HTML

kosztolányidezsőtér

Teret adunk a Kosztolányi-kultusznak a költő-író-műfordító-publicista születésének 125. évfordulóján.

Kontakt:
kosztolanyidezsoter@gmail.com

Katt:
www.kosztolanyioldal.hu

Hozzászólások

  • An-jou: Köszönjük szépen! (2012.11.26. 13:59) 76
  • narat: Részlet Tűz Tamás emigráns költő Kései vallomás című, Kosztolányihoz szóló verséből: Mester, hiáb... (2012.11.08. 09:05) 76
  • An-jou: @Tokai: Igen, valóban Adys. De azért Kosztolányi szerintem nem csak kifinomult tudott lenni... Lás... (2012.08.26. 12:50) Nyár, nyár, nyár
  • Tokai: Gonosz ez a Kosztolányi. Ugye mindenki észleli, hogy nem a saját hangján, hanem Ady jól ismert ded... (2012.08.18. 06:29) Nyár, nyár, nyár
  • An-jou: Bízzunk benne, hogy a többiek munkásságát is alaposan ismeri! :) Köszönöm szépen a hozzászólást! (2012.08.02. 18:03) Desiré és az Olimpia
  • Utolsó 20

Címkék

(m)orfeum (22) 2011 (1) 2013-búék (1) 2014 (1) a (1) aczél hagyaték (1) ada negri (1) ady endre (4) ady pamflet (1) ady vita (1) ajánló (45) ákombákom (53) ali (1) állatok beszéde (1) álnév (1) álom a szőkékről (1) anagramma (1) andré dignimont (1) andy warhol (1) angyal (1) anjou (11) anyajegy (1) aperol (1) április 11 (1) apró mesék (1) arisztophanész (1) árnyék (1) ars poetica (1) august strindberg (1) az illetlen faun (1) a bús férfi panaszai (1) a fekete asszonyhoz (1) a holló (1) a komédiás dala (1) a különc (1) a léggömb elrepül (1) a nevetésről (1) a sárgahajú nő (1) a velencei vándor (1) babits mihály (1) bácsmegyei napló (1) bagoly (1) baker (1) basho (1) bataille (1) baudelaire (2) bécs (1) békák (1) bereményi géza (1) bergyajev (1) beszélgetőlapok (9) bicsérdizmus (1) biográfus blog (1) bíró balogh tamás (1) blake (1) bogdán józsef (1) bogoly-józsef-ágoston (1) boldogság (1) bolondok napja (1) boncolási jegyzőkönyv (1) bookfenc (4) bor (1) borsszem jankó (1) boszorkány (1) brennerék (1) búék (2) bűntudat (1) bús férfi panaszai (1) byron (1) casanova (1) charles baudelaire (1) cigaretta (1) crespy alice (1) családi-levelek (1) csáth géza (3) csehov (1) cseh tamás (1) cv (1) czeslaw milosz (1) danse macabre (2) dante (1) darren arofonsky (1) denis (1) divat (1) dorian gray (2) dosztojevszkij (1) dudus levele (1) duna televízió (1) édes anna (3) edgar allan poe (1) elefántcsonttorony (1) eleonora duse (1) életrajz (4) én is (1) erotika (1) esti kornél (6) esze dóra (1) évforduló (10) fabian perez (1) faludy (1) farkas imre (1) farsang (1) fecskelány (1) federico fellini (1) fekete hattyú (1) félicien rops (1) feltámadás (1) fenyves ferenc (2) fesztbaum béla (2) figáró (1) firenze (2) forrásjegyzék (5) frank wedekind (1) füst milán (1) futó por (1) gasztronómia (1) gelléri andor endre (1) gondolatok (1) grafikai pályázat (2) grafológia (1) gyilkosok (1) hadik (1) hadik kávéház (1) hajdu ferenc (1) halál (2) halasi andor (1) halottak (1) harmos ilona (2) harsányi zsolt (2) harsány kiáltások tavaszi reggel (1) hasonmás (1) ha… (1) héra zoltán (1) herczeg géza (1) hernyák györgy (1) hétfői levél (3) hevesi sándor (1) hitvallás (1) hobo (3) holmi (1) homo aestheticus (1) húsvét (2) huymans (1) ifjúkori-arcképemre (1) innen onnan (1) interjú (1) internet (1) inter blog (1) írj élj és légy boldog (1) irodalmi pályázat (4) irodalom és politika (1) isadora duncan (1) iskolai dolgozatok (1) isten bálján (1) jaguár (1) jekyll és hyde (1) joe-pardy (1) józsef-attila (1) józsef attila (3) józsef–attila (1) juhász géza (1) juhász gyula (1) kabaré nagyhete (1) kádár endre (1) kahlo (1) kalligram (1) kánikula (1) karácsony (2) karácsony-2012 (2) karinthy-frigyes (1) karinthy frigyes (5) karnevál hercege (1) károly (1) kártya (2) kd dosszié (7) kemény györgy (1) képek-a-képekről (1) két-élet (1) kettős én (1) kéziratok (1) kínai kancsó (1) kirakat (1) kiss ferenc (1) kocsi út az éjszakában (1) koczkás sándor (1) kökény ilona (1) koktél (1) költészet napja (1) költő (1) konferencia (1) kornis mihály (1) kosztolányi (1) Kosztolányi-Árpád (1) kosztolanyioldal.hu (1) kosztolányi babák (1) kosztolányi dezsőné (3) kosztolányi dezső napok (1) kosztolányi dezső tér (1) kosztolányi divat (1) kosztolányi emlékülés (1) kosztolányi film (1) kosztolányi napok (2) kosztolányi nyilatkozik (4) kosztolányi újragombolva (3) kritikai kiadás (16) kubrick (1) kultuszkutatás (1) küry klára (1) lányi hedda (1) lart pour lart (1) lázadó (1) leconte de lisle (1) levelezés (5) levendel júlia (1) lidó (1) logodi utca (1) londesz elek (1) louis verneuil (1) luigi pirandello (1) l art pour l art (2) macska (1) magánbeszéd (1) mágnás elza (1) magyar szó (1) magyar tudományos akadémia (2) majom (1) március 15 (1) maria orska (1) matjhényi györgy (1) max reindhardt (1) méhes (1) méhes károly (1) mercedes de acosta (1) mészáros sándor (1) meztelenül (1) molnár jenő (1) móricz (1) mozart (1) művésznők-sorozat (1) nagyító (6) nagy lászló (1) naitó-jósó (1) napló (2) naplók (1) napraforgó (1) németh lászló (1) nero (1) nero a véres költő (2) ngorongoro (1) niddy impekoven (1) nők (1) nőkérdés (1) nőnap (1) novella (3) nyár (1) nyelvművelés (1) nyelvtisztítás (1) nyomdafesték (1) nyugat (2) ódry árpád (1) olimpia (1) önmagamról (1) örmény-paradicsom (1) orvosok (1) oscar wilde (3) otthon kör (2) pacsirta (4) pakots józsef (1) papp oszkár (1) pardon (1) paródia (1) pesti hírlap (3) piac (2) pierrot (1) pilinszky (1) pillangó (1) politika (1) prae (2) práter (1) preisner (1) prológ (1) radákovich mária (5) recenzió (2) remake (4) retró (6) réz pál (5) rilke (1) rólunk (11) rudyard kipling (1) s. gordán klára (1) sartre (1) schnitzler (1) shakespeare (1) siena (1) síppal dpbbal nádi hegedűvel (1) slam-poetry (1) sophie kepes (1) sosztakovics (1) spanyol műfordítások (2) strand (1) suzi gablik (1) szabadka (12) szabadkai népszínház (1) szabó árpád (1) szegedy maszák mihály (8) szépirodalmi pályázat (1) szeptember végén (1) szerb antal (2) szerelem (3) szerelmi szál (6) szeretet (1) szergej jeszenyin (1) szilágyi zsófia (2) szini gyula (1) sztavrogin (1) születésnap (1) tábori kornél (1) takács lászló (1) tánc (1) tavasz (2) temető (1) therapia (1) the last time (1) tichy margit (1) tiszatáj (1) töltőtoll (1) tom stoppard (1) történetek nyárestékre (3) tudod hogy nincs bocsánat (1) tűz (1) újraíró (1) újraolvasó (68) újvidék (2) umberto eco (1) unalom (1) vadállatok (1) vágtató szerelem (1) vargha balázs (1) várnegyed galéria (1) vár ucca műhely (1) velence (6) vén cigány (1) vér (1) véres (1) vers (3) veszprém (1) vicc (1) videó (2) vígszínház (2) világvége (2) villon (2) virágok beszéde (1) viszontlátás (1) vörösmarty (1) weöres-sándor (1) zeke gyula (1) zsivajgó-természet (1) zsuzsika (1) Címkefelhő

Design

by Fónagy Réka

2010.10.13. 12:32 Deziré

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő (részletek)

