HTML

kosztolányidezsőtér

Teret adunk a Kosztolányi-kultusznak a költő-író-műfordító-publicista születésének 125. évfordulóján.

Kontakt:
kosztolanyidezsoter@gmail.com

Katt:
www.kosztolanyioldal.hu

Hozzászólások

  • An-jou: Köszönjük szépen! (2012.11.26. 13:59) 76
  • narat: Részlet Tűz Tamás emigráns költő Kései vallomás című, Kosztolányihoz szóló verséből: Mester, hiáb... (2012.11.08. 09:05) 76
  • An-jou: @Tokai: Igen, valóban Adys. De azért Kosztolányi szerintem nem csak kifinomult tudott lenni... Lás... (2012.08.26. 12:50) Nyár, nyár, nyár
  • Tokai: Gonosz ez a Kosztolányi. Ugye mindenki észleli, hogy nem a saját hangján, hanem Ady jól ismert ded... (2012.08.18. 06:29) Nyár, nyár, nyár
  • An-jou: Bízzunk benne, hogy a többiek munkásságát is alaposan ismeri! :) Köszönöm szépen a hozzászólást! (2012.08.02. 18:03) Desiré és az Olimpia
  • Utolsó 20

Címkék

(m)orfeum (22) 2011 (1) 2013-búék (1) 2014 (1) a (1) aczél hagyaték (1) ada negri (1) ady endre (4) ady pamflet (1) ady vita (1) ajánló (45) ákombákom (53) ali (1) állatok beszéde (1) álnév (1) álom a szőkékről (1) anagramma (1) andré dignimont (1) andy warhol (1) angyal (1) anjou (11) anyajegy (1) aperol (1) április 11 (1) apró mesék (1) arisztophanész (1) árnyék (1) ars poetica (1) august strindberg (1) az illetlen faun (1) a bús férfi panaszai (1) a fekete asszonyhoz (1) a holló (1) a komédiás dala (1) a különc (1) a léggömb elrepül (1) a nevetésről (1) a sárgahajú nő (1) a velencei vándor (1) babits mihály (1) bácsmegyei napló (1) bagoly (1) baker (1) basho (1) bataille (1) baudelaire (2) bécs (1) békák (1) bereményi géza (1) bergyajev (1) beszélgetőlapok (9) bicsérdizmus (1) biográfus blog (1) bíró balogh tamás (1) blake (1) bogdán józsef (1) bogoly-józsef-ágoston (1) boldogság (1) bolondok napja (1) boncolási jegyzőkönyv (1) bookfenc (4) bor (1) borsszem jankó (1) boszorkány (1) brennerék (1) búék (2) bűntudat (1) bús férfi panaszai (1) byron (1) casanova (1) charles baudelaire (1) cigaretta (1) crespy alice (1) családi-levelek (1) csáth géza (3) csehov (1) cseh tamás (1) cv (1) czeslaw milosz (1) danse macabre (2) dante (1) darren arofonsky (1) denis (1) divat (1) dorian gray (2) dosztojevszkij (1) dudus levele (1) duna televízió (1) édes anna (3) edgar allan poe (1) elefántcsonttorony (1) eleonora duse (1) életrajz (4) én is (1) erotika (1) esti kornél (6) esze dóra (1) évforduló (10) fabian perez (1) faludy (1) farkas imre (1) farsang (1) fecskelány (1) federico fellini (1) fekete hattyú (1) félicien rops (1) feltámadás (1) fenyves ferenc (2) fesztbaum béla (2) figáró (1) firenze (2) forrásjegyzék (5) frank wedekind (1) füst milán (1) futó por (1) gasztronómia (1) gelléri andor endre (1) gondolatok (1) grafikai pályázat (2) grafológia (1) gyilkosok (1) hadik (1) hadik kávéház (1) hajdu ferenc (1) halál (2) halasi andor (1) halottak (1) harmos ilona (2) harsányi zsolt (2) harsány kiáltások tavaszi reggel (1) hasonmás (1) ha… (1) héra zoltán (1) herczeg géza (1) hernyák györgy (1) hétfői levél (3) hevesi sándor (1) hitvallás (1) hobo (3) holmi (1) homo aestheticus (1) húsvét (2) huymans (1) ifjúkori-arcképemre (1) innen onnan (1) interjú (1) internet (1) inter blog (1) írj élj és légy boldog (1) irodalmi pályázat (4) irodalom és politika (1) isadora duncan (1) iskolai dolgozatok (1) isten