HTML

kosztolányidezsőtér

Teret adunk a Kosztolányi-kultusznak a költő-író-műfordító-publicista születésének 125. évfordulóján.

Kontakt:
kosztolanyidezsoter@gmail.com

Katt:
www.kosztolanyioldal.hu

Hozzászólások

  • An-jou: Köszönjük szépen! (2012.11.26. 13:59) 76
  • narat: Részlet Tűz Tamás emigráns költő Kései vallomás című, Kosztolányihoz szóló verséből: Mester, hiáb... (2012.11.08. 09:05) 76
  • An-jou: @Tokai: Igen, valóban Adys. De azért Kosztolányi szerintem nem csak kifinomult tudott lenni... Lás... (2012.08.26. 12:50) Nyár, nyár, nyár
  • Tokai: Gonosz ez a Kosztolányi. Ugye mindenki észleli, hogy nem a saját hangján, hanem Ady jól ismert ded... (2012.08.18. 06:29) Nyár, nyár, nyár
  • An-jou: Bízzunk benne, hogy a többiek munkásságát is alaposan ismeri! :) Köszönöm szépen a hozzászólást! (2012.08.02. 18:03) Desiré és az Olimpia
  • Utolsó 20

Címkék

(m)orfeum (22) 2011 (1) 2013-búék (1) 2014 (1) a (1) aczél hagyaték (1) ada negri (1) ady endre (4) ady pamflet (1) ady vita (1) ajánló (45) ákombákom (53) ali (1) állatok beszéde (1) álnév (1) álom a szőkékről (1) anagramma (1) andré dignimont (1) andy warhol (1) angyal (1) anjou (11) anyajegy (1) aperol (1) április 11 (1) apró mesék (1) arisztophanész (1) árnyék (1) ars poetica (1) august strindberg (1) az illetlen faun (1) a bús férfi panaszai (1) a fekete asszonyhoz (1) a holló (1) a komédiás dala (1) a különc (1) a léggömb elrepül (1) a nevetésről (1) a sárgahajú nő (1) a velencei vándor (1) babits mihály (1) bácsmegyei napló (1) bagoly (1) baker (1) basho (1) bataille (1) baudelaire (2) bécs (1) békák (1) bereményi géza (1) bergyajev (1) beszélgetőlapok (9) bicsérdizmus (1) biográfus blog (1) bíró balogh tamás (1) blake (1) bogdán józsef (1) bogoly-józsef-ágoston (1) boldogság (1) bolondok napja (1) boncolási jegyzőkönyv (1) bookfenc (4) bor (1) borsszem jankó (1) boszorkány (1) brennerék (1) búék (2) bűntudat (1) bús férfi panaszai (1) byron (1) casanova (1) charles baudelaire (1) cigaretta (1) crespy alice (1) családi-levelek (1) csáth géza (3) csehov (1) cseh tamás (1) cv (1) czeslaw milosz (1) danse macabre (2) dante (1) darren arofonsky (1) denis (1) divat (1) dorian gray (2) dosztojevszkij (1) dudus levele (1) duna televízió (1) édes anna (3) edgar allan poe (1) elefántcsonttorony (1) eleonora duse (1) életrajz (4) én is (1) erotika (1) esti kornél (6) esze dóra (1) évforduló (10) fabian perez (1) faludy (1) farkas imre (1) farsang (1) fecskelány (1) federico fellini (1) fekete hattyú (1) félicien rops (1) feltámadás (1) fenyves ferenc (2) fesztbaum béla (2) figáró (1) firenze (2) forrásjegyzék (5) frank wedekind (1) füst milán (1) futó por (1) gasztronómia (1) gelléri andor endre (1) gondolatok (1) grafikai pályázat (2) grafológia (1) gyilkosok (1) hadik (1) hadik kávéház (1) hajdu ferenc (1) halál (2) halasi andor (1) halottak (1) harmos ilona (2) harsányi zsolt (2) harsány kiáltások tavaszi reggel (1) hasonmás (1) ha… (1) héra zoltán (1) herczeg géza (1) hernyák györgy (1) hétfői levél (3) hevesi sándor (1) hitvallás (1) hobo (3) holmi (1) homo aestheticus (1) húsvét (2) huymans (1) ifjúkori-arcképemre (1) innen onnan (1) interjú (1) internet (1) inter blog (1) írj élj és légy boldog (1) irodalmi pályázat (4) irodalom és politika (1) isadora duncan (1) iskolai dolgozatok (1) isten bálján (1) jaguár (1) jekyll és hyde (1) joe-pardy (1) józsef-attila (1) józsef attila (3) józsef–attila (1) juhász géza (1) juhász gyula (1) kabaré nagyhete (1) kádár endre (1) kahlo (1) kalligram (1) kánikula (1) karácsony (2) karácsony-2012 (2) karinthy-frigyes (1) karinthy frigyes (5) karnevál hercege (1) károly (1) kártya (2) kd dosszié (7) kemény