 Britannicust délben vezették eléje.
Nero a trónon ült. Úgy fogadta. Fején aranykoszorúval. Hatalmasnak akart mutatkozni. Arannyal áttört ruhát viselt.
– Császár – köszöntötte Britannicus és földig hajolt.
Nero megdöbbent. Mióta nem látta, felényire fogyott. Úgy látszik, a betegség emészti. Bőre, mint a pergamen. Majdnem szánalmas.
Ezt gondolta hirtelen:
– Ez se él sokáig, szegény – és boldogan tapogatta egészséges, köpcösödő testét.
Aztán egy székre mutatott. Britannicus leült.
– Mit akarsz? – kérdezte Britannicus, már természetesen, mint testvér.
Nero nem tudott felelni. Csak rámeredt. Száján pedig ugyanaz a kérdés lebegett:
– Mit akarsz te tőlem?
És nézték egymást, sokáig. A császár és a költő.

Nero egy pillanatig habozott. Visszanyelte haragját és elhatározta, nem is érinti, amiről beszélni akart. Indulata anyagából cifra, színes mondatokat faricskált. Tudott ő is tettetni. Hiszen művészféle volt.
– Azt akarom – kezdte, még mindig a hatalom ormán –, hogy a régi barátság fűzzön össze bennünket. És szeresd a császárt, ki szeretettel tekint reád. Szűnjön meg a félreértés, mely elválaszt, felejtsük el a múltat és a csitri haragot. Szívesen látlak udvaromban, Britannicus.
– Ó.
– Ne így. Beszélj másképpen. Látod, én őszintén szólok. Igazat akarok tenni.
– Igen.
– Nekünk kettőnknek együtt kell haladnunk – szólt Nero. – Nagy terveim vannak veled a jövőben. A quaestori, vagy consuli méltóság nyitva áll előtted, hogy érvényesítsd fényes tehetséged a birodalom javára. Kell talán tartomány? Csak egy szavadba kerül. Bithynia. Vagy például Syria.
– Nem.
Nero érezte, hogy hamisan kezdte. Túlontúl magasan. Ezért lejjebb szállt. Újabb hangot fogott, hogy a kapcsolatot közvetlenebbé tegye. Pillanatról pillanatra tudta változtatni szerepét, zökkenés nélkül, folyamatosan beszélt, minden hangnemben.
– Öcsém – mondta melegebb árnyalattal, de tartózkodva –, kedves testvér, nem jó szemmel nézem, hogy visszavonulsz. Claudius atyánk közös volt. Tied is, enyém is. Tied a vér szerint, enyém a szíve szerint. Mindkettőnket kedvelt. Emlékezned kellene, mivel tartozol neki és nekem. Nem helyeslem tehát, hogy magányban élsz és nem kérsz részt a munka dicsőségéből. Némely esetben a szerénység szerénytelenség.
– Beteg vagyok.
– Tudom – és megállt.
[…]
A nyavalyatörés üldözte őt, az „isteni kór”, a „szent nyavalya”, melyet a rómaiak Herkules–betegségnek neveztek, a beteget pedig, ki ebben szenvedett, átkozottnak és látónak, szerencsétlennek és szerencsésnek hitték. A császár se szánta most őt. Inkább irigyelte egy kicsit. Mert érdekesnek tartotta.
Majd folytatta:
– De azért mégse kellene elhagynod engem. A versenyeken, ünnepélyeken, gladiátor–játékokon sohase látlak.
– Nincs időm.
– Értelek, te írsz. Irodalommal foglalkozol. Ah, a művészet hosszú, az élet pedig rövid, mondja Hippokrates, a görög orvos, aki a halhatatlan költőket is halandóknak jelenti ki ezáltal. Magam is érzem ezt. Bizony sietni kell. Olvastam verseidet. Egy–két sora megragadott, elbűvölt. Csodálatos tehetség vagy, Britannicus, eredeti és friss. A gondolat világos, a forma, az ütem lejtése tökéletes. Érdekes, te is jobban szereted a dactilost és anapestust, mint a trocheust és iambust. Akárcsak én. Mindig mondom, hogy a iambus gyermeknek való játékszer. De a gondolkodásunkban, a művészetről való felfogásunkban is van valami közös. Te szintén írtál egy verset Apollóról, mint én. Aztán az a másik, az asclepiadesi, mértékben halványan emlékeztet az Agamemnon kezdetére. Természetesen egészen más. De mégis. Mintha a költészetben is rokonok lennénk. Nem gondolod?
– Hogyne.