bálján (1) jaguár (1) jekyll és hyde (1) joe-pardy (1) józsef-attila (1) józsef attila (3) józsef–attila (1) juhász géza (1) juhász gyula (1) kabaré nagyhete (1) kádár endre (1) kahlo (1) kalligram (1) kánikula (1) karácsony (2) karácsony-2012 (2) karinthy-frigyes (1) karinthy frigyes (5) karnevál hercege (1) károly (1) kártya (2) kd dosszié (7) kemény györgy (1) képek-a-képekről (1) két-élet (1) kettős én (1) kéziratok (1) kínai kancsó (1) kirakat (1) kiss ferenc (1) kocsi út az éjszakában (1) koczkás sándor (1) kökény ilona (1) koktél (1) költészet napja (1) költő (1) konferencia (1) kornis mihály (1) kosztolányi (1) Kosztolányi-Árpád (1) kosztolanyioldal.hu (1) kosztolányi babák (1) kosztolányi dezsőné (3) kosztolányi dezső napok (1) kosztolányi dezső tér (1) kosztolányi divat (1) kosztolányi emlékülés (1) kosztolányi film (1) kosztolányi napok (2) kosztolányi nyilatkozik (4) kosztolányi újragombolva (3) kritikai kiadás (16) kubrick (1) kultuszkutatás (1) küry klára (1) lányi hedda (1) lart pour lart (1) lázadó (1) leconte de lisle (1) levelezés (5) levendel júlia (1) lidó (1) logodi utca (1) londesz elek (1) louis verneuil (1) luigi pirandello (1) l art pour l art (2) macska (1) magánbeszéd (1) mágnás elza (1) magyar szó (1) magyar tudományos akadémia (2) majom (1) március 15 (1) maria orska (1) matjhényi györgy (1) max reindhardt (1) méhes (1) méhes károly (1) mercedes de acosta (1) mészáros sándor (1) meztelenül (1) molnár jenő (1) móricz (1) mozart (1) művésznők-sorozat (1) nagyító (6) nagy lászló (1) naitó-jósó (1) napló (2) naplók (1) napraforgó (1) németh lászló (1) nero (1) nero a véres költő (2) ngorongoro (1) niddy impekoven (1) nők (1) nőkérdés (1) nőnap (1) novella (3) nyár (1) nyelvművelés (1) nyelvtisztítás (1) nyomdafesték (1) nyugat (2) ódry árpád (1) olimpia (1) önmagamról (1) örmény-paradicsom (1) orvosok (1) oscar wilde (3) otthon kör (2) pacsirta (4) pakots józsef (1) papp oszkár (1) pardon (1) paródia (1) pesti hírlap (3) piac (2) pierrot (1) pilinszky (1) pillangó (1) politika (1) prae (2) práter (1) preisner (1) prológ (1) radákovich mária (5) recenzió (2) remake (4) retró (6) réz pál (5) rilke (1) rólunk (11) rudyard kipling (1) s. gordán klára (1) sartre (1) schnitzler (1) shakespeare (1) siena (1) síppal dpbbal nádi hegedűvel (1) slam-poetry (1) sophie kepes (1) sosztakovics (1) spanyol műfordítások (2) strand (1) suzi gablik (1) szabadka (12) szabadkai népszínház (1) szabó árpád (1) szegedy maszák mihály (8) szépirodalmi pályázat (1) szeptember végén (1) szerb antal (2) szerelem (3) szerelmi szál (6) szeretet (1) szergej jeszenyin (1) szilágyi zsófia (2) szini gyula (1) sztavrogin (1) születésnap (1) tábori kornél (1) takács lászló (1) tánc (1) tavasz (2) temető (1) therapia (1) the last time (1) tichy margit (1) tiszatáj (1) töltőtoll (1) tom stoppard (1) történetek nyárestékre (3) tudod hogy nincs bocsánat (1) tűz (1) újraíró (1) újraolvasó (68) újvidék (2) umberto eco (1) unalom (1) vadállatok (1) vágtató szerelem (1) vargha balázs (1) várnegyed galéria (1) vár ucca műhely (1) velence (6) vén cigány (1) vér (1) véres (1) vers (3) veszprém (1) vicc (1) videó (2) vígszínház (2) világvége (2) villon (2) virágok beszéde (1) viszontlátás (1) vörösmarty (1) weöres-sándor (1) zeke gyula (1) zsivajgó-természet (1) zsuzsika (1) Címkefelhő

