HTML

kosztolányidezsőtér

Teret adunk a Kosztolányi-kultusznak a költő-író-műfordító-publicista születésének 125. évfordulóján.

Kontakt:
kosztolanyidezsoter@gmail.com

Katt:
www.kosztolanyioldal.hu

Hozzászólások

  • An-jou: Köszönjük szépen! (2012.11.26. 13:59) 76
  • narat: Részlet Tűz Tamás emigráns költő Kései vallomás című, Kosztolányihoz szóló verséből: Mester, hiáb... (2012.11.08. 09:05) 76
  • An-jou: @Tokai: Igen, valóban Adys. De azért Kosztolányi szerintem nem csak kifinomult tudott lenni... Lás... (2012.08.26. 12:50) Nyár, nyár, nyár
  • Tokai: Gonosz ez a Kosztolányi. Ugye mindenki észleli, hogy nem a saját hangján, hanem Ady jól ismert ded... (2012.08.18. 06:29) Nyár, nyár, nyár
  • An-jou: Bízzunk benne, hogy a többiek munkásságát is alaposan ismeri! :) Köszönöm szépen a hozzászólást! (2012.08.02. 18:03) Desiré és az Olimpia
  • Utolsó 20

Címkék

(m)orfeum (22) 2011 (1) 2013-búék (1) 2014 (1) a (1) aczél hagyaték (1) ada negri (1) ady endre (4) ady pamflet (1) ady vita (1) ajánló (45) ákombákom (53) ali (1) állatok beszéde (1) álnév (1) álom a szőkékről (1) anagramma (1) andré dignimont (1) andy warhol (1) angyal (1) anjou (11) anyajegy (1) aperol (1) április 11 (1) apró mesék (1) arisztophanész (1) árnyék (1) ars poetica (1) august strindberg (1) az illetlen faun (1) a bús férfi panaszai (1) a fekete asszonyhoz (1) a holló (1) a komédiás dala (1) a különc (1) a léggömb elrepül (1) a nevetésről (1) a sárgahajú nő (1) a velencei vándor (1) babits mihály (1) bácsmegyei napló (1) bagoly (1) baker (1) basho (1) bataille (1) baudelaire (2) bécs (1) békák (1) bereményi géza (1) bergyajev (1) beszélgetőlapok (9) bicsérdizmus (1) biográfus blog (1) bíró balogh tamás (1) blake (1) bogdán józsef (1) bogoly-józsef-ágoston (1) boldogság (1) bolondok napja (1) boncolási jegyzőkönyv (1) bookfenc (4) bor (1) borsszem jankó (1) boszorkány (1) brennerék (1) búék (2) bűntudat (1) bús férfi panaszai (1) byron (1) casanova (1) charles baudelaire (1) cigaretta (1) crespy alice (1) családi-levelek (1) csáth géza (3) csehov (1) cseh tamás (1) cv (1) czeslaw milosz (1) danse macabre (2) dante (1) darren arofonsky (1) denis (1) divat (1) dorian gray (2) dosztojevszkij (1) dudus levele (1) duna televízió (1) édes anna (3) edgar allan poe (1) elefántcsonttorony (1) eleonora duse (1) életrajz (4) én is (1) erotika (1) esti kornél (6) esze dóra (1) évforduló (10) fabian perez (1) faludy (1) farkas imre (1) farsang (1) fecskelány (1) federico fellini (1) fekete hattyú (1) félicien rops (1) feltámadás (1) fenyves ferenc (2) fesztbaum béla (2) figáró (1) firenze (2) forrásjegyzék (5) frank wedekind (1) füst milán (1) futó por (1) gasztronómia (1) gelléri andor endre (1) gondolatok (1) grafikai pályázat (2) grafológia (1) gyilkosok (1) hadik (1) hadik kávéház (1) hajdu ferenc (1) halál (2) halasi andor (1) halottak (1) harmos ilona (2) harsányi zsolt (2) harsány kiáltások tavaszi reggel (1) hasonmás (1) ha… (1) héra zoltán (1) herczeg géza (1) hernyák györgy (1) hétfői levél (3) hevesi sándor (1) hitvallás (1) hobo (3) holmi (1) homo aestheticus (1) húsvét (2) huymans (1) ifjúkori-arcképemre (1) innen onnan (1) interjú (1) internet (1) inter blog (1) írj élj és légy boldog (1) irodalmi pályázat (4) irodalom és politika (1) isadora duncan (1) iskolai dolgozatok (1) isten