györgy (1) képek-a-képekről (1) két-élet (1) kettős én (1) kéziratok (1) kínai kancsó (1) kirakat (1) kiss ferenc (1) kocsi út az éjszakában (1) koczkás sándor (1) kökény ilona (1) koktél (1) költészet napja (1) költő (1) konferencia (1) kornis mihály (1) kosztolányi (1) Kosztolányi-Árpád (1) kosztolanyioldal.hu (1) kosztolányi babák (1) kosztolányi dezsőné (3) kosztolányi dezső napok (1) kosztolányi dezső tér (1) kosztolányi divat (1) kosztolányi emlékülés (1) kosztolányi film (1) kosztolányi napok (2) kosztolányi nyilatkozik (4) kosztolányi újragombolva (3) kritikai kiadás (16) kubrick (1) kultuszkutatás (1) küry klára (1) lányi hedda (1) lart pour lart (1) lázadó (1) leconte de lisle (1) levelezés (5) levendel júlia (1) lidó (1) logodi utca (1) londesz elek (1) louis verneuil (1) luigi pirandello (1) l art pour l art (2) macska (1) magánbeszéd (1) mágnás elza (1) magyar szó (1) magyar tudományos akadémia (2) majom (1) március 15 (1) maria orska (1) matjhényi györgy (1) max reindhardt (1) méhes (1) méhes károly (1) mercedes de acosta (1) mészáros sándor (1) meztelenül (1) molnár jenő (1) móricz (1) mozart (1) művésznők-sorozat (1) nagyító (6) nagy lászló (1) naitó-jósó (1) napló (2) naplók (1) napraforgó (1) németh lászló (1) nero (1) nero a véres költő (2) ngorongoro (1) niddy impekoven (1) nők (1) nőkérdés (1) nőnap (1) novella (3) nyár (1) nyelvművelés (1) nyelvtisztítás (1) nyomdafesték (1) nyugat (2) ódry árpád (1) olimpia (1) önmagamról (1) örmény-paradicsom (1) orvosok (1) oscar wilde (3) otthon kör (2) pacsirta (4) pakots józsef (1) papp oszkár (1) pardon (1) paródia (1) pesti hírlap (3) piac (2) pierrot (1) pilinszky (1) pillangó (1) politika (1) prae (2) práter (1) preisner (1) prológ (1) radákovich mária (5) recenzió (2) remake (4) retró (6) réz pál (5) rilke (1) rólunk (11) rudyard kipling (1) s. gordán klára (1) sartre (1) schnitzler (1) shakespeare (1) siena (1) síppal dpbbal nádi hegedűvel (1) slam-poetry (1) sophie kepes (1) sosztakovics (1) spanyol műfordítások (2) strand (1) suzi gablik (1) szabadka (12) szabadkai népszínház (1) szabó árpád (1) szegedy maszák mihály (8) szépirodalmi pályázat (1) szeptember végén (1) szerb antal (2) szerelem (3) szerelmi szál (6) szeretet (1) szergej jeszenyin (1) szilágyi zsófia (2) szini gyula (1) sztavrogin (1) születésnap (1) tábori kornél (1) takács lászló (1) tánc (1) tavasz (2) temető (1) therapia (1) the last time (1) tichy margit (1) tiszatáj (1) töltőtoll (1) tom stoppard (1) történetek nyárestékre (3) tudod hogy nincs bocsánat (1) tűz (1) újraíró (1) újraolvasó (68) újvidék (2) umberto eco (1) unalom (1) vadállatok (1) vágtató szerelem (1) vargha balázs (1) várnegyed galéria (1) vár ucca műhely (1) velence (6) vén cigány (1) vér (1) véres (1) vers (3) veszprém (1) vicc (1) videó (2) vígszínház (2) világvége (2) villon (2) virágok beszéde (1) viszontlátás (1) vörösmarty (1) weöres-sándor (1) zeke gyula (1) zsivajgó-természet (1) zsuzsika (1) Címkefelhő

Design

by Fónagy Réka

2014.03.29. 14:18 An-jou

"minden piszok abból származott, hogy egyesek söprögettek is"

Kosztolányi Desiré mester születésnapját ezúttal egy tőle vett, hosszabb idézettel ünnepeljük: az Esti Kornél Tizenkettedik fejezetével. Kellemes újraolvasást!

“Német diákéveiről mesélt, egy előkelő, finom öregúrról, egy darmstadti közéleti kitűnőségről – teljes nevén: Baron Wilhelm Friedrich Eduard von Wüstenfeld –, aki az ottani közművelődési egyesületnek, a Germániá-nak elnöke volt, de ezenkívül még számos más politikai, irodalmi és tudományos egyesületnek, társulatnak, társaságnak, szövetkezetnek, értekezletnek, főbizottságnak és albizottságnak elnöke, illetve igazgatója.