Design

by Fónagy Réka

2010.12.18. 23:41 An-jou

AnJou rovata. A velencei álarcos

 AnJou egy utat látott álmában. Egyenes út volt, mely a vízen át vezetett. A végcélt nem látta. Csak azt tudta, neki ott valami dolga van. Az út Velencébe vitt. Erre csak akkor jött rá, mikor egy véletlen folytán el tudott utazni pár napra az olasz városba, s megnézte a térképen, hogyan fog majd a szárazföldről eljutni a Canale Grande partján lévő szállására.
Késő este érkezett. Elindult a sötétben a bőröndjével, s eltévedt a sikátorokban. Nagy nehezen talált csak el a Rialtóhoz, s a kis háromcsillagos hotelhoz. Lepakolta holmiját, s elindult vissza az éjszakába. Nem akart még lefeküdni, előbb csavarogni kívánt a városban. A víz fokozatosan emelkedett, hajnalra várták a tetőzését. AnJou lesétált a Canale Grande partjára, s bámulta a csendben ringatózó gondolákat. Néha egy-egy sirály vijjogott el a feje fölött. Sehol senki nem járt már az utcákon. A gondolák fekete koporsó-fája sötétkék ponyvával volt letakarva. Időnként egymásnak ütődtek, ahogy hullámzott alattuk a víz. Egy sirály egyszer csak leszállt arra a cölöpre, ami éppen AnJou-val szemben állt. A sirály bámult AnJou-ra. Aztán AnJou megborzongott kicsit, hideg is volt már meg ez a sirály is csak bámulta, s inkább elindult a sikátorok felé. Ahogy sétált, neszeket hallott a háta mögött. De ahogy megfordult, sehol senkit nem látott. Továbbment. Megint hallotta a neszt. Mintha léptek lettek volna. Mintha valaki követné, jönne utána, osonna, s mikor AnJou megfordul, tapintatosan behúzódik a sikátorok közé.