bálján (1) jaguár (1) jekyll és hyde (1) joe-pardy (1) józsef-attila (1) józsef attila (3) józsef–attila (1) juhász géza (1) juhász gyula (1) kabaré nagyhete (1) kádár endre (1) kahlo (1) kalligram (1) kánikula (1) karácsony (2) karácsony-2012 (2) karinthy-frigyes (1) karinthy frigyes (5) karnevál hercege (1) károly (1) kártya (2) kd dosszié (7) kemény györgy (1) képek-a-képekről (1) két-élet (1) kettős én (1) kéziratok (1) kínai kancsó (1) kirakat (1) kiss ferenc (1) kocsi út az éjszakában (1) koczkás sándor (1) kökény ilona (1) koktél (1) költészet napja (1) költő (1) konferencia (1) kornis mihály (1) kosztolányi (1) Kosztolányi-Árpád (1) kosztolanyioldal.hu (1) kosztolányi babák (1) kosztolányi dezsőné (3) kosztolányi dezső napok (1) kosztolányi dezső tér (1) kosztolányi divat (1) kosztolányi emlékülés (1) kosztolányi film (1) kosztolányi napok (2) kosztolányi nyilatkozik (4) kosztolányi újragombolva (3) kritikai kiadás (16) kubrick (1) kultuszkutatás (1) küry klára (1) lányi hedda (1) lart pour lart (1) lázadó (1) leconte de lisle (1) levelezés (5) levendel júlia (1) lidó (1) logodi utca (1) londesz elek (1) louis verneuil (1) luigi pirandello (1) l art pour l art (2) macska (1) magánbeszéd (1) mágnás elza (1) magyar szó (1) magyar tudományos akadémia (2) majom (1) március 15 (1) maria orska (1) matjhényi györgy (1) max reindhardt (1) méhes (1) méhes károly (1) mercedes de acosta (1) mészáros sándor (1) meztelenül (1) molnár jenő (1) móricz (1) mozart (1) művésznők-sorozat (1) nagyító (6) nagy lászló (1) naitó-jósó (1) napló (2) naplók (1) napraforgó (1) németh lászló (1) nero (1) nero a véres költő (2) ngorongoro (1) niddy impekoven (1) nők (1) nőkérdés (1) nőnap (1) novella (3) nyár (1) nyelvművelés (1) nyelvtisztítás (1) nyomdafesték (1) nyugat (2) ódry árpád (1) olimpia (1) önmagamról (1) örmény-paradicsom (1) orvosok (1) oscar wilde (3) otthon kör (2) pacsirta (4) pakots józsef (1) papp oszkár (1) pardon (1) paródia (1) pesti hírlap (3) piac (2) pierrot (1) pilinszky (1) pillangó (1) politika (1) prae (2) práter (1) preisner (1) prológ (1) radákovich mária (5) recenzió (2) remake (4) retró (6) réz pál (5) rilke (1) rólunk (11) rudyard kipling (1) s. gordán klára (1) sartre (1) schnitzler (1) shakespeare (1) siena (1) síppal dpbbal nádi hegedűvel (1) slam-poetry (1) sophie kepes (1) sosztakovics (1) spanyol műfordítások (2) strand (1) suzi gablik (1) szabadka (12) szabadkai népszínház (1) szabó árpád (1) szegedy maszák mihály (8) szépirodalmi pályázat (1) szeptember végén (1) szerb antal (2) szerelem (3) szerelmi szál (6) szeretet (1) szergej jeszenyin (1) szilágyi zsófia (2) szini gyula (1) sztavrogin (1) születésnap (1) tábori kornél (1) takács lászló (1) tánc (1) tavasz (2) temető (1) therapia (1) the last time (1) tichy margit (1) tiszatáj (1) töltőtoll (1) tom stoppard (1) történetek nyárestékre (3) tudod hogy nincs bocsánat (1) tűz (1) újraíró (1) újraolvasó (68) újvidék (2) umberto eco (1) unalom (1) vadállatok (1) vágtató szerelem (1) vargha balázs (1) várnegyed galéria (1) vár ucca műhely (1) velence (6) vén cigány (1) vér (1) véres (1) vers (3) veszprém (1) vicc (1) videó (2) vígszínház (2) világvége (2) villon (2) virágok beszéde (1) viszontlátás (1) vörösmarty (1) weöres-sándor (1) zeke gyula (1) zsivajgó-természet (1) zsuzsika (1) Címkefelhő