– Tehát – folytatta Esti Kornél – ez mindig úgy történt, ahogy mondtam. Az elnök megnyitotta az ülést, és elaludt. A fölolvasó oda sem ért az asztalhoz, s az elnök már aludt. Gyorsan, villámütésszerűen aludt el, mint a csecsemők. Az ébrenlét pereméről egyenest az álom feneketlen szakadékába zuhant. Szemét lehunyta. Mélyen, édesdeden aludt.

A fölolvasó az asztalhoz lépett, megköszönte a tapsot, hajlongott, a fölolvasó leült, rendezgette fenyegetően púposodó kézirathalmát, a fölolvasó köszörülte torkát, s bele is kezdett értekezésébe, mely vagy A dinamikus lét lényegszemléleté-ről, vagy Heinrich von Morungen szerelmi verseiben előforduló állat- és növénynevek-ről szólt, de mindez már nem vonatkozott az elnökre, aki az öntudat világából feltűnés nélkül kiszökött egy nem látható rejtekajtón, csak teste maradt ott zálogul az elnöki székben.

Amikor ez a fölolvasó végzett, az elnök a nyomtatott műsorból a másikat szólította a dobogóra, aztán a harmadikat, s míg ezek teljesítették kötelességüket, ő is teljesítette a maga kötelességét.

Értsétek meg: a fölolvasások s az elnök rövid időre meg-megszakadó, de azért kitartó és folyamatosnak nevezhető álma kölcsönhatásban, végzetes kapcsolatban, szinte oksági viszonyban volt egymással. Az elnök megnyitotta az ülést, és szemét lezárta. Az elnök bezárta az ülést, és a szemét kinyitotta. Eleinte ez számomra is rejtélyes volt. […]

Vajon a könyvtár emberi élmény-e, a kapormártás irodalmi élmény-e, Minna pedig bölcseleti élmény-e, vagy megfordítva? Nekem ez a három eddig egy volt. Összekevertem a könyvtárat a kapormártással és Minnával, az emberi, irodalmi és bölcseleti élményt. Jó időbe került, míg – a folytonos elmetornák során – szét tudtam választani őket. […]

Műveltségük káprázatos. A gimnáziumból az egyetemre mennek, de akkor se fejezik be tanulmányaikat, s élek a gyanúpörrel, hogy utána valamennyien beiratkoznak a világegyetemre is. A világegyetem miriád csillagjával ott van számításukban, sőt előjegyzési naptárjukban is. […]

Gyakran mondogattam, hogy csak a németek közt szeretnék beteg lenni és meghalni. De élni lehetőleg másutt szeretnék: itthon, szabad időmben pedig Franciaországban. Én azonban nem is élni mentem oda, hanem tanulni. Mindenekelőtt megtanulni az ő kissé kemény és érdes, kacskaringós és bonyolult, de gyönyörű és ősi nyelvüket, melyen még csak gyarlón és fogyatékosan gagyogtam. […] Hát eljártam mindenüvé, ahol nyilvánosan vagy nem nyilvánosan németül beszéltek. Kevés olyan szenvedélyes látogatója volt a Germaniá-nak és egyéb közművelődési egyesületeknek, mint én. Törik-szakad, német szót akartam hallani, minél többet, s nem törődtem azzal, hogy mit.

Engedjétek meg, hogy e hosszú, de szükséges elkalandozás után végre visszatérjek báró Wüstenfeldre, az elnökre […] Már kora délelőtt megnyitott egy rendkívüli közgyűlést, délben összehívott valami előkészítő albizottságot, délután egy politikai tanácskozást vezetett, és este valami díszvacsorán köszöntötték fel az ünnepeltet. Általában mindenütt elnökölt, mindenütt csöngetett, mindenütt bevezető vagy záró szót mondott. Közben meg is jelent mindenütt, ahol kellett, és neve sohase hiányzott a jelenvoltak névsorából. Csoda-e, hogy az évek terhétől tetézve elbágyadt ennyi lázas és hasznos tevékenységtől? […]

two_reallity_667095.jpg

Ha az elnök nem aludt, akkor tudtam, hogy az ülés még nem kezdődött meg, s kisétáltam a folyosóra, és elszívtam egy-két cigarettát. Valósággal belém edződött a tudat, hogy az elnök alvása egyszersmind a szellemi munka megindulása is, s csalhatatlan ismertetője, tudományos fokmérője annak. […]