– Olyan halálszag van itt ilyenkor – merengett maga elé AnJou. – Bűzlik az enyészet. Letűnt világ. Hány lélek veszhetett itt el. Mintha a régmúlt idők emberei még mindig itt lennének, s néznének engem, a betolakodót. Mit keresek én itt Velencében? S ebben a halott társadalomban?
Hideget érzett a hátában, s a nyakánál, fölfelé húzódni. Mintha valami kígyó kúszott volna a bőrén, mely éppen arra készül, hogy megfojtsa. Hátrafordult. Egy fekete álarcos alak állt mögötte. Hosszú fekete köpenye volt. Fekete tollak díszítették az álarcát. Magasabb volt egy fejjel is talán AnJou-nál. Farkasszemet néztek. De AnJou hiába kereste az idegen tekintetét, üres volt a szeme helye. Az álarcban, a sötétben csak a saját szemeit látta visszatükröződni AnJou. Mikor kissé közelebb lépett a fantomhoz, még jobban megijedt. Az álarcos alaknak éppolyan bűzös szaga volt, mint a csatornákból feltörő víznek. AnJou hátrálni kezdett, majd sarkon fordult, s gyors léptekkel sietett vissza a Canale Grande felé. Ahogy kiért, visszaindult a Rialtóhoz, majd a szálláshoz. Vett egy forró fürdőt, de még mindig zaklatott volt, s csak ilyen állapotban tudott az ágyába is bebújni. Félig fejére húzta a takarót, mint gyerekkorában szokta, mikor azt hitte, tele van szörnyekkel a sötét szoba.
Másnap feléledt a város. Már reggel nagy hangzavar volt. Jöttek-mentek az árusok, takarították az üzleteket a visszahúzódó víz után, töltötték föl a pékségeket, pakoltak-rakodtak, siettek munkába vagy épp csak turisták voltak, akik nem akarták lekésni a múzeumi nyitvatartásokat. Színes lett minden, kivirultak az utcák, a sikátorok, s a sötét és bűzös víz egyszerre világoskék üde tengervízzé változott. Mindenütt szembejött az Élet AnJou-val. Az eleven, édes, olasz élet. És a szerelem. Árulták a vörös rózsacsokrokat az utcasarkokon, szeretkeztek az ablakokban az eldugottabb házakban, bort ittak, gondolákban csókolóztak, fényképezkedtek összeölelkezve. Velence még télen is tele volt nászutasokkal.
AnJou is elvegyült a forgatagban. Élvezte, hogy „velencei” lehet. Ment könyvtárba, vett magának ennivalót, egy-két megállónyit vaporettózott, de végül nem bírta ki, hogy ne legyen egy kicsit turista is. Fölment a Campanile tetejére, föl a harangok közé. Mikor fölnézett, s meglátta azokat a hatalmas harangokat, megszédült. Látta maga körül az eget, érezte a szelet, ami majdnem elfújta messzire, valahova, bele a tengerbe. Arra gondolt, milyen parányi, milyen kis esetleges, és milyen csoda, hogy él. Érezte a Fenségest, ami ebből a toronyból és a hozzá tartozó magasságból áradt. Érezte és élvezte. Élvezte, hogy félhet és hogy kicsi lehet. Ahogy merengéséből föleszmélt, észrevette, hogy a mögötte álló amerikai házaspár döbbenten néz a feje fölé. AnJou szintén fölemelte tekintetét, s akkor látta csak, hogy a feje fölött lévő harang mozog. Elkezdett lengeni, s a hatalmas bronznyelv egyre közelebb ért a harangszoknya belső falához. Az órájára pillantott, délután három volt. És akkor és ott megkondultak a harangok. És iszonyatos erővel ütődött az óriási bronznyelv a harang belső falához. Aztán megérkezett a lift, és AnJou lement vele, vissza a térre. Mikor leért, nevetésben tört ki. Nevetett saját kicsiségén, és nevetett azon, hogy mennyire megijedt. Aztán arra gondolt, hogy az a harang éppen az ő feje fölött kondult meg. Azon tűnődött, hogy a harangozás mi mindent jelezhetett számára. Hogy vajon minek van itt az ideje. Vagy minek van itt a vége. Szeretett mindent jelképnek fölfogni maga körül. Emiatt gyakran összekeverte az életében látott eseményeket az álmaiban átéltekkel.