Design

by Fónagy Réka

2010.10.22. 10:45 Deziré

Nyomdafesték

Mi van veled? Éjfélkor hirtelen elszakadtál egy társaságtól, amely szeretett és marasztalt. Aztán rohantál, egyedül, a mellékutcákba és sikátorokba, abba a szennyes őserdőbe, ahol vékony férfiak csúsznak, mint a kígyók és nők állnak, vörös selyemruhában, kövér és ronda kajdácsok. Sokáig csavarogtál a névtelen utcák labirintusában, míg végre megállapodtál a nyomdaépület előtt. Nem is tudtad, hogy ide akarsz érkezni. A lábad tudta, de az agyad nem. Az nem merte bevallani, hogy még egyszer – utoljára – meg akarom nézni a versemet, amelyet most szednek és holnap reggel kell megjelennie. Csak álljunk meg, egész őszintén, lábam és szívem. Mondjuk ki, hogy nekünk mégis ez a legfontosabb.
A nyomda csak valamikor hajnal felé készül el. Addig talán járkáljunk itt, csöndesen és egyszerűen. Három rövid órácska. Elmenni már nincs erőm. Ide vagyok szögezve, a versem mellé. Ez az éjszaka pedig a tizenkilenc éves éjszakáimhoz hasonlít. Akkor mindig hideglelős szájjal strázsáltam a kézirataimat és most mikor megtapintom az ütőerem, a halántékom, a hidegen izzó kezem, azt veszem észre, hogy lázam van, a régi gyermekbetegségbe estem, recidiváztam. Ki értené ezt meg? Magam is megijedek tőle. Ha a legjobb barátommal találkoznék, aki minden titkom ismeri, elfordítanám az arcom, nagy szemérmesen–zavartan, a tetten–értség rémületével hazudnám, hogy csak várok valakit, csak sétálok, csak azon tétovázom, hogy melyik kávéházba menjek. Meggyónni – önmagamnak is – nehéz, hogy a nyomdafesték részegséget okoz, nekem, aki régóta írok. De a vallomás megtisztít. Becsületesnek érzem magam, hogy ilyen szókimondó vagyok és nem játszom az olcsó játékot, mint akik penészes diplomáciával azt állítják, hogy az írásnál fontosabb egy szivar, de rögtön epesárba esnek és hasgörcsöt kapnak, mihelyt valaki véletlenül tovább lapozza írásaikat. Ők csak takarnak egy sebezhető pontot. Mindenesetre gyávaság és kényelem. Mert kényelmes felelőtlenül élni – ezt mondani, csak dilettáns vagyok, bankár, sportsman, nőhódító – nem állni teljes lélekkel a felelősséget azért, amit művelünk. Aki bátor, az feltakarja a mellét. Ide lőjetek, barátaim.
Vajon természetes–e, hogy megszokjuk a nyomdafestéket, lehet–e, szabad–e ezt megszokni? Igaz, nekem is vannak közönyös pillanataim. A légtornász is ásíthat a hintán. Gyakran fásultan vacsorázom barátaimmal, bár tudom, hogy mindnyájunktól – tőlem is – szednek egy–egy kéziratot, másnapra, a város különböző nyomdáiban. Természetesnek találjuk az üzemet. Ma azonban – a világosan látás éjszakáján – érzem, hogy nem ez a természetes. Van–e az írásnál természetellenesebb és van–e nagyobb kockázat? Van–e keményebb viadal? Van–e igazabb demonnizmus? Ami pedig minket, írókat illet, az a természetes, hogy az utolsó pillanatig itt kukoricázzunk a nyomda előtt és várjuk a sorsunkat. Különben olyanok vagyunk, mint az apa, aki míg az asszonya vajúdik, valahol távol pezsgőzik egy orfeumi ringyóval és nem gondol a gyermekére.