De hát hogy aludt? Mesterien, bámulatra méltóan, tökéletesen aludt, utolérhetetlen művészettel. Ez érthető is. Már mint fiatalember – huszonnyolc éves korában – megkapta ezt a díszes tisztséget, s azóta – immár egy emberöltő óta – állandóan viselte a Germaniá-ban s egyéb közművelődési egyesületekben. Óriási gyakorlatra tett szert. Két oldalán a dobogón egy-egy alelnök vette körül, mint a jobb és bal lator. Professor dr. Hubertus von Zeilenzig és Professor dr. Eugen Ludwig von Wuttke. Nem mondom, ezek is bóbiskoltak, szenderegtek, szunyókáltak, sőt aludtak is, de csak fél szemmel, mint a nyúl, és idegesen, mint a kutya. Az éles megfigyelőnek elég volt egy pillantást vetni rájuk, tüstént észrevette, hogy mi a különbség a mester és a kontárok között, hogy ezek csak tanítványok, csak alelnökök, és sohase lesz belőlük elnök. Ő azonban, aki közöttük mély meggyőződéssel és szakértelemmel aludt, az elnök volt, az igazi elnök. Isten is annak teremtette. Darmstadtiaktól hallottam, hogy ez a ritka képessége már gyermekkorában megnyilatkozott, s míg bohó társai a mezőn viháncolva labdáztak, ő félreült egy emelvényszerű dombra, és ott elnökölt.

Jelentősen aludt, szigorúan és tekintélyesen, leírhatatlan méltósággal és önérzettel. Ezzel közel sem akarom azt jelezni, mintha éber állapotában e kívánatos tulajdonságok bármelyikét is nélkülözte volna. Ébren is tekintélyes volt. Szeretetre méltó, de jéghideg, méltányos, de komoly. Ha állig gombolt szalonkabátjában, készen vett fekete nyakkendőjében, élre vasalt nadrágjában bárhol is megjelent, az ajkakra fagyott a mosoly. Barátjaink beszélték, hogy egy nyáron, amikor a német természetbúvárokat fogadta és hivatalosan kalauzolta a darmstadti erdőben, mihelyt az erdő területére lépett, a rigók, a cinegék s az összes énekesmadarak egyszerre abbahagyták a helyzet komolyságához nem illő éneküket. […]

Megesett – nem tagadom –, hogy olykor ebben-abban, jelentéktelen dolgokban, ő is tévedett. Végre bármilyen rendkívüli lélek és páratlan szellem volt is, ő is csak ember volt, mint mi. De csak kétszer tévedett. Dr. Max Rindfleisch titkos tanácsos olvasta föl egy részletét Barbarossa Frigyesről szóló verses történelmi regényének. Tíz percig sem olvasott, amikor az elnök kinyitotta szemét. Ez általános feltűnést és döbbenetet keltett. A hallgatóság susogni kezdett. Egyesek fölálltak, hogy jobban lássák. Ő maga is megrémült. Gyanú villant lelkében, hogy esetleg észrevették szendergését, és kissé pironkodott. Erre, hogy becsapja a hallgatóságot, ördögien ravasz cselhez folyamodott. Elhatározta, hogy nyomban újra behunyja szemét, s azt is elhatározta, hogy aztán nyomban kinyitja többször egymás után, ezzel jelezve, hogy céltudatosan tartja hunyva szemét, mert csak így tud figyelni. Szemét be is hunyta. De nem nyitotta föl többé. Szemhéjai azonnal összeragadtak az álom édes, langyos mézétől, feje a szokott röppályán elindult az asztal felé s onnan vissza, és így imbolygott ide-oda, amíg dr. Max Rindfleisch titkos tanácsos be nem fejezte különben tartalmas és tanulságos regényrészletének bemutatását.

Mi is volt a második eset? – Ja igen. A második eset még megrázóbb volt. Tudnotok kell, hogy ebben a közművelődési egyesületben egy fölolvasás legalább másfél óráig tartott. Professor dr. Blutholz, udvari tanácsos, az ismert bölcselő, aki épp kedvenc és Németországban igen népszerű tárgyról: Az intelligibilis világ elsőrendű metafizikai gyökereiről és négy metafizikai meghatározójá-ról olvasott föl, kissé belemelegedett izgatóan vonzó fejtegetésébe, és már két teljes órája olvasott egyfolytában. Az elnök ekkor nyitotta ki ködös szemét. Mint aki valahonnan a legmélyebb metafizikai mélységből bukkant föl, nem tudta, hogy hol van, nem tudta, hogy már a zárószó következik-e, csak nézte a fölolvasót s a közönséget, mint egy lidérces látományt. Szerencsére azonban Professor dr. Blutholz udvari tanácsos épp ebben a pillanatban jelentette ki, hogy e rövid bevezetés után végre rátér tulajdonképpeni tárgyára. Ez a mondat úgy hatott az elnökre, mint az a kloroform, melyet a kíméletes altatóorvosok pótlólag csöpögtetnek a műtőasztalra szíjazott, nyugtalanul nyöszörgő betegek sisakjára, akik a műtét közben fölébrednek. Ő is azonnal lecsillapodott, s ő is »áttért tulajdonképpeni tárgyára«: tovább aludt, szépen, egyenletesen.