Mivel tél volt, hamar beesteledett. A sötét észrevétlenül rátelepedett a városra, a tenger újra fekete lett. A hidegben némi forróságot keresett, ezért forralt borral próbálta fölvidítani magát. Poharával fölsétált a Rialtóra, és nézte a vizet meg a várost. Ahogy könyökölt a kőkorláton, arra lett figyelmes, hogy Desiré mellette áll és nézi. Némán mosolygott rá.
– Hát te? Te is szereted Velencét, Desiré?
– Egy este az embernek egyszerűen kedve kerekedik felülni az első gyorsvonatra, s menni, menni, mindig csak menni. Azután megérkezik valahova. Ismeretlen utcákon csatangol, idegen embereket lát, idegen nyelvet hall, s úgy érzi, hogy otthon van. Nem bír elmenni. Szeretne mindörökre ott maradni.
– Értem. És ezt meg is írtad?
– A velencei vándor.
– Jó cím. Az enyém nem ilyen jó. Nem alliterál.
Desiré somolygott egyet AnJou-n.
– Te is találkoztál azzal az álarcossal, Desiré? – jutott eszébe AnJou-nak az előző esti kalandja.
Desiré csak mosolygott, de nem mondott semmit. Először fordult elő, hogy nem válaszolt AnJou kérdésére. AnJou nem értette. Inkább csak annyit sejtett, Desirének most valami miatt hallgatnia kell.
Félig mámorosan ballagott le AnJou a hídról. Melegítette a már borral vegyült vére. Miközben lépdelt lefelé a Rialto lépcsőjén, arról ábrándozott, milyen forró lesz a fürdő is, ami a szállodában várja. Kívül-belül kívánta a forróságot. Rózsaillatokat képzelt maga elé, s mindenféle fürdőolaj üvegcséjét. Aztán elért egy szemeteskukához, s hanyag mozdulattal kiejtette kezéből a poharat. Ahogy a pohár beleesett a kukába, hirtelen előugrott egy patkány. Egy nagy, fekete patkány. AnJou meghökkent. Nem sikoltott, csak döbbenten suttogta maga elé az összes szentek nevét. Aztán föltekintett. Az álarcos állt vele szemben. Az ital bátorrá tette AnJou-t. Tudta, másnap haza kell mennie, s ha most nem deríti ki az álarcos kilétét, akkor már sosem fogja.
– Ki vagy? – kérdezte határozottan az álarcostól.
Az álarcos persze nem szólt. Elindult előre, a sikátorok felé. A sötétbe. Ment pár métert, aztán várakozva visszanézett AnJou-ra. AnJou megértette, mit akar a fantom, s követni kezdte. Úgy tűnt, órákon át követi a szűk zegzugos sikátorokban. Az álarcos hosszú fekete köpenyét lebegtette maga után, ahogy haladt határozott lépteivel előre. Egész lénye olyan áttetsző és lebegő volt. Feketés-lilás-vöröses volt már, mint a borral vegyült vér színe. Hűvös szelet vetett maga körül, melyet AnJou nem érzékelt, hiszen ki volt melegedve. Delejesen követte, és közben látta maga előtt élete képkockáit peregni. Minden egyes gótikus ívű ablak egy-egy stációt mutatott, minden ajtó egy újabbat. A kirakatokban lévő álarcokból a saját és a szerettei arcát látta visszatükröződni, a ruhaboltok próbababáiban a rokonait és a barátait ismerte föl. Aztán szédülni kezdett. Egyre jobban szédült. Idővel eltűntek a kirakatok, eltűntek a fények. Vége lett a legutolsó sikátornak is, amin az álarcos végigvezette. Ott álltak ketten, szemtől-szemben.
– Ki vagy? – kérdezte újból AnJou. – Hadd tépjem le az álarcod!
A fantom nevetésben tört ki.
– Te ki vagy? – kérdezett vissza.
AnJou megrettent a saját hangjától. Hirtelen kijózanodott. Kezdte érezni a hideg téli éjszakát. Most vette csak észre, hogy egészen megizzadt a nagy rohanásban. Forgott vele a világ. Fojtogatta a ruhája, amit kezdett lefejteni magáról. Mikor újra fölnézett, az álarcos már sehol sem volt. Tétován és saját magát kinevetve indult visszafelé.
A kocsmák még nyitva voltak. Fény és melegség áradt ki az ablakokon. AnJou benézett a mulatozók közé. Férfiak csoportosan, férfiak és nők kettesben, mind élvezték az életet és itták a bort. AnJou rátenyerelt az ablaküvegre. Fekete kesztyűje nem is hagyott nyomot rajta. Aztán továbbindult, mert eszébe jutott a fürdő, ami már várta. Ahogy ment föl a szobájába, hosszú fekete köpenyével végigsöpörte a lépcsőfokokat. Átvette a szobakulcsot, s végre bezárhatta maga mögött az ajtót. Megszabadulhatott fekete tollas álarcától, és alámerülhetett a rózsaillatú forró fürdőbe.

(Fotó: AnJou)

Szólj hozzá!

Címkék: velence anjou


A bejegyzés trackback címe:

https://kosztolanyidezsoter.blog.hu/api/trackback/id/tr22525031

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.