Járok le s fel a nyomda előtt és mondogatom a versemet. Minden versemet kívülről tudom. Hangosan beszélek, az égre meresztve a szemem, vagy az aszfaltra tekintve, mereven. Egy éjszakai járókelő megfordul utánam, csóválja a fejét, valami szánalmas részegnek gondol. Józan vagyok? Alig hiszem. Morzsolom és őrlöm fogaim közt a szókat, keményen, mintha vasat harapnék. Hosszú-hosszú napok alatt születtek ezek a sorok (olyan napokon, amelyek nem hasonlítottak a többiekhez), ismerem minden pont, gondolatjel és vessző helyét, de most hirtelenül úgy látszik, hogy közel, nagyon közel van a holnapi reggel, mikor majd megmutatják arcukat a világnak. Minél többet mondogatom, annál inkább elfog a rémület, hogy az egésznek semmi, de semmi értelme sincs. Horror vacui! Félelmek félelme, az űrtől, a semmitől. Nem hogy ezt és azt nem értik majd, itt és ott, de hogy a szók makrancosan megbokrosodtak, megváltoznak, mint a fasorok nagy földrengések alkalmával, és a többi embereknek, akik most olyan idegeneknek rémlenek, egyáltalán nem jelentik azt, amit nekem jelentettek. Lehet, hogy azt olvassák bánat és azt értik cwppwxwy. Én pedig erre az ingó talajra építettem mindenemet.
Végre annak, amit írtam, semmi kapcsolata sincs a hétköznapi élettel. Nem levél, amiben közlök valamit, nem sürgöny, amely határozott és hasznos dologra teszi figyelmessé embertársaimat, nem értekezés, amely mindnyájunk közös ügyéért száll síkra s megmagyarázza, mi a földi zarándoklás értelme. Önmagáért van. Ha nem értik meg – minden sorát és célzását, – akkor még a jó szándék is fenét ér, akkor el vagyok veszve. Bizony isten halálos torna ez. Hiszen az én versem nem az életem egy rongy hangulatát viszi magán, de az egész életemet, ez az életem veleje és jaj nekem, ha elvágódom. Alapjában pedig az űrbe beszélek, a semmibe, amiből teremteni akarok valamit, a fekete tölcsérbe. Ebben a percben ájulatos merészségnek érzem a vállalkozásom és félni kezdek attól is, aki mindezt meg merte kockáztatni. Úgy rémlik, hogy az éjszaka sötét hangversenytermében egy nagyon magas dobogóra álltam, ezer és ezer reflektor szegeződik az arcomra, a számra, a szememre, testem tűhegyes villanysugarak szurkálják. Menekülni szeretnék innen. Ne nézzetek reám. Segítsetek, segítsetek.