Vajon miről álmodott ilyenkor? Ebben a tekintetben véleményeink különböztek. A német nők, akik – mint érintettem – érzelmesek és regényesek, azt mondták, hogy álmában nyilván kis őzikéket lát, és rég elmúlt gyermekkorának rétjein futkos, lepkefogóval kezében. Zwetschke, aki már akkor érdeklődött a lélekelemzés iránt, valószínűnek tartotta, hogy az elnök olyan álmot sző, mely alvását elősegíti, s minthogy vágya csak az volt, hogy aludjék, szerinte az álom csak e vágyának teljesülését tükrözheti kecsegtető képecskékben: a fölolvasó lezuhan a dobogóról, koponyája szétloccsan és szörnyethal, a hallgatók vak zűrzavarban rontanak egymásnak, irtóháború tör ki közöttük, mind vérükbe fagyva jajveszékelnek és haldokolnak, a csillárok kialszanak, sötétség borul mindenre, a Germania falai leomlanak, az elnök végképp berekeszti az ülést, s hazamegy pelyhes ágyába aludni. Elvben egyetértettem ezzel az álomfejtéssel. Csak az fájt, hogy az elnöknek, akit a világ legnyájasabb emberének ismertem, ilyen szerepet szánt a jeles idegorvos. Én föltételeztem, hogy ő még álmában is tartózkodik a gyilkosság és erőszak gondolatától. Ki is fejtettem barátomnak, hogy az elnöknek nem érdeke az ülés berekesztése, hanem az, hogy minél tovább tartson. Inkább azt képzeltem tehát, hogy az elnök álmában szüntelenül Tolsztoj Leó grófot látja, aki ellátogat az ő szerény darmstadti egyesületébe, s ott a Háború és béke három vaskos kötetét olvassa föl, elejétől végig, ami elsősorban megtisztelő a német közművelődésre, másodsorban legalábbis egyheti zavartalan álmot biztosít a Germania elnökének. Máig is büszke vagyok, hogy magyarázatomat a kitűnő Zwetschke is elfogadta.

Ismétlem, jóságos ember volt az elnök, nemes, elnéző és szabadelvű. Szabadelvűségből aludt. Mit is tehetett volna egyebet? Én, a makkegészséges, vasidegzetű, húszéves fiatalember, aki csak háromnegyed éve hallgattam napról napra azokat az előadásokat, melyeket neki mint elnöknek már ötvenhét éve kellett volna hallgatnia, felőrlődtem, s aggasztó jelek mutatkoztak rajtam. Attól a bárgyú émelygéstől és hóbortos handabandától, melyet általában lírai költészetnek neveznek, attól az unalmas és vizenyős szamárságtól, melyet általában tudománynak neveznek, attól az emberboldogító szalmacsépléstől, az elméleteknek attól a kotyvalékától, melyet általában politikának neveznek, egy éjszaka kis diákszobámban dührohamot kaptam, egyszerre bandzsítani és ordítani kezdtem, s két óra hosszáig torkomszakadtából ordítottam, mindaddig, míg az ágyamhoz siető, hűséges Zwetschke scopolaminoltást nem adott, amellyel – mint tudjátok – a dühöngő őrülteket szokás lecsillapítani. Képzeljétek el, mi történik ezzel a tiszteletre méltó, igazán jobb sorsra érdemes elnökkel, ha nem találja meg idejekorán az egyetlen megoldást, s egészséges szelleme nem védekezik a rontás ellen úgy, ahogy védekezett. Ezt egyszerűen önfenntartási ösztöne sugalmazhatta neki. Vele pedig nemcsak önmagát mentette meg, hanem megmentette a közművelődést, a tudományt és irodalmat is, megmentette nemzetét, de megmentette a haladás felé törő emberiséget is.