– Úgy vettem ki szavaidból – mondta Nero – hogy lenézed a közéletet, a politikát. Talán igazad van. Amit az emberek alkotnak, hadvezérek és császárok, hamar elmúlik, a diadalívek összeomlanak és elfelejtik őket. Homérosz ezer évvel ezelőtt meghalt, Sappho hatszáz éve, Aischylos négy százada nem él, de többet tudnak róluk ma is, mint Caesarról vagy Augustusról.
– Igen.
– Azt kell megragadnunk, amit gondolunk és érzünk, nem amit birtokolunk. Én is ezt teszem. Drámát írok Niobéról.
[…]
Nero ideges lett. Fejébe szállt a vér. Elkacagta magát, csúnyán.
Úgy érezte, kisiklik lábai alól a talaj. Közel ment öccséhez.
Leheletük majdnem összefolyt.
Aztán a császár fojtott indulattal csak ennyit:
– Mért gyűlölsz engem?
Britannicus meghökkent:
– Nem gyűlöllek.
– Akkor nem szeretsz.
– Csalódol.
– De igen: te másnak érzed magadat. Úgy érzed, hogy én merőben más vagyok, különböző. Verseim is mások. Olyanok, hogy te fel se foghatod. Talán nem is becsülöd őket.
– Alig ismerem.
– Hiszen mindenki szavalja – szólt Nero, sértődve.
– Nem járok emberek közé.
– Az Agamemnont se olvastad?
– Elmondták egyszer.
– Gőgös vagy. Az a bajod. Nagyon gőgös és dölyfös vagy. Azt képzeled, gonosz tervek lappanganak bennem, ellened. Talán, hogy nem beszélek őszintén. Vagy hogy nem is tartalak költőnek. Nincs így. A szívem tiszta. Semmi aljasságot nem rejtegetek. Én szeretlek. Te nem szeretsz. Nem vagyok rossz. Te vagy a rossz.
– Lehet.
– Miért nem beszélsz? Ha gyűlölsz, ki vele, mondd a szemembe. Most szabad. Esküszöm, nem lesz bántódásod. Saturnalia, saturnalia – kiabált Nero, mint pap a fórumon, mikor kezét kiterjesztve jelzi az ünnep kezdetét, melyen a rabszolgák felöltik uruk ruháját és szabadon sértegethetik őket. – Játsszunk hát saturnáliát – s dúdolni kezdett valami dévaj, ünnepi éneket.
[…]
Szaladgált a teremben, izgatottan. Kövér homloka izzadt. Megállt.
– Neked valami titkod van – mondta hirtelen.
– Semmi.
– Akkor miért titkolódzol?
– Hallgatok.
– Hallgatsz? – szólt a császár csúfondárosan. – Elhallgatsz valamit. Ti hárman. Ismerlek benneteket. Seneca, Lucanus meg te. Mindig együtt, sülve–főve és titokban, éjjel suttogtok, főztök valamit, hátam mögött jeleket mutogattok, melyeket csak ti értetek. Tudom, egy követ fújtok. Kerülitek az igaz szót és kacskaringósan, csavarosan beszéltek, kancsal bölcsek. Nini, hasonlíttok is egymáshoz. Most veszem észre. Mind a hárman. A nézéstekben van valami rendkívül azonos.
– Nem értem.
– Azt meghiszem. Te például látszólag nagyon nyugodt vagy, de azért folyton szenvedsz. Sok minden bánatod volt. Nem tudom én, nem érted el, amit akartál, beteg is vagy, mint mondod, kicsit szigorúan tartottalak, államérdekből, de azért úgy teszel, ravaszul, mintha örülnél ennek. Vagy lehet, tényleg örülsz. Bajnoka vagy a szenvedésnek, akár azok a jómadarak, akik a föld alatt kuksolnak, bálványok előtt. Tudod, kikre célzok. Mi ez?
– Ez?
– Igen, ez. Ha fájdalmad van, akkor kiabálj, ordíts, üvölts, vagy legalább beszélj. Hosszan, folyton–folyton beszélj. Nem jobb beszélni? Akkor az ember megkönnyül. De te csak némán vársz. Minden szavad mögött annyi hallgatás áll, hogy megnövekszik a súlya, mikor kimondod és leírod, annyi csönd, hogy zavarba hozol vele mindenkit. Verseidben is ezt vettem észre. Minden igéd mintegy a hallgatás tornyából lép ki, mindenkit megtévesztve, sápadtan és jelentősen. Hogy csinálod ezt?
– Sehogy – dadogta Britannicus –, azaz valahogy.
