füst Milán egészen közelről ismerte Desiré mestert. Nagy barátja volt, sőt, még utolsó évei szerelmi levelezését is segítette. Szerencsénkre fennmaradtak hangfelvételek, melyeken egykori cimborájáról emlékezik meg. Íme egy a néhány közül, ahol a reggeli hajnal szépségétől egészen az ágytál poétikájáig jutunk: (A felvételt Tóbiás Áron készítette, s a PIM Hangtára őrzi.)

"Tóbiás Áron: Mit szólt mindehhez Kosztolányi, akivel te együtt voltál, hogy te abbahagytad a verselést? 

Füst Milán: Na, ő nagyon jól megértette ezt a dolgot…

Tóbiás Áron: Beszélgettetek erről?

Füst Milán: Ó, hogyne! Sokat. Nagyon jól megértette. De ő verseket csinálni is tűrhetően tudott. Dehát voltaképpen én nem tartom őt nagy költőnek, csak irodalmi jelenségnek nagy, az egész. De nagy költőnek, nem nagy költő. Nagy költő, Babits Mihály, fiatal korában. Továbbá, Tóth Árpád is, de mondjuk, hogy nyolc versében, vagy tíz versében. Aztán ő is csinált verseket, amelyek teli vannak, úgynevezett szép dolgokkal. A legnagyobb kifogásom az ellen van, hogyha egy költő azt tartja szépnek, amit általában szépnek szoktak tartani. Például a bársony, az esthajnal, a reggeli hajnal, az arany, az ezüst. És ha ezzel telíti a verseit, akkor azt hiszi, hogy az a szép. Holott nem az a szép! Hát éppen az, hogy mi a szép, azt nem tudjuk eldönteni. Kiderülhet, hogy Tolsztojban, Tolsztojnak az Ivan Iljics halála című rövid, kisregényében van egy rész, amelyben ő egy ágytálon gyönyörködtetne a legjobban. Az úgy van megírva, olyan gusztusosan – egy ágytál, ami undorító –, olyan gusztusosan van megírva, hogy az ragyogó része az egésznek."

(Forrás: PIM CD115, lejegyezte: Winkler Tímea. Köszönet érte!)