Igen, az ő álma maga a nemzeti és emberi kötelességteljesítés volt. Amint tárgyilagosan, részrehajlatlanul, pártatlanul és elfogulatlanul aludt, jobb- és balfelé egyaránt, a nők felé éppúgy, mint a férfiak felé, a keresztények felé éppúgy, mint a zsidók felé, szóval amint kor-, nem- és valláskülönbségre való tekintet nélkül aludt, úgy látszott, hogy szemet huny minden emberi gyarlóságra, s nemcsak »úgy látszott«, hanem tényleg úgy is volt. Higgyétek el, az álom az igazi helyeslés. Az alvó bóbiskol, és ezzel helyesel mindennek. Merem állítani, hogy a Germania tiszteletre méltó faburkolatú termében néha a legtürelmesebb hallgató is a fenébe kívánta a fölolvasót, azt kívánta, vajha kapna agyvérzést, vajha a nyelvrák némítaná el, dagasztaná föl undok pampuláját, csak egyetlen ember mutatkozott irányában mindig elnézőnek, az elnök, aki mindig aludt. Az ő álma kiterjesztett angyalszárnyként lebegett az emberi szellem millió és millió ostobasága és hiúsága fölött, a meddő törtetés és a silány becsvágy, az irigység és aljasság vitustánca fölött, mindama rondaság és hiábavalóság fölött, amit közéletnek, tudománynak és irodalomnak hívnak. Qui tacet consentire videtur. Az, aki hallgat, mindenbe beleegyezik. De van-e olyan igazi beleegyezés, mint az alvás? Az ő álma a rombolással szemben az építés volt, a biztatás és a társadalommentés: az ő álma maga volt a megértés és megbocsátás.

Barátaim, egy alvó mindig megértő és megbocsátó. Egy alvó sohase lehet ellenségünk. Mihelyt elalszik valaki, hátat fordít az életnek, minden gyűlöletnek, minden gonoszság megszűnik a számára, akár egy halott számára. A franciák azt mondják, hogy »elutazni annyi, mint meghalni egy kicsit«. Ezt sohasem hittem, mert szeretek utazni, s valahányszor vonatra szállok, úgy érzem, hogy újra éledek. De aludni igenis annyi, mint meghalni egy kicsit, nem is egy kicsit, hanem nagyon, annyi, mint eltávozni az életből, mely végeredményben nem egyéb az öntudatnál, annyi, mint meghalni tökéletesen, rövid időre. Épp ezért az az ember, aki alszik, leszerel, akaratát – az éles, ártó hegyével – befelé fordítja, s oly közönnyel viseltetik irányunkban, mint aki már réges-rég föloszlásnak indult. Ki akar ennél nagyobb jóindulatot a földön? Én mindig tiszteletet követeltem az alvóknak, s nem engedtem, hogy jelenlétemben sértegessék őket. »Az alvókról csak jót vagy semmit« – ez volt a jelmondatom. Őszintén szólva nem is értem, miért nem ünnepeljük néha az alvókat is, miért nem dobunk ágyukra, ha nem is koszorúkat, de legalább egy virágszálat, miért nem rendezünk elalvásuk után egy kisebbszerű, szívderítő halotti torocskát, hogy ideig-óráig megszabadultunk sokszor terhes, sokszor unalmas társaságuktól, s ébredésük idején miért nem zengetünk meg tréfás gyermektrombitákat, ekképpen harsonázva mindennapos föltámadásuknak? Ennyit mindenesetre megérdemelnének.

Ő többet érdemelt volna, sokkal, sokkal többet. De az emberiség nagyobb része javíthatatlan tökfilkó, s tele van fontoskodó előítélettel, álszeméremmel. Bizonyos idő múltán őt is kikezdték. Főképp a költők áskálódtak ellene, ezek az izgága, hibbant lények, akik apostoloknak hazudják magukat, de ha ketten vannak, a harmadikról lerágják a húst, a költők, akik a tisztaságról énekelnek, de elkerülik a fürdőszoba tájékát is, a költők, akik mindenkitől, még a koldusoktól is csak egy kis hírt, csak egy kis szeretetet, csak egy kis szobrocskát kunyorálnak az utcasarkon, a halhatatlanság alamizsnáját a halandóktól, ezek a széllelbélelt, irigy, sápadt önfertőzők, akik lelki üdvösségüket is eladják egy rímért, egy jelzőért, akik a piacra rakosgatják legbensőbb titkukat, akik hasznot húznak még apjuk, anyjuk, gyermekeik halálából is, s később, évek múltán, »az ihlet éjszakáján« feltörik sírjukat, kinyitják koporsójukat, s a hiúság tolvajlámpájánál »élmények« után kutakodnak, mint a sírrablók aranyfogak és ékszerek után, aztán vallanak és picsognak, ezek a hullafertőzők, ezek a kofák. Bocsássatok meg, de utálom őket. Ott Darmstadtban, fiatal koromban utáltam meg. Nem szenvedhették ezt a fennkölt elnököt. Volt is rá okuk. Ők, akik okádatos verseikben minden alap nélkül az »álmok lovagjai«-nak és az »álmok álmodói«-nak nevezik magukat, irigyelték ezt a nemes öreget, aki a szó szoros értelmében álmodó volt. Unos-untalan sületlen, kaján tréfákat faragtak reá. Azt mondták, hogy már évtizedek óta a legteljesebb nyilvánosság színe előtt végzi alvási szükségletét, mint az a koplalóművész, aki hivatalosan lepecsételt üvegkalitkában éhezik, a közönség szeme láttára. Azt mondták, az ülések alatt csak azért nem veszi le orráról a pápaszemet, hogy álomképeit annál élesebben láthassa, mert oly rövidlátó, hogy különben álomképeit se látná, s unalmában fölébredne. Azt mondták, hogy mióta ő működik a közélet terén, értelmét vesztette az a szép szállóige, hogy »az élet rövid álom« hiszen az élet azóta igen hosszú álomnak látszik. Kezeim összetéve kértem számára kíméletet és irgalmat. Hangsúlyoztam, hogy a legkiválóbbaknak is van valami kis gyarlóságuk, s ezt el kell néznünk egyéb jelességük miatt. Fejükre olvastam Horatius versét is. Quandoque bonus dormitat Homerus. Erre azt felelték, hogy ez ugyan igaz, de az elnök nemcsak szundikál, hanem örökké alszik, s egyéb tehetsége nincsen is.