Legjobb volna most, úgy ahogy vagyok, berontani a nyomdába és a botommal vadul hadonászva szétverni a szedés között, hogy álljon meg minden és a versem sohase jelenjen meg. Parázs kis botrány lenne. Reggel aztán elbujdosnék. Kevéssel beérem. Valahogy csak megélnék, kenyéren és vízen. Sokszor gondolkozom azon, hogy teljesen tönkremegyek. Egy kis hivatalocskában szigorú, magas, tekintélyes hivatalfő jármában ülök majd reggelenként, keskeny és kényelmetlen íróasztalnál, a vakablak előtt. Karomon buggyos, fekete karvédővel köhintek, mosolygok s szívom sorvadó díjnok–tüdőmbe a gubacstinta meg a porzó savanyú illatát. Kinn egy verkli szól. Délben kifőzésben eszem, amelyet étkezdének hívok. Néha eljárok az esküvőkre és a temetésekre. Nyirkos, sötét szobámba pedig két egérfogót teszek, a sarokba, az egerek ellen. Esetleg azonban ez sem sikerül. Mi történik akkor? Tudom, hogy van még néhány jóakaróm. Azok a legrosszabb esetben szereznének nekem szemétsöprő–állást. Szürke ruhát, szürke sapkát viselnék, pléh-számmal és söpörném a körutat, kezemben a seprűvel, meg azzal a lapos, négyszögletű szemétlapáttal, amely mindig titokzatos, ingerlő, vonzó volt a szememben. Hohó, barátom, ne áltasd magadat. Nincs ám semmi protekció. Ilyen állást nem mindenki szerezhet. Főképp körúti szemétsöprő nem lehet akárki. Talán a kültelkeken – hiszen megteszünk mindent, ami tőlünk telik –, de ez se bizonyos. Akkor koldulni mennék. Ez leginkább megfelel egyéniségemnek. Megijednék a nyomorúságomtól, másokat is ijesztgetnék vele, mint a régi koldusok, akik tetves hajukra, fekélyes arcukra mélyen ráhúzták a csuklyát. Lám, ettől kissé megnyugodtam. Úgy látszik, mégis legjobb rémítgetni magam. Ilyenkor idegességem hamar eléri a maximális fokot, megsemmisíti önmagát s lassan visszafelé rokkan. Az ember nem eshet mélyebben a földnél. Nagyszerű, hogy az emberi is van olyan értékes, mint a rothadt körte. Köszönöm ezt neked, istenem. Csak a földre esik, nem tovább, nem iszonyúbb örvénybe, csak meghal, más baj nem érheti. Legfeljebb meghalok. És aztán? Ez a gondolat végtelen–végtelen megnyugtat.
Az az aggodalom azonban, amit előbb éreztem, kétségbe ejtőbb volt a halálnál és a megsemmisülésnél, az a felelősség és kötelesség gondolata volt. Mindegy, fütyülök a sötétben, mint a szepegő suszterinas. Még semmi sincs veszve. Egyszerre forróság önt el. Ízről–ízre látom a nyomdát. A szedő patakzó homlokkal, ing nélkül, zongorázik a gépen. Szőrös melle a vörhenyes bolyhokkal élénken ragyog a villanyfényben. Micsoda forróbb, a híg ólom, vagy az izzadsága? Drága testvérem add át az ólomsorokat a kedves, pirosarcú tördelőnek, aki majd nyájasan fogadja, mert tudja, hogy az enyéim, kikeféli, összeilleszti, megint szétvagdalja és különös ólomlepényt, groteszk mákos kalácsot formál belőlük. Kemény kalács kell reggel a világ gyomrába. Ön szeret engem, Metteur úr, áldja meg az isten, látja, nekünk jobban össze kellene tartani. Csak vigyázzon rá. Kösse körül még egyszer, feszesen, a cukorspárgával, hogy szét ne essen, amit megrögzítettem akkor, mikor még nehezebb volt, mikor még pára és sejtelem volt, pólyázza be a kisdedet – tördelő úr, gondolat bábája! – az én ólomgyermekem, nehogy baja történjen. Fogja a kezébe, gyengéden. Mert a fiam az ólomból is felsír.