– Mondtam, valami titkod van. Egy boszorkányos fogás vagy babona, melyet csak te tudsz. Meg talán a társaid. Az achaiok olyan görögtüzet gyártottak, mely olthatatlanul égett még a vízben is, a hullámok alatt. Másnak nem árulták el keverését és most hiába keressük. A tyrosi bíborszövetet most már senki se tudja utánozni. Ma a bíbor olyan fakó és kopott, mint az éretlen cseresznye. Áruld el a módot, melyet ismersz, a szavak bűvöletét.
– Nem tudom – mondta Britannicus és csodálkozva vállat vont.
– Te sokat szenvedsz bizonyára. Seneca mondta, hogy a nagy költők sokat szenvednek, a fájdalom beléjük hatol, átmegy vérükbe és aztán valami előttünk ismeretlen rejtélyes úton, kijön verseikből. Ezt nem értettem. Aztán arról is beszélt, hogy ezek tulajdonképpen szeretik a szenvedést. Majdnem akarják. Mert csak szenvedés által láthatjuk meg a világot. Aki nem szenved, az vak. Az nem tud írni. Mondd, jó szenvedni?
– Jó – felelt Britannicus és sietve hozzátette: – rossz.
– Jó is meg rossz is? Megint rejtélyeket adsz föl. Úgy látszik, tréfálni akarsz velem. Én is szenvedtem. Most is szenvedek. Úgy, mint senki. De nem akarok szenvedni, és nem látom, miért mindez. Hiszen még többet is elfogadnék, csak tudnám, mit tegyek vele. Taníts meg rá. Nézd, letérdelek eléd, a lábaidhoz kúszok vinnyogva, mint egy állat. Könyörülj rajtam, segíts, testvér.
Öccse most meghatódott. Fölemelte őt, szelíden.
– Minden az enyém – kiabált Nero, dühösen, magánkívül és dobogott. – Az is, ami nincs.
Britannicus mintha rázta volna fejét.
Ezt gondolta:
– Nem, az az enyém. Ami nincs, az mind az enyém. A semmi nem a tied. Csak a minden.
Csönd volt.
Most újra rámeredt a császárra az a fal, melyet Britannicus verseiben érzett.
– Mit tegyek? – tépte magát újabb dührohamában. – Csaló vagy, gaz és zsaroló. Akarod a trónt? – és rámutatott. – Odaadom, nem kell. Csak azt add ide, amit kérek. Mert a kezeim közt vagy, nyomorult. Tudom, mit mondtál rólam. Mindent tudok – és itt ordított. – Azt mondtad, hogy... – hadart valamit, úgy, hogy maga se értette, Britannicus se.
Még most se akarta kimondani.
Majd hirtelen ellágyulással:
– Megbocsátom. Mindent megbocsátok. Meggondolatlanság volt. Csacsiság. Ugye? Miért nem szólsz?
Britannicus megijedt tőle. Azt a homályos fejfájást érezte, mint rohamok előtt, mikor szíve garaboncáskodni kezd és öntudata kihagy. Fehéren rámeredt, a hallgatás szózatosságával, bűvölő szemmel. Nem felelt. Hipnotikus némasága pedig lefegyverezte a császárt, aki az ő vörös dührohamában elhalványult, megenyhült.
Így néztek farkasszemet sokáig.
Nero bámulta a bukott trónörököst, akitől mindent elvett, amit lehetett, koronát, boldogságot, a fiút, aki semmit se akart és őellene szegült, aki mindent akar, a szenvedőt, aki száműzetésnél keserűbb nyomorban gyötrődik, a költőt, az isteni hallgatót, a beszédes némát, aki fáradt mozdulattal hátradőlt a széken, s mindig nagyobb, érthetetlenebb, titkosabb, minél többet rabolnak el tőle, annál gazdagabb. Ha akarna valamit, akkor közelébe lehetne férkőzni. De így megfoghatatlan, mint a szél.
A császári kertben a nap leáldozott. Néhány sugár áttört a lombon és varázsos fénnyel keretezte Britannicus fejét, aki túlvilági fölséggel emelkedett ki a homályos teremből. Homlokán letéphetetlen aranyból koszorú volt.
Nero egy darabig nézte és tűrte. Aztán eléje lépett keményen. Úgy, hogy eltakarta a beözönlő fényt.
Ekkor Britannicus arca egészen fekete lett. Mintegy elhamvadt és megsemmisült.
Reáborult az árnyék, melyet a császár vetett.

(Illusztrációnkon Caravaggio Dávid Góliát levágott fejével című festménye látható.)

Szólj hozzá!

Címkék: a nero költő véres újraolvasó


A bejegyzés trackback címe:

https://kosztolanyidezsoter.blog.hu/api/trackback/id/tr312368482

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.