Kétségbeesve küzdöttem. A növekvő ár azonban hovatovább mindent elborítással fenyegetett. Olykor a költők haragja egy élclapban, egy támadó cikkben már nyilvánosan is jelentkezett. Gyűlölték őt. Hogy mi volt ennek az oka? Hát valószínűleg fellengős-érzelgős világszemléletük. Ezek, akik céltudatosan szemétdombbá teszik életüket, csakhogy egypár színes bolondgomba nőjön rajta, nem bírták el ezt a tisztaságot, ezt a hatalmas, senkihez se mérhető vezéregyéniséget, ezt a feddhetetlen szellemóriást. Amíg nyugalmasan aludt elnöki székében, ők mindenféle rémképet láttak, természetesen oktalanul, mert az ő tekintetük mindig görbe, az ő ítéletük mindig ferde. A hajó kormányosa jutott eszükbe, akit a kormánykeréknél elnyom az álom, s közben a hajó jéghegyre fut. A vasúti őr jutott eszükbe, aki a váltónál horkol, háta mögött pedig már a csontváz vigyorog, az igazítja helytelen vágányra a végzetébe robogó vonatot. Micsoda hamis eszmefűzések, micsoda sántító hasonlatok. A hajóra meg a vonatra csakugyan vigyázni kell. Ezek valóságok. Baj is történhet, ha összeütköznek egy másik valósággal. Kérdezlek azonban benneteket, hogy mi baj történhet a tudománnyal és irodalommal? Kérdezlek benneteket, kinek vagy minek ártott ez az igazán tiszteletre méltó elnök azzal, hogy bokros teendőitől elfáradva aludt? Kérdezlek benneteket, nem inkább használt-e ezzel mindennek és mindenkinek? Azt hiszem, nekem van igazam.

Én legalább azt tapasztaltam, hogy a közéletben csak úgy lehet az egyetértést és békét fönntartani, ha mindent hagyunk menni a maga útján, ha nem avatkozunk az élet örök törvényeibe, melyek nem akaratunktól függenek, s így alig változtathatunk rajta valamit. Ezt fejezte ki az elnök ellentéteket áthidaló, magasztos álma. Eddig a földön minden rendetlenség abból származott, hogy egyesek rendet akartak teremteni, minden piszok abból származott, hogy egyesek söprögettek is. Értsétek meg, az igazi átok ezen a világon a szervezkedés, az igazi boldogság pedig a szervezetlenség, a véletlen, a szeszély. Egy példát mondok. Elsőül érkeztem ide. Egypár percig egyedül voltam a Torpedó különtermében. Bejött Berta, a kenyereslány. Vettem tőle egy császárzsemlét, és szájon csókoltam. Egy másodperccel azelőtt nem sejtettem, hogy így fogok cselekedni. Ő se sejtette. Azért volt szép. Ezt a csókot nem szervezte meg senki. Ha megszervezik, házasság lesz belőle, kötelesség, savanyú és ízetlen. A háborúk és forradalmak is meg vannak szervezve, s azért oly förtelmesen rútak és aljasak. Egy utcai bicskázás, egy parázs hitvesgyilkosság, egy alapos családirtás sokkal emberibb. Az irodalmat is a szervezkedés öli meg, a pajtáskodás, a céhrendszer, a házi kritika, mely »néhány meleg sort« ír a házi főmarháról. De egy író, aki a kávéházi mosdóhelyiség mellett, egy bádogasztalkán firkálja soha ki nem adható verseit, mindig szent. A példák azt bizonyítják, hogy az emberiséget azok vitték szerencsétlenségbe, vérbe és piszokba, akik lelkesedtek a közügyért, akik komolyan vették küldetésüket, akik forrón, becsületesen virrasztottak, s jótevői azok voltak, akik csak a maguk dolgával foglalkoztak, a kötelességmulasztók, a közönyösek, az alvók. Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák.