Most már tudom, mitől riadoztam úgy, előbb. Ha más tenne ilyen számvetést, az sem érezné magát kitűnően. Kihez is van tulajdonképpen közöm? Én senkinek érdekeit nem védem, akik – érte cserében szerethetnének és magukénak vallhatnának. Nem írok a bognárok érdekében, a kefekötők érdekében, a színházi hangászok érdekében, az ügyvéd bojtárok érdekében, a falusiak érdekében, a városiak érdekében, a kisbirtokosok érdekében, a nagybirtokosok érdekében, a zsidók érdekében, vagy a keresztények érdekében. Mi tűrés–tagadás, ezen az éjszakán fáj, hogy egészen egyedül állok a pesti aszfalton. Ne köntörfalazzunk, egyedül állok a földgolyón. Az őseim még tudtak valakikhez tartozni. Néha találkozom a rokonaimmal, akiket mind magázok s hosszan bámulom őket. Ha ülnek előttem sárga nyersselyem ruhában, csontos kezükön cérnakesztyűvel és beszélnek az édes, egyedülvaló magyar nyelven, sokszor az az érzésem, hogy nem értem a szavuk és fel kell nyúlnom a könyvtáramba a Magyar Nyelv Nagyszótáráért, hogy lefordítsam a magam nyelvére, amit mondtak. Nekik ez a nyelv nem az, ami nekem. Ők csak használták, kértek rajta bort, kenyeret, áldást. De én nem használom, hanem engem használ. Írni is csak kettő írt közülük, nagyon régen. Az egyik Kosztolányi György latinul írt, Georgius Polycarpus néven, elegáns verseket és jó prózát, Mátyás király diplomatája volt, de nem ezen a földön élt, a vatikáni könyvtárban dolgozott és Rómában halt meg, 1489–ben, a másik pedig prédikátor 1820 körül, aki öt kötet szentbeszédet adott ki, ékes magyar nyelven, valami vérszegény és gyomorbajos szenvedő, Kosztolányi László, "keményebb rend tartású szerzetbéli, Idvezítőnk Provintziájából való szegény szerzetes". Különben a többi katona, ez a hétéves háborúban, az "erős Komárom" védője, 1849–ben az utolsó magyar rebellis, vagy amerikai emigráns, földönfutó mint a nagyapám volt, báró Kemény Farkas szárnysegéde a magyar szabadságharcban, aki angolul tanított engem, kisgyerekkoromban. Hivatala egyiknek sem volt, csak hivatása. Az ő alázatossá halkult vérük él bennem.
Kié azonban a vérem, most és kié a tintám? Nekem úgy rémlik, hogy a szegényeké. Nem azé a nyájé, amelyet így neveznek és becsületes jó szándékú politikusok óhajtanak kezelni, sok buzgalommal, kevés eredménnyel, de minden szegénnyé, külön–külön. Legtöbb közösségem van talán a vicinénkkel, aki estente felenged a liften, csecsemője a karján, kisfia a kezén s az arca olyan sárga, mint az éretlen birsalma. Naponta figyelem, hogy a társadalompolitikánk és a természettudomány törvényei szerint milyen rendületlenül halad előre kétoldali tüdőcsúcshurutja s tudom azt, amit ő szegény még nem tud. Rokonom az úri szegénység, amely nem panaszkodik. Az egyetemi hallgató, aki órákat ad, a diákvendéglők közönsége („szabad kenyérrel”), a mozizongorás, az utcai kutyaárus, a vidéki gőzfürdők tyúkszemvágója, a körúti cipőpucoló, a kölcsönkönyvtárak szolgája, aki naponta annyi emeletet mászik meg, hogy azon a fáradságon már a mennyországba juthatott volna, a kalauzné, aki zavartan–boldogan csipdeli a jegyeket, az öregedő lány, minden csúnya lány, aztán a szemüveges, kövér póttartalékos, az idegen, aki nevettető hibával beszél egy nyelvet s elpirul, hogy a lelke tartalma milyen gyatra formát ölt, a föld ostobasága folytán és rokonom az a kezdő író is, aki kéziratot okoz egy szerkesztőségbe, jobbra–balra hajlong, anélkül, hogy észrevennék s nem mer megszólítani senkit.
Azon gondolkozom, mi nekik a szeretgetem – milyen haszontalan és ócska dolog – s hányan lehetnek, akik igazán szeretnek engem. Nem a vérem, vagy értékjelzésem szerint, vagy a szerint, hogy jót, vagy rosszat cselekedtem velük, de a belső arcomért. Az egyik kezem ujjain olvashatom össze őket? Vagy mind a két kezem ujjain? Ettől a boldogságtól őrjöngve járok az utcán. Hadd olvassam össze őket, ezen a két kezemen, az imádkozó két kezemen, amellyel most fohászkodom hozzájuk, az ismeretlenekhez, az olvasókhoz, akik szeretnek és imádkozom értük, meg magamért. Ne ítéljetek el. Nem a hiúság epilepsziája ez, nem terjeszkedési vágy és szereplési viszketeg. Csak fájdalom és alázat, olyan mint az, hogy még mindig itt vagyok, a nyomda előtt, alamizsnaváró koldus a templom küszöbén.
Mert a költő, a művész csak alázatos lehet. Mit is lehet harcolni a művészetért? Egy állásért lehet harcolni, nagyobb tiszteletdíjért, elismertetésért, de a művészetért soha. Olyan meddő és nevetséges ez a harc, mint a férfi beszéde, akit ellök magától a nő, azzal, hogy kopasz és nincs foga és erre a férfi szóval–érvvel be akarja bizonyítani, hogy nem kopasz és van foga. Nem lehet harcolni – egy nyilakkal, egy pisszel sem – a saját művészetünkért. Vagy tetszünk, vagy nem tetszünk. Legfeljebb alázatosak lehetünk, hogy dolgozhassunk. Én is szeretnék még alázatosabb és jobb lenni, mint vagyok, hogy szeressenek, megnyerni minden ember szeretetét jósággal, tűréssel, segítéssel s azonfelül alattomos módon is, hízelgéssel, hazugsággal és ajándékkal a butákat és a gonoszokat. Milyen kalandos, őrült haditerv.
Már a hajnal is megérkezett. Szép jó reggelt kívánok önnek, nagyság. Zöldszoknyás hajnal, korán kelő, a nyugalom beteg leánya, alvajáró, aki égő gyertyával járkálsz az éj palotájában, kócos, arany hajnal, aki új nyugtalanságot hozol a világ tébolydájába, köszöntelek. Feldobom neked a szívem. Kapd el és dobd vissza. Nyugtass meg, hajnal és helyeseld amit az éjszakának dadogtam. Te rólad tudok egy verset, amit még az öreganyám mondogatott. Így szól, Csontkürttel kürtölnek, Arany deszkák hasadnak, Földi férgek mozognak. Tudjátok mi ez? A csontkürt az a kakas csőre, az arany deszkákat fönn az égi asztalos fűrészeli, a földi férgek pedig mi vagyunk. Nincs ennél szebb vers, testvéreim. Ez a székely panteizmus, a nép panteizmusa, recept minden korú és körű költőnek, aki az igazat keresi. Innen már nem is a költő beszél, de maga a világ. Miért is papolnak folyton "mély gondolat"–ról. A gondolat csak világos és hasznos lehet, még akkor is, ha lángész termeli, a gondolat arra szolgál, hogy a városöntözés, az iskolák, a vegyészet ügyét előre vigye. Csak érzés lehet mély, olyan mint ez a vers, ahol már semmi élet sincs, semmi benyomás, csak eredmény. Vajon sikerült ilyen sorokat írnom, egész életemben, ötöt... hármat... egyet? Ne firtassuk, de tanuljuk meg a vers tanulságát, hogy szépnek kell lenni, és hogy ehhez erő, bátorág is kell. Legyünk pillék mély tengerek felett. Hadd írják aztán rólunk, könnyű… és szép… Hadd írják fanyalogva, kétségbeesett ajkbiggyesztéssel a csúnyák és angolkórosak, könnyű… és szép…
Mindennek pedig az az oka és az értelme, hogy hajnalig kellett várakoznom a versem elkészültére. Most már bemehetek. Zúg a nyomda. A rotációs gépek kattognak, majd szétdöntik a falat, a háznak migrénje van. Előbb azonban hozd rendbe kissé magad. Megkötni a nyakkendőt, kioltani szemedben a rendkívüli és illetlen fényt, letörölni szádról a zavaros igéket. Ne tétovázz már, te nyavalyás. Fel a fejet, bátran. Pálinkás jó reggelt kívánok. Tettesd, hogy nem túlságosan érdekel az egész. Úgy sompolyogj be, kissé fáradtan, mintha éjjeli kalandról jönnél, szervezetlen agy-munkás, vagy szív-munkás, lump újságíró.
Csikorgasd az állkapcáidat és próbálj ásítani.


(Forrás: Kosztolányi Dezső: Tinta, 174–183.

Illusztráció: az Egyiptomi Írnok szobra, Párizs, Louvre)

Szólj hozzá!

Címkék: nyomdafesték újraolvasó


A bejegyzés trackback címe:

https://kosztolanyidezsoter.blog.hu/api/trackback/id/tr202390474

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.