Ne csodálkozzatok, barátaim, hogy tőlem ezúttal ilyen mélyenjáró bölcsességeket hallotok, aki sokkal szívesebben beszélek léhaságokat. Tőle tanultam ezt, akinél többet senkitől se tanultam ebben az életben, szeretve tisztelt atyamesteremtől, pedig sohase oktatott engem, mindig csak aludt. Ő volt maga a bölcsesség. Azok a taknyos, kócos költőcskék, akik oly félvállról nyilatkoztak róla, nem is képzelték, milyen bölcs volt. Mi mindent nem látott ez, mi mindent nem tudott. Látta, hogy irányok tűnnek föl és tűnnek el nyomtalanul. Látta, hogy Németország legnagyobb írói máról holnapra Németország legkisebb íróivá lesznek, s az új költők minden kézzelfogható ok nélkül egyszerre csak ósdivá válnak, szinte pár perc alatt, amíg otthon gyanútlanul borotválkoznak. Ő üdvözölte azokat a lángelméket, akik később a szalmán döglöttek meg, egy kocsiszínben, s ő ítélte el és bélyegezte meg hivatalosan a kuruzslók tévtanait is, a vezetése alatt álló közművelődési egyesületben, aztán pár év múlva ugyancsak ő fémjelezte hivatalosan ezeket a tévtanokat a vezetése alatt álló közművelődési egyesületben, s ennek folytán később az egyetemen is ezeket tanították. Tudta, hogy minden dolog reménytelenül viszonylagos, s mérésére nincs biztos eszköz. Tudta azt is, hogy az emberek az érdekharcban általában összevesznek egymással, általában ünnepélyesen tiltakoznak valami ellen, de később általában ünnepélyesen visszavonják ezt, kibékülnek, s a hajdani, halálos ellenségek karonfogva sétálnak a Germania folyosóján, suttogva ülnek félre egy fülke bársonypamlagára. Egyszer valamikor rájött erre, s azóta nem lepte meg többé semmi. Csodálatosan ismerte az embereket s az életet, mely mindig elintéződik valahogy, csak nem szabad vele törődni. Az, aki olyan bölcs, mi mást művelhet, minthogy aludjék, s tegyétek kezeteket a szívetekre és mondjátok meg nekem, vajon lehet-e az alvásra alkalmasabb hely, mint a teljes nyilvánosság, egy elnöki dobogó, melyen ravatalosan lobognak a gyertyák, s egy nyugalmas, tekintélyes elnöki karosszék? Hirdetem, hogy ő igenis bölcsességből, türelemből, belátásból, érett, férfias megfontolásból aludt, s ezért engedte, hogy a tudomány és irodalom hajója vagy vonatja szabad pályán száguldjon előre a szeszélyre és véletlenre bízva.

Fájdalom, azok a költők, akikről előbb szóltam, cselekedtek is. Lassan kihalt a régi, megbízható nemzedék. A titkos és udvari tanácsosok, akik szabályos balladákat, hőskölteményeket, bölcseleti értekezéseket olvastak föl, egymás után a darmstadti temető szomorúfüzei alá kerültek. Fölcseperedett az új nemzedék, mely a műfajok határvonalait nem tisztelte többé, s a dolgok rendje szerint betört a Germania csarnokaiba. Egy zöld tacskó föllépett a dobogóra, bejelentette, hogy szintetikus-ezoterikus regényét olvassa föl, de regénye csak egyetlen szóból állt, s milyen illetlen, milyen szeméremsértő szóból. Egy másik ilyen kukac laza és szaggatott neoklasszikus metapszichikus párbeszédeit mutatta be, melynek tartalmát emberi elme nem foghatta föl, s tartalmát emberi elme nem számíthatta ki előre. Egy futurista csodabogár hóbortos versekben a háborút dicsőítette, a Világegyetem hajnalát, a Földgolyó megsemmisülését és egyszersmind föltámadását is. Az elnök idegesen kapkodta fejét. Ez a vérszomjas futurista a sorvégeken következetesen vagy kukorékolt, vagy a különféle harciszerek robbanását, pukkanását és sustorgását utánozta: bumbumbum, trrprrfrrgrr, siuiutiuu. Az elnök minden kukorékolásra kénytelen volt kinyitni szemét, mintha hirtelen megvirradt volna. Ekkor láttam először, hogy ez a higgadt férfiú kijött sodrából. Fölháborodottan mérte végig ezeket az éretlen alakokat. Nem irodalmi irányukat helytelenítette, nem is világnézetüket. Azt éppúgy helyeselte, mint bármely más irodalmi irányt és bármely más világnézetet. Csak tapintatlannak tartotta őket és rosszul nevelteknek, s – valljuk be – ebben igaza is volt.”

Szólj hozzá!

Címkék: esti kornél újraolvasó


A bejegyzés trackback címe:

http://kosztolanyidezsoter.blog.hu/api/trackback/id/tr